Első találkozás Esterházyval : Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat

Esterházy Péter:

Egyszerű történet vessző száz oldal   - a Márk-változat - 

2014
Magvető Kiadó
124 oldal
kortárs szépirodalom






"Vannak nagy csöndek. A szó nélküli Isten és az istentelen szó, ez a csönd."

Érdekes, hogy mindegyik sulimban nagyon jó irodalomtanárom volt, gimnáziumban még irodalomfaktos is voltam, és Esterházy Péter valahogy mégis kimaradt. 

Tanultunk róla, talán valami rövidet olvastunk is tőle, de regényt nem kellett, magamtól meg nem mertem nekiállni. Amikor 16 évesen cserediákként Németországban voltam, a fogadócsaládomban az apuka nagy lelkesen mesélte, mennyire szereti Budapestet, meg a magyarokat általában, majd felpattant, és nemsokára visszatért a kezében a Harmonia Caelestis német nyelvű példányával. Ahhoz képest, hogy már akkor is szégyellősen mondtam, hogy én még nem olvastam, azóta se került a kezembe, amit nagyon sajnálok.

De legalább a félelmem elmúlt. Tudom, hogy ennek a vékonyka könyvnek már a címe is mutatja, hogy ez elvileg "egyszerűbb" történet, mint általában a művei, de most már azokat is bátran a kezembe merném venni, ha már az Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat - ilyen jó könyv. 

A történet egy kitelepített családról szól, és a szocializmus idején játszódik. Az anyuka korábbi férjét még a nácik ölték meg, mostani férje pedig az asszony viszonzatlan szerelmét alkoholba folytja, a nagymama mindenben Isten jóságát látja és keresi, az idősebb testvér mindent leír, az öcs, Márk pedig nem beszél.

Márk csak hangosan nem beszél. A történetet azonban ő meséli el nekünk. Mesél a családjáról, a rá vigyázó bögyös Máriról, de legfőképp Istenről. Hogy az létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor milyen formában, és miért van az, hogy néha hagyja, hogy jó emberek meghaljanak, máskor meg mindenben segít. Rengeteg érdekes filozófiai, teológia kérdés merül fel a könyvben, amin az ember tényleg elgondolkodik, még akkor is, ha arról csak egy szeretethiányos kissrác mesél. Akiből aztán lehet, hogy a történet végére a legnagyobb képmutató válik. Vagy nem. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de a száz oldal alatt megtörtént halálesetek száma vitathatatlan tény.

Én korábban is tudtam, hogy Esterházy olyan posztmodern író, aki mindenhonnan szed össze idézeteket, részleteket, néha le se hivatkozza, de én nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ragad ki másoktól. A könyv végén ugyanis a függelékben oldalról oldalra részletezi, hogy mit hol talált. Néha nem emlékszik pontosan, máskor kisebb sztorikat fűz bele, és egy olyan humoros oldalát mutatja meg, ami a regényből egyáltalán nem derülhetett ki. Az az igazság, hogy a függeléken hangosan felnevettem többször. Ami nagyon furcsa érzéssel töltött el, mert a regény nem váltott ki belőlem ilyen erős érzelmeket. 

Mostantól kikapcsolódásként lehet, hogy Esterházy Péter könyvek végét fogom olvasgatni. :)

Kiknek ajánlom:

• természetesen Esterházy Péter rajongóinak
• azoknak, akik szeretnek Istenről gondolkodni, de nem veszik a szívükre, ha valaki máshogy gondolkodik a témáról, mint ők maguk
• akik szeretik a nyomorúságos sorsokról szóló könyveket, amik nem depressziósak
• aki még nem olvasott semmit az írótól, és van egy szabad órája

"Az egyikben láttam egy gyönyörű állatot. Gepárd a neve. Ha merném, ilyennek képzelném az Istent. Gepárd láncon, ilyen nincs. Látszik a képen. Házőrző gepárd: nincs. A cirkuszban sincs gepárd. Tigris van, de már az is hihetetlen. Vagy nem igazi tigris, cirkusztigris csak. C-tigris. És akkor megint, hogy mi köze a tigrisnek a c-tigrishez. Pedig a tigris nem végtelen. De mintha valami végtelen mindenhol volna. Valami gepárd. A bátyámnak van egy gepárdos ceruzája."