Jodi Picoult soha ki nem fogyó tolla

Jodi Picoult : Vezeklés

2013
Athenaeum Kiadó
Fordító: Babits Péter
578 oldal
kortárs szórakoztató szépirodalom

"Nem számít, mi után marad bennünk az űr. A lényeg, hogy ott van."

Már félek attól, hogy valaki Jodi Picoult beépített sajtósának fog nézni, annyi könyvéről írtam már. De hát a Vezeklést sem lehet kihagyni a sorból, na.

Nehéz a sztorit, illetve annak egy kis részét úgy ismertetni, hogy ne lőjek le fontos poénokat, ez azért általában igaz szokott lenni Picoult könyvére. Én a Vezeklést például úgy olvastam el, hogy a fülszövegét sem olvastam, és semmilyen információm nem volt a történetéről, így hatalmas meglepetések érhettek a 10. oldaltól az 500.-ig.

Íme a fülszöveg: Sage Singer egy pékségben dolgozva próbálja elfelejteni édesanyja tragikus halálát és saját boldogtalan magányát. Egy önsegítő csoportban megismerkedik Josef Weberrel, akivel életre szóló barátságot köt. De egy nap az idős Weber szörnyű titkot árul el a múltjából, és olyan szívességet kér Singertől, ami komoly erkölcsi dilemmába taszítja a nőt. Ki ez az ember, akit barátjának hitt, hol van a határ bűn és bűnhődés, megbocsájtás és kegyelem között? Hogyan védjük meg a családunkat, és miként léphetünk ki az ördögi körből, hogy végre ne a múlt diktálja a jövőt?

Most, hogy a könyv után végre a fülszöveget is megismertem, azt kell mondanom, hogy végre jár a piros pont az Athenaeumnak. Egészen keveset árul el, pedig egy-két kulcsszó behozatalával sokkal nagyobb érdeklődést tudna kelteni, mégis megmarad az ízléses határon belül.

Ez a könyv most nem pont úgy van szerkesztve, mint a tipikus Picoult-k, hogy 6-10 oldalanként váltunk narrátort, bár itt is cserélődnek, de inkább olyan 50-150 oldalanként. És éppen ebben rejlik az a jellemzője a könyvnek, ami nekem nem annyira tetszett. Saget hisszük főszereplőnknek, mellékszereplőnek Josefet, majd Leo-t, a nyomozót, és ekkor bejön a képbe Sage nagymamája, Minka, aki átveszi a főszerepet egyik pillanatról a másikra, és elragad 200 oldalt a könyvből mindenféle figyelmeztetés nélkül.

Még egy jópont: Ebben a könyvben végre nincs bírósági tárgyalás. Nincs benne ügyvéd, csak nyomozó, és nem annyira épül a tipikus Picoult-sémákra. Viszont a - már szinte elvárható - Picoult-hatás itt is megvolt: bizony, megkönnyeztem a könyvet, nem is egyszer. Amit még imádtam benne, az az volt, hogy ebben a könyvben majdnem szó szerint mindenki pék. És mindenki imád enni, és imádja a finom és gyönyörű péksüteményeket. És persze mindegyik szereplő olyan érzékletesen tudja elmesélni, mit sütött, hogy sütött, milyen illata volt, hogy dagasztotta, és a többi, hogy az embernek már szinte folyik a nyála. :) 

!!!SPOILER veszély!!!

Így, hogy fogalmam nem volt arról, hogy ez egy holocaust történet lesz, eléggé meglepett, de tetszett ez a fordulat. Az egész történet, amit Minka mesél, megható, szörnyű, és rettenetesen érdekes, csak úgy falja az olvasó, mert - bár sokat tanultunk erről, olvashattunk könyveket (Anne Frank naplója, Sorstalanság, stb.), dokumentumfilmeket is nézhettünk, mégis - úgy gondolom, hogy sosem lesz teljes a kép. És aki inkább felejtene, és továbblépne, annak nem is kell többet tudnia, de akit érdekel, az mindig hálás lesz egy-egy ilyen regényért (amiben rengeteg kutatómunka van, ez Picoult jellegzetessége, amit imádok benne). Mégis kicsit átverésnek tartom ezt a fajta szerkesztést. Megismerjük Sage-t, megkedveljük, érdekel a sorsa, a sebhelye, aztán Josef, és a vele való kapcsolata, a nős Adam személyisége is jobban érdekelne, kíváncsi lennék mindenkire részletesen, és hogy mi fog itt történni, erre egyszer csak jön Minka, és elmeséli nekünk a gyerekkorát, és a negyvenes évek szörnyűségeit. Nem érzem igazságosnak, hogy ha holocaust, vagy bármilyen szörnyű téma van egy műben, akkor azt nem lehet kritizálni, mert meg lesz kövezve a kritikus. Én kicsit úgy érzem, hogy Sage csak egy eszköz volt arra, hogy Picoult-Minka elmesélhesse történetét. Itt nem a vezeklésen és a megbocsátáson, hanem a második világháborún volt a hangsúly. És most jövök rá, hogy ezt a furcsa érzést bennem leginkább a magyar cím hozta létre: Vezeklés. Ezt olvasva ey szenvedés folyamatára, egy  ember vezeklésének részletes leírására számítok, nem pedig egy történetre. Ehhez képet az amerikai kiadás címe The Stroyteller volt, ami nem vert volna így át. Szép a magyar cím, csak nem annyira helytálló. 

Ettől függetlenül baromira tetszett, most minek tagadjam? Így is 578 oldal, sokan rámondanák, hogy vastag könyv, de mint már mondtam, én szívesen olvastam volna még legalább 200 oldalt, hogy jobban megismerjem a házasságában boldogtalan temetkezési vállalkozó Adamet, vagy a belevaló, kitért apáca Maryt.

Ó, Maryről jut eszembe, a Jézuscipó nekem már nagyon sok volt. Meg a térítéses része is. 

!!!Najó, így befejezésül SPOILER VÉGE!!!

"A mennyben és a pokolban az emberek ételekkel gazdagon megrakott asztaloknál ülnek, de senki sem tudja behajlítani a könyökét. A pokolban mindenki éhezik, mert nem tud enni. A mennyben mindenki pukkadásig tele van, mert ahhoz nem kell behajlítani a könyökünket, hogy egymást etessük."