2015. február 13., péntek

Egy öngyilkosság története - Az üvegbura

 Sylvia Plath : Az üvegbura


2014
Fordította: Tandori Dezső
288 oldal
20. századi amerikai szépirodalom


Az üvegbura egy olyan regény, ami a világirodalmi kánon egyik fontos eleme, épp ezért akartam már évek óta elolvasni, de a rövid beszámolók miatt féltem is tőle. A Zabhegyezőt ugyanis ki nem állhattam, és attól tartottam, hogy Az üvegbura is egy hasonló világképet, hasonló gondolkodásmódot fog leírni. Szerencsére egy hatalmas kellemes csalódásban lehetett részem, az első oldaltól kezdve az utolsóig imádtam. Ennek a könyvnek még a fülszövege is elnyerte tetszésemet (pedig azokkal nagyon kritikus vagyok), ezért be is másolom.
Fülszöveg:
„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Amikor ezt a fülszöveget elolvastam (természetesen csak a könyv kivégzése után - elvem, hogy előtte nem olvasom el a fülszöveget, mert gyakran túl sokat árul el), kirázott a hideg. Ugyanis az utolsó mondata teljesen más hangulatot, utóízt ad a regénynek, és át kell gondolni még egyszer.
Sylvia Plath úgy játszott az idősíkokkal ebben a regényben, hogy azzal teljesen izgalmassá, fordulatossá tette a történetet. Faltam az oldalakat, csak hogy minél hamarabb visszajussunk a könyvbeli jelenbe, oda, ahonnan stílusosan egyik mondatról a másikra visszaugrott az időben pár évet, és elmesélt egy látszólag nem odavágó történetet. Természetesen mindennek volt értelme, és ebből a non-lineáris elbeszélésből végül egy teljesen egész, és mégis törött személyiség állt össze.

Holden Caulfield-del ellentétben Esthert könnyedén meg tudtam szeretni. Az ő depressziójával, problémáival még azonosulni is tudtam, és rettentően sajnáltam őt. Szerencsére körém még nem zárult üvegbura soha, és bízom benne, hogy nem is fog, de Esther története megérintett. Az üvegbura egy olyan regény, amit soha nem felejtek el.

Kiknek ajánlom:
  • pszichológiával foglalkozóknak
  • azoknak, akik szeretik a lélektani történeteket
  • a divat iránt érdeklődőknek

"Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában és éhen halok pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé."



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése