Lángh Júlia : Macskák és férfiak

Lángh Júlia : Macskák és férfiak

2014
Magvető Kiadó
204 oldal
kortárs szépirodalom

Csonkított fülszöveg: "Hármaskönyvet tart kezében a kedves olvasó: egy időskori szenvedélyről valló naplót, egy változatos férfiportré-sorozatot és egy macskakönyvet, amelynek cirmos főszereplője szolidárisan együtt öregszik a gazdájával. 

Milyen egy macska? Milyenek a férfiak? Ki vagyok én? Az Egy budai úrilány szerzőjének új könyvét a kíváncsiság mozgatja, a féktelen megismerési vágy, amely nélkül lehet ugyan élni, de – legalább is szerzőnk szerint – nem biztos, hogy érdemes."

Az nem volt kérdéses, hogy egy könyv, aminek ilyen címe van, a kezembe fog-e kerülni. Egyrészt macskabuz... szóval macskarajongó vagyok (két házi cirmos büszke gazdája), másrészt imádom a férfiakat (najó csak egyet, de őt nagyon). Az írónőt viszont sajnos nem ismertem. Lenyomoztam hát, és megtudtam, hogy egy a hetvenes éveiben járó hölgyről van szó, így picit megijedtem, hogy akkor én most egy "macskás néni ódivatú" gondolatait fogom olvasni. Nagyon nem ez történt.

Az elbeszélő azt mondja a könyvről, hogy önéletrajzi, és igaz-nem igaz, én elhittem neki. És irigylem a szerzőt az életéért. Élt Franciaországban, Afrikában, Németországban, Magyarországon; falta a férfiakat, ahogy csak tudta, de volt férje és lett családja is, gyerekei. A cicákról nem is beszélve. :)

És nagyon belevaló nőci volt, kipróbált mindent, nyitott az új dolgok felé. Nagyon izgalmas lehetett a szexuális forradalom korszaka, főleg Párizsban, a szerző leírása alapján legszívesebben oda és akkorra utaznék vissza, ha lehetne időben utazni.

A könyv nagyon olvasmányos, és rövid. Én tengerparton olvastam, oda tökéletesen illett. De nem ponyva, nem túl könnyű olvasmány, mégis kellemes. Én négy felé bontanám a könyvet. Egyrészt mesélt a régi kapcsolatairól, nekem talán ez a szál volt a kedvencem, főleg amikor kiderült, hogy az elbeszélő soha nem volt konzervatív. A második szál az utolsó szerelmének a leírása, kezdetekről a vége utánig. Ezt is nagyon érdekes volt olvasni, ez már nem a régi bolondos, szabad szellemű lányról szólt, hanem egy sokkal inkább sündisznóként működő idősödő hölgyről, aki - bár mindig laza és természetes volt, - idős korára kezd el taktikázni egy férfival szemben, aki nem is illik hozzá. Harmadik szálként venném azt, hogy mindig leírta az álmait. Amik persze nagyon sokat mondóak voltak, engem mégis untattak. Arra kellett rájönnöm, hogy nagyon szeretem elmesélni én is az álmaimat másoknak, de abba fogom hagyni, mert szerintem más álmát hallgatni nem izgalmas. És a negyedik szál, végre: a cicák.

A cicáival való kapcsolatát annyira érzékletesen, néha kissé szimbolikusan és kedvesen írta le, hogy nagyon sokszor elhomályosodott a látásom, és rettentően hiányozni kezdtek a cicáim, akiktől 1200 kilométernyire voltam.

Sokan viccelődtek már azzal, hogy egyszer macskás néni lesz belőlem, és mindenki értette, hogy ez egy gúnyos beszólás, mégis ezután a könyv után úgy érzem, ilyen múlttal szívesen lennék idős koromra macskás néni.

"Már nem tudtunk egymással beszélgetni, ő elrepült a szélsőségek felé egy akkoriban feltörekvő párt nagyokat mondott a magyar igazságról, és az én esendő barátnőm elhitte, hogy az az igazság tényleg az igazságot jelenti. Ezután már nem volt mit beszélnünk egymással. Azaz biztosan lehetett volna, ha csak fecsegünk, és kikerüljük a fő témát, a hovatartozásunkat. De azt nem lehet. Ha nincs közös alap, nincs miről beszélni."

R.I.P. Daniel Keyes

Daniel Keyes : Jóslatok az őrültek házából

2014
Alexandra Kiadó
Fordító: Varga-Sabján Dóra
368 oldal
pszichológiai krimi

Talán túlzok, de szerintem nincs olyan könyvszerető ember, aki a Virágot Algernonnak elolvasása után ne szeretne bele Daniel Keyes stílusába, és ne gondolná azt, hogy ez az író zseni.

Én is rajongtam Keyes-ért 13 éves korom óta, valahogy mégsem jutottam el odáig, hogy elolvassam a többi könyvét, pedig egy-kettő már régóta vár rá a polcomon.

2014. június 15-én hunyt el Daniel Keyes. És az Alexandra Kiadó pont most adta ki legfrissebb, és ha jól tudom, utolsó regényét, úgyhogy én ezzel a blogbejegyzéssel szeretném leróni tiszteletemet az író előtt.

Fülszöveg:

Raven Slade gyakran megfordul apja elmegyógyintézetében – a borderline személyiségzavarral küzdő lány épp lábadozik legutóbbi öngyilkossági kísérlete után, és keresi a visszautat a valóságba. 

Raven folyamatosan küzd érzelmeinek törékenységével és a világ mozaikokra hulló követhetetlenségével, a véletlennek köszönhetően azonban egy olyan titok terhét is cipelnie kell, amely rossz fülekbe jutva katasztrofálisabb következményekkel járna, mint az ikertornyok elleni támadás. 

A görög N17 terrorcsoport, az Iráni Népi Mudzsahedek és az FBI versenyt fut egymással, hogy megkaparintsák a lány tudatalattijában rekedt terrorakciótervet. 
Amíg mindenki a rejtélybe kódolt üzenet megfejtésén dolgozik, Raven az iszlám hit és a görög mítoszok világába téved, és saját fojtogató emlékei sötétjében tapogatózik. Vajon sikerül-e megtalálni a kulcsot, amely felszínre hozhatná az eltemetett információt, mielőtt túl késő lenne?

A Virágot Algernonnak szerzője csaknem harminc évvel első regényének megírása után ebben az izgalmas pszichológiai thrillerben is az elme titkait kutatja.

Nekem már a cím is izgalmasnak tűnt, de miután elolvastam a bevezetőt az N17-ről és a MEK-ről (Iráni Népi Mudzsahedek), és kiderült, hogy egy olyan fikciós krimit fogok olvasni, ami létező terrorszervezetekről szól, nem akartam lerakni többet a könyvet. Ráadásul a fejezetek nagyon rövidek, és az teszi még inkább olvasmányossá, hogy úgy ugrálunk térben és a szereplők között, hogy mindig képben tudunk maradni, nem zavarodunk össze amiatt, hogy elfelejtjük, ki kicsoda.

Nagyon szép és igényes a kiadás is, és a fordítás is nagyon jól sikerült. Én sokat rágtam a körmöm, amíg olvastam, mert iszonyat izgalmas könyv. Bár a főszereplő, Raven, néha idegesítően viselkedik, de az összes bolondságát el lehet nézni valakinek, akinek a személyiségzavara mögött rossz emlékek húzódnak meg a múltjából. A beszélő név használata nagyon ötletes volt: a könyvben megjelenő hollók, mint a halál hírnökei... tetszett ez az elgondolás, és ahogy megjelent a könyv különböző szakaszaiban.

Tökéletes a regény szerkezete, és a ritmus, ahogyan adagolja az információkat az elbeszélő. Kis késleltetéssel, de még pont időben tudunk meg minden kiegészítő sztorit, ami által a főbb karaktereket más színben láthatjuk.

Engem eddig annyira nem érdekeltek a terror mozgalmak, strucc hozzáállással úgy gondoltam, jobb nem tudni róluk, de a Jóslatok az őrültek házából elolvasása után hosszas keresgélésbe kezdtem, utána olvastam, hogy vajon mi lehet igaz a könyvből és mi nem, és persze a könyv fikció; mégis: ezek a csoportok tényleg működnek, és ha kicsit is olyanok, mint a  könyvben, akkor én félek. 

Nők, akik elválnak férjüktől és eldobják maguktól gyereküket, csak hogy tagjai lehessenek egy terrorista csoportnak, ahol az az elfogadott, hogy a hitehagyottakat megerőszakolják a férfiak és megkövezik majd élve eltemetik? Hogy ilyen létezik a 21. században? Felkavaró. 

Viszont arról fogalmam nincs, mit gondoljak most Amerikáról, de hogy a külpolitikájukról jót nem tudok gondolni, az is biztos.

Visszatérve a könyvre: nem tudok benne semmit sem kritizálni, egy rossz szavam nincs rá. Imádtam. És nagyon örülök, hogy végre olvastam idén egy olyan könyvet, ami katarzis élményt okozott. Ilyen könyveket még! És akkor most előrébb hozom a listámon az Ötödik Sallyt.

Kiknek ajánlom?

• Akiket érdekel a pszichológia, és a súlyos pszichiátriai esetek
• Nemzetközi tanulmányok hallgatóknak, és mindenkinek, aki érdeklődik a világ aktuálpolitikája iránt 
• Akit érdekel a görög mitológia és a rejtélyek
• és MINDENKINEK!

A nyár legizgalmasabb olvasmánya: friss Jodi Picoult

Jodi Picoult : Sorsfordítók

2014

Athenaeum Kiadó

Fordító: Szieberth Ádám

560 oldal

kortárs családi krimi

Ahogy azt már tőlem megszokhattátok, minden frissen megjelent Jodi Picoult könyvet elolvasok. Nekem ő a kikapcsolódás, az ő szavait iszom áhítattal még akkor is, ha végül véresen kritizálom a dramaturgiáját, vagy a könyv szerkezetét. Mindegy, mit szidok, mindig falom a könyveit, és soha nem lehet hozzám szólni, amikor olvasom. Ez most is pont így történt.

A könyvből nem maradnak ki a szülő-gyerek kapcsolatok és problémák, a halál és a bírósági tárgyalás. De most tegye fel a kezét, akit ez meglepett. A fülszövegnek csak egy nagyon rövid részét másolom be, mert sajnos szokásukhoz képest túl sokat árulnak el benne azok, akik írják (ha tudnám, ki írja pontosan, írnék neki egy levelet, hogy ne lője le a poént, mert az nekünk, rajongóknak szívfájdalmunk). 

"Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk

Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk."

Nem bírom ki, hogy ne kritizáljam az első sort, annyira nyálas. De közben meg érthető, hogy ilyen jól hangzó sorokat találnak ki, mert ezekkel lehet eladni egy könyvet, meg a sokat mondó Stephen King ajánlással: "Picoult elbűvölően sikeres szerző, és remek író." Nekem ez a mondat azt sugallja, hogy még soha semmit nem olvasott tőle. Igazából ezzel csak annyit akarok mondani, hogy Picoult sokkal jobban ír, és így ennél jobb marketinget érdemel szerintem. Annyiban viszont megvédeném magamtól a kiadványt, hogy ha már maga az eredeti angol cím lelövi kicsit a "poént", akkor a fülszöveg miért ne tegye? Talán ezért volt jó ötlet nem tükörfordításos címet adni neki, de nekem a Sorsfordítók sem jön be annyira. Tudom, kicsit hisztis vagyok, de azért a pontozásnál majd megláthatjátok, hogy ezek csak szőrszálhasogatások.

Visszatérve a regényre, a téma megint olyan, amiről nehéz beszélni, és soha nem elég: öngyilkos hajlamú fiatalok, és a szülők, akik nem veszik észre a jeleket. A könyvben megjelenő 6 legfontosabb karakterből (2 fiatal, és a szüleik) mondjuk a felét részletesen kidolgozta Picoult, ők jól is működtek, de a többiek sajnos sablonosak voltak, így nem lehetett igazán szeretni, de utálni se őket. Ebben a témában pedig sokkal több van, mint amennyit sikerült Picoultnak kihozni belőle. De ezt tudjuk be annak, hogy ez egy eléggé régi írása. 

És akkor most kicsit SPOILERkedem!!!

Miért "hagyta" az írónő, hogy Melanie elégesse azt a naplót? És ha már elégette, akkor hogyhogy nem vallotta be, hogy olvasta és hogy mi volt benne? Mármint a bíróságon. Ettől ő kicsit sem lett jobb anya, csak rosszabb ember. Szörnyen haragudtam azért, hogy nem volt csavar a könyv végén, semmilyen meglepetés, de ami még rosszabb volt, hogy mi, olvasók mindent megtudtunk, de a főhősünk nem lett felvilágosítva semmiről. Ja, és mégis milyen esküdtszék mentené fel ezek után Christ? Szerintem egyik se.

SPOILER VÉGE!

Az már meg se lep, hogy film is készült belőle. Viszont azt furcsállom, hogy ezek a tévéfilmek, amik Picoult könyveiből készülnek, nem lesznek felkapottak, vagy sikeresek, míg a könyvei bestsellerek az egész világon. Na, majd hátha a következő.

Nektek ajánlom:

• Jodi Picoult fanoknak
• tinédzser korú gyerek(ek) szüleinek
• pszichológia/kriminológia témában érdeklődőknek
• bárkinek, aki gondolkodás nélkül hisz Stephen Kingnek :P

"Emily és Chris állt előtte anyaszült meztelenül. – Tudni akarjuk, hogy miért van Emilynek vagonja – jelentette be Chris. A hátuk mögött felbukkant az eldobott fürdőruhákat hozó Melanie is. – Vagonja? Chris a fütyijére mutatott. – Igen. Nekem penészem van, neki meg vagonja."

Első találkozás Esterházyval : Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat

Esterházy Péter:

Egyszerű történet vessző száz oldal   - a Márk-változat - 

2014
Magvető Kiadó
124 oldal
kortárs szépirodalom






"Vannak nagy csöndek. A szó nélküli Isten és az istentelen szó, ez a csönd."

Érdekes, hogy mindegyik sulimban nagyon jó irodalomtanárom volt, gimnáziumban még irodalomfaktos is voltam, és Esterházy Péter valahogy mégis kimaradt. 

Tanultunk róla, talán valami rövidet olvastunk is tőle, de regényt nem kellett, magamtól meg nem mertem nekiállni. Amikor 16 évesen cserediákként Németországban voltam, a fogadócsaládomban az apuka nagy lelkesen mesélte, mennyire szereti Budapestet, meg a magyarokat általában, majd felpattant, és nemsokára visszatért a kezében a Harmonia Caelestis német nyelvű példányával. Ahhoz képest, hogy már akkor is szégyellősen mondtam, hogy én még nem olvastam, azóta se került a kezembe, amit nagyon sajnálok.

De legalább a félelmem elmúlt. Tudom, hogy ennek a vékonyka könyvnek már a címe is mutatja, hogy ez elvileg "egyszerűbb" történet, mint általában a művei, de most már azokat is bátran a kezembe merném venni, ha már az Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat - ilyen jó könyv. 

A történet egy kitelepített családról szól, és a szocializmus idején játszódik. Az anyuka korábbi férjét még a nácik ölték meg, mostani férje pedig az asszony viszonzatlan szerelmét alkoholba folytja, a nagymama mindenben Isten jóságát látja és keresi, az idősebb testvér mindent leír, az öcs, Márk pedig nem beszél.

Márk csak hangosan nem beszél. A történetet azonban ő meséli el nekünk. Mesél a családjáról, a rá vigyázó bögyös Máriról, de legfőképp Istenről. Hogy az létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor milyen formában, és miért van az, hogy néha hagyja, hogy jó emberek meghaljanak, máskor meg mindenben segít. Rengeteg érdekes filozófiai, teológia kérdés merül fel a könyvben, amin az ember tényleg elgondolkodik, még akkor is, ha arról csak egy szeretethiányos kissrác mesél. Akiből aztán lehet, hogy a történet végére a legnagyobb képmutató válik. Vagy nem. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de a száz oldal alatt megtörtént halálesetek száma vitathatatlan tény.

Én korábban is tudtam, hogy Esterházy olyan posztmodern író, aki mindenhonnan szed össze idézeteket, részleteket, néha le se hivatkozza, de én nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ragad ki másoktól. A könyv végén ugyanis a függelékben oldalról oldalra részletezi, hogy mit hol talált. Néha nem emlékszik pontosan, máskor kisebb sztorikat fűz bele, és egy olyan humoros oldalát mutatja meg, ami a regényből egyáltalán nem derülhetett ki. Az az igazság, hogy a függeléken hangosan felnevettem többször. Ami nagyon furcsa érzéssel töltött el, mert a regény nem váltott ki belőlem ilyen erős érzelmeket. 

Mostantól kikapcsolódásként lehet, hogy Esterházy Péter könyvek végét fogom olvasgatni. :)

Kiknek ajánlom:

• természetesen Esterházy Péter rajongóinak
• azoknak, akik szeretnek Istenről gondolkodni, de nem veszik a szívükre, ha valaki máshogy gondolkodik a témáról, mint ők maguk
• akik szeretik a nyomorúságos sorsokról szóló könyveket, amik nem depressziósak
• aki még nem olvasott semmit az írótól, és van egy szabad órája

"Az egyikben láttam egy gyönyörű állatot. Gepárd a neve. Ha merném, ilyennek képzelném az Istent. Gepárd láncon, ilyen nincs. Látszik a képen. Házőrző gepárd: nincs. A cirkuszban sincs gepárd. Tigris van, de már az is hihetetlen. Vagy nem igazi tigris, cirkusztigris csak. C-tigris. És akkor megint, hogy mi köze a tigrisnek a c-tigrishez. Pedig a tigris nem végtelen. De mintha valami végtelen mindenhol volna. Valami gepárd. A bátyámnak van egy gepárdos ceruzája."

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

 Kurt Vonnegut:

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

2014

Helikon Kiadó

fordító: Szilágyi Tibor

268 oldal

regény az amerikai burzsoáról

Kurt Vonnegut az a szerző, aki eddig engem jó messzire elkerült, és csak annyiban foglalkoztatott, hogy soha nem tudtam, hogy kell kiejteni a nevét ( hasonló cipőben járóknak: 'vánögöt'). Most a Helikon Kiadótól kaptam egy példányt az új kiadású Áldja meg az isten, Mr. Rosewater!-ből, amire nagyon lassan éreztem rá. Az eleje nagyon unalmasnak hatott, nem kedveltem meg egyik szereplőt sem, és nem tudtam elképzelni, hogy kelti majd fel az érdeklődésemet pár buta gazdag csip-csup problémája. Íme a fülszöveg:

Eliot Rosewater az egyik leghatalmasabb amerikai vagyon ura: ő a Rosewater Alapítvány elnöke. A társaság alapszabálya szerint az elnököt csakis akkor lehet elmozdítani tisztségéből, ha bizonyíthatóan elmebeteg. Eliot annak látszik. A tudományos-fantasztikus írók gyűlésén például így szónokol: „Szeretlek benneteket, ti stricik… Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol." Méltán világhírű regényében Kurt Vonnegut az emberiség legalapvetőbb erkölcsi kérdéseire a maga jellegzetes módján válaszol.

A fülszöveget kicsit megnyirbáltam, mert - bár ez nem egy szórakoztató ponyva, ami a csattanója nélkül nem áll meg a talpán, hanem szépirodalom, - mégis úgy éreztem, hogy van benne egy kedves fordulat, amit nem kell elárulni előre.

A történet számomra ott lett érdekes, ahol Eliot elkezdett elmélkedni a science fiction regényekről, és végül olyan mély, filozofáló gondolatokat közölt, amiket nehéz volt követni, és mindezt teljesen részegen tette. Eszembe juttatott pár bölcsész ismerőst, akik imádtak kérkedni az idegen szavakkal, és az eszmékkel, amiket tanultak, de legtöbbször üres maszlagokat zengtek. 

Az író máskor meg olyan tényeket, adatokat mesélt a Rosewater családról, hogy néha eszembe jutott, rá kéne gúglizni a családra, aztán meggyőztem magam arról, hogy mindegy, létezik-e ez a név, ha egyszer van másik 10-20 család, aminek legalább ennyi pénze és ekkora befolyása volt Amerikában. Tetszett még a főszereplőnk naivitása, szerencsétlensége és a végső megoldása, nagyon jót nevetgéltem rajta, de úgy érzem, ez nem lesz egy sokszor újraolvasós könyv a kezdeti nehézségek miatt. 

Az Áldja meg az isten, Mr. Rosewatert azoknak ajánlom, akik

1. Érdeklődnek Amerika politikája, felsőbb tízezre iránt

2. Szívesen elmennének önkéntes tűzoltónak

3. Nem vetik meg az alkoholt

4. Mániákusan rajonganak a sci-fiért

"Ez a történet emberekről szól, de egy nagy summa pénz játssza benne a főszerepet, ugyanúgy, ahogy egy méhekről szóló mesében is joggal játszhatna vezető szerepet a méz."

Hogyan rendezzünk sikeres házibulit?

Boris Vian :
Venyigeszú és a plankton

2014
Helikon Kiadó
fordító: Bognár Róbert
276 oldal
francia szürreális regény

Emlékszem, amikor 15 évesen kezembe vettem a Tajtékos napokat, elolvastam pár nap alatt, és azt mondtam, hogy ez egy érthetetlen hülyeség (az avantgárd nem a kis tiniknek való), majd pár évvel később újra el kellett olvasnom a magyar fakultáción, és rögtön beleszerettem. Ideje volt már valami mást is olvasnom Viantól. Csak a végén, az utószóból tudtam meg, hogy Vian nem is nagyon akarta kiadni, hiszen főleg a barátainak írta ezt a regényt, és a legtöbb szereplője a barátairól, ismerőseiről, főnökéről lett mintázva. Szerencse, hogy végül kiadták, mert ez a könyv nem csak szórakoztató (a férfi olvasók szerintem még nagyobbakat nevethetnek rajta, főleg ha van önkritikájuk), hanem súlyos és szemtelen társadalomkritika is. 

De legjobban azért szerettem, mert eddig még egy általam olvasott könyv sem parodizálta ki ilyen tökéletesen a bürokrácia gusztustalan intézményét. 

Nem mellesleg pedig elszégyelltem magam: ennyire még soha nem rúgtam ki a hámból egy házibulin sem, mint ahogy azt ebben a regényben művelik. Van még mit tanulnom tőle.

Fülszöveg: A kiadó Vian-sorozatának második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.

A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.

Az Helikon Kiadónak ez az új kiadású Vian könyve több okból is minőséginek mondható. Egyrészt a minimalista, de ötletes borítója miatt, másrészt Takács M. József információdús, mégis érdekes utószava miatt. És akkor még nem említettem, hogy egy félregépelést, vagy nyomdahibát sem találtam a könyvben, ami alap elvárás lehetne, de mostanában egyre több a hiba a magyar kiadványokban, így hát én már ezt is piros ponttal jutalmazom. Ami pedig a legjobb volt benne, az maga a fordítás: Bognár Róbert kitett magáért, idézem is kedvenc részemet.

"Az örvendező pancsoláshoz az öklendezők puncsokádása szolgáltatott háttérzenét, de ez nem hatolt el az Őrnagy tudatáig."

A Venyigeszú és a plankton nagyon könnyen és gyorsan olvasható, hiszen egészen nagy betűkkel van szedve ez a kiadás, a fejezetek igen csak rövidek és folyton megnevettetik az olvasót. Főleg amikor azt hinnénk, hogy az 5. fejezet jön, de a szerző kedvesen figyelmeztet bennünket, hogy a főszereplő még nem jelent meg a könyvben, ezért a következő még csak a 2. fejezet lesz.

Ezt a könyvet ajánlom tehát azoknak, akik 

1. alapvetően szeretik Boris Viant, csak ez eddig kimaradt nekik

2. szeretik az avantgárd, furcsa, bohókás regényeket

3. kedvelik, ha egy szerző a viccein keresztül kicsit beszól a világnak

4. imádják a jó bulikat, a nőket/férfiakat, az alkoholt, és a jazzt.

5. éppen túl vannak valami nagyon hivatalos beadvány (vagy esetleg szakdolgozat) írásán

Egyébként is, engem már az előszóval megvett magának:

"Ráadásul eme magisztrális mű – vagyis a Venyigeszú stb. – nem realista regény, mert minden, ami elbeszéltetik benne, valóban megesett. És vajon Zola regényeiről elmondhatni ezt?

Következésképpen előszavam teljesen felesleges, ami által pontosan eléri célját."

Nem is olyan bonyolult, mint a neve, avagy hogyan szerettem meg Szolzsenyicint

Alekszandr Szolzsenyicin :
Ivan Gyenyiszovics egy napja

2013

Európa Kiadó
fordítótta: Elbert János, Katona Erzséber, Wessely László

360 oldal

szovjet szépirodalom

"A fegyenctáborban az az egyetlen jó: itt már az ember döglésig szabad."

Bizony, vannak ilyen nagy-nagy írók a listámon, mint Bulgakov, Tolsztoj vagy Hemingway, akiktől szégyen-gyalázat, de nem olvastam még semmit. Eddig Szolzsenyicin is közéjük tartozott, de most végre a kezembe mertem venni ezt a zord borítójú könyvet, és nagyon jól döntöttem.

Nagyon nagyra becsülöm azokat az írókat, akik nem csak metaforákkal, hasonlatokkal, vagy egy történelmi eseménybe rejtve mesélik el véleményüket a világról, hanem a maga valóságában, konkrétan írják le az életet. Az már más kérdés, hogy betiltják őket, és csak évtizedekkel később jelennek meg műveik, de ők legalább megpróbálták.

Fülszöveg: 
"Ivan Genyiszovicsot, aki hazaszökött a német fogságból, és így vált kémgyanússá, 12 év büntetőtáborra ítélte a sztálini "igazságszolgáltatás". A 8. év egy napját követjük végig a hajnali ébresztőtől a késő esti utolsó ellenőrzésig. Mínusz 30 fok, hosszú műszak a szabadban kenyéren, üres levesen és kásán. Az életben maradásért naponta meg kell küzdeni az elemekkel, a fogva tartókkal és a rabtársakkal. A sztálini büntetőtáborok életének megrendítő, de pátosz nélküli leírása, mely a főhősén kívül sok különböző sorsot felvillant."
És a könyv további műveiről: "Az Ego a bolsevik forradalom utáni polgárháború egyik elfeledett epizódját eleveníti fel: főhőse a tambovi parasztlázadás vezetője, aki fogságba esése után szörnyű dilemmával szembesül… A Fenn és lenn című írásban Zsukov marsall meséli el az életét, harcait, sikereit, Sztálinhoz fűződő bonyolult kapcsolatát és a háború utáni kegyvesztettségét. A Töréspontokon egy orosz mérnök és vállalatvezető sok évtizeden átívelő története, aki minden rendszerben, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev alatt és az új, "kapitalista közegben is makacsul, legjobb tudása szerint, a lehető legbecsületesebben teszi a dolgát…"

Ilyen egyszerű, és mégis borzalmas. Tényleg az volt a lenyűgöző benne, hogy szinte már természetességgel írt a kegyetlenségről, embertelenségről, ami őket érte, a kevés és rossz minőségű ételről, a fagyról, és a tömérdek értelmetlen munkáról, amit végezniük kellett. És mégis olvasmányos volt, és izgalmas. 
A fülszövegben is említett többi hosszú novella vagy rövidebb kisregény közül engem igazából csak az Ego ragadott magával. Valójában sok ilyen filmet láttunk már, könyvet is olvashattunk, ami ezen az szituáción alapszik: ha köpsz, nem öljük meg a családod.
A filmes tapasztalataink alapján rögtön arra gondolhatunk, hogy mindegy mit csinál a főhős, így is, úgy is meg fog halni. Na igen, de a családját még megmentheti. A kérdés csak az, hogy kik a fontosabbak? A családod, vagy egy egész felkelő csapat? Az egyik legnehezebb kérdés, ami felmerülhet egy ember életében, és végig borzongva olvastam. Arra gondoltam, mennyire jó, hogy nincs háború. Aztán rögtön rájöttem, hogy dehogy nincs háború, folyamatosan van, és ráadásul mostanában egyre közelebb. 

Nagyon tetszett ez a könyv, főleg az Ivan Gyenyiszovics egy napja és az Ego, és nagyon ajánlom mindenkinek, főleg azoknak, akik szeretik a hiteles történelmi írásokat a nem is olyan távoli múltból, vagy azoknak, akik vonzódnak az egyszemélyes drámákhoz. Tehát szerettem a könyvet, most egy ideig mégse szeretnék háborús vagy munkatáboros és hasonló szörnyűségekkel foglalkozó regényt olvasni. Jöjjön egy kis vidámság!

És hogy egy filmes ínyenc is találhasson benne magának különlegességet, mint leendő filmrendező (wannabe) bemásolom a következő párbeszédet a könyvből:

"- Nem úgy van az, bátyám - mondja Cezar vontatott, lágy hangon -, a tárgyilagosság

megköveteli, hogy Eizenstein lángeszét elismerjük. Hát nem zseniális film a „Rettenetes Iván”? Az álarcos opricsnyikok tánca! A székesegyházi jelenet!

- Bohóckodás! - fortyan fel a H-123, s a kanál is megáll a szája előtt. - Itt már annyi a művészet, hogy ez nem is művészet. Bors és mák a mindennapi kenyér helyett! No meg a legaljasabb politikai eszme: az egyszemélyi zsarnokság igazolása. Az orosz intelligencia három nemzedéke emlékének meggyalázása! (A kását meg se ízleli, úgy nyeli le, így nem nagyon válik javára.)

- Azt hiszi, más felfogásban engedélyezték volna?

- Aha, engedélyezték volna?! Akkor ne beszéljen itt lángészről! Mondja azt, hogy talpnyaló,

hogy mint a kutya engedelmeskedik a gazda parancsának. Egy lángész nem a zsarnokok szája íze szerint alkotja művét!"