Jodi Picoult : Sorsfordítók
2014
Fordító: Szieberth Ádám
560 oldal
kortárs családi krimi
Ahogy azt már tőlem megszokhattátok, minden frissen megjelent Jodi Picoult könyvet elolvasok. Nekem ő a kikapcsolódás, az ő szavait iszom áhítattal még akkor is, ha végül véresen kritizálom a dramaturgiáját, vagy a könyv szerkezetét. Mindegy, mit szidok, mindig falom a könyveit, és soha nem lehet hozzám szólni, amikor olvasom. Ez most is pont így történt.
A könyvből nem maradnak ki a szülő-gyerek kapcsolatok és problémák, a halál és a bírósági tárgyalás. De most tegye fel a kezét, akit ez meglepett. A fülszövegnek csak egy nagyon rövid részét másolom be, mert sajnos szokásukhoz képest túl sokat árulnak el benne azok, akik írják (ha tudnám, ki írja pontosan, írnék neki egy levelet, hogy ne lője le a poént, mert az nekünk, rajongóknak szívfájdalmunk).
"Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk
Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk."
Nem bírom ki, hogy ne kritizáljam az első sort, annyira nyálas. De közben meg érthető, hogy ilyen jól hangzó sorokat találnak ki, mert ezekkel lehet eladni egy könyvet, meg a sokat mondó Stephen King ajánlással: "Picoult elbűvölően sikeres szerző, és remek író." Nekem ez a mondat azt sugallja, hogy még soha semmit nem olvasott tőle. Igazából ezzel csak annyit akarok mondani, hogy Picoult sokkal jobban ír, és így ennél jobb marketinget érdemel szerintem. Annyiban viszont megvédeném magamtól a kiadványt, hogy ha már maga az eredeti angol cím lelövi kicsit a "poént", akkor a fülszöveg miért ne tegye? Talán ezért volt jó ötlet nem tükörfordításos címet adni neki, de nekem a Sorsfordítók sem jön be annyira. Tudom, kicsit hisztis vagyok, de azért a pontozásnál majd megláthatjátok, hogy ezek csak szőrszálhasogatások.
Visszatérve a regényre, a téma megint olyan, amiről nehéz beszélni, és soha nem elég: öngyilkos hajlamú fiatalok, és a szülők, akik nem veszik észre a jeleket. A könyvben megjelenő 6 legfontosabb karakterből (2 fiatal, és a szüleik) mondjuk a felét részletesen kidolgozta Picoult, ők jól is működtek, de a többiek sajnos sablonosak voltak, így nem lehetett igazán szeretni, de utálni se őket. Ebben a témában pedig sokkal több van, mint amennyit sikerült Picoultnak kihozni belőle. De ezt tudjuk be annak, hogy ez egy eléggé régi írása.
És akkor most kicsit SPOILERkedem!!!
Miért "hagyta" az írónő, hogy Melanie elégesse azt a naplót? És ha már elégette, akkor hogyhogy nem vallotta be, hogy olvasta és hogy mi volt benne? Mármint a bíróságon. Ettől ő kicsit sem lett jobb anya, csak rosszabb ember. Szörnyen haragudtam azért, hogy nem volt csavar a könyv végén, semmilyen meglepetés, de ami még rosszabb volt, hogy mi, olvasók mindent megtudtunk, de a főhősünk nem lett felvilágosítva semmiről. Ja, és mégis milyen esküdtszék mentené fel ezek után Christ? Szerintem egyik se.
SPOILER VÉGE!
Az már meg se lep, hogy film is készült belőle. Viszont azt furcsállom, hogy ezek a tévéfilmek, amik Picoult könyveiből készülnek, nem lesznek felkapottak, vagy sikeresek, míg a könyvei bestsellerek az egész világon. Na, majd hátha a következő.
Nektek ajánlom:
- Jodi Picoult fanoknak
- tinédzser korú gyerek(ek) szüleinek
- pszichológia/kriminológia témában érdeklődőknek
- bárkinek, aki gondolkodás nélkül hisz Stephen Kingnek :P
"Emily és Chris állt előtte anyaszült meztelenül. – Tudni akarjuk, hogy miért van Emilynek vagonja – jelentette be Chris. A hátuk mögött felbukkant az eldobott fürdőruhákat hozó Melanie is. – Vagonja? Chris a fütyijére mutatott. – Igen. Nekem penészem van, neki meg vagonja."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése