2012. november 29., csütörtök

Barry Michels - Phil Stutz : Énerő (Tools)

Hogyan változtathatjuk meg életünket belső erőnkkel?
2012
268 oldal
fordító: Bozai Ágota
életmód - pszichológia



Barry Michels pszichológus éppen kezdte elveszteni hitét hivatásában, ugyanis nem tudott segíteni betegeinek, tehetetlennek érezte magát; ekkor találkozott Phil Stutz-cal, aki előadásával rögtön megnyerte magának. Nem elég, hogy igazán interaktívvá tette a kezeléseket, hiszen a pácienseknek rendesen meg kell dolgozniuk - nem csak a rendelőben, hanem otthon, munkahelyükön, az utcán, vagy bárhol, ahol éppen problémával kerülnek szembe. Ezen kívül azzal a lehetőséggel kecsegtette a hallgatókat Stutz, hogy amint meghallgatják a problémát, rögtön tudnak arra vonatkozó megoldást ajánlani.

Az öt eszközzel ugyanis - amiket a könyvben megfelelő részletességgel fejtenek ki a szerzők, - a legtöbb problémánkon segíthetnek. A vágy átfordítása eszközzel kikerülhetünk komfortzónánkból, és olyan dolgokkal is megpróbálkozhatunk, amiktől addig féltünk. Az aktív szeretet használatával megtanulhatjuk leküzdeni haragunkat, nem fogunk annyit idegeskedni, és a nehézségekből is hasznot húzhatunk. A belső tekintély megvéd minket saját árnyékunktól, önbizalmat ad, segítségével sokkal magabiztosabban és boldogabban tudunk viselkedni, és a kisugárzásunk is erősödik. A hálaáramlat alkalmazásával megszabadulhatunk folytonos szorongásainktól, aggodalmainktól, tehát az összes negatív gondolatunktól. A kockázat és veszély eszköze megtanít minket az előző négyet folyamatosan használni, és megóv minket attól, hogy túlértékeljük magunkat, és felhagyjunk az eszközök gyakorlásával. 

Idáig voltam objektív, és kívülálló, aki összefoglalja, mi van a könyvben. Most pedig jöjjön az elfogult és szigorú véleményezés. Először is úgy gondolom, hogy akik általában hisznek az életmód javító vagy spirituális könyvekben, azok szívesen befogadják majd az Énerőt, és megfogadják a tanácsokat, használni fogják az eszközöket. Ez a könyv szerintem nekik íródott. Azok ugyanis, akik szkeptikusok, racionalisták, vagy szűk látókörűek, úgysem fogják elolvasni ezt a könyvet, és ha valahogy mégis, nem hinném, hogy alkalmaznák az eszközöket, amivel életre kelthetjük belső erőinket. Természetesen ez nem meglepő, és ezzel a szerzők is tisztában vannak, én talán csak azért írom ezt le, mert hiányolok valami olyat ebből a könyvből, ami engem meg tudna győzni, hogy befektessem azt a kevéske kis energiát, és el kezdjem alkalmazni az eszközöket. És ez a hiány nem más, mint a tudomány. Olvastam José Silva Agykontroll című könyvét, amiben fizikai, biológiai tényekkel volt alátámasztva a premissza, az egész módszer alapja. Az Énerőnél hiányzik az alap.

A borító nekem tetszik (a jobb oldali kép részlete látható rajta, ami egy jó kis pszichológiai teszt), figyelemfelkeltő, de egyszerű. A könyvben sajnos sok nyomdahiba (gépelési, és elválasztási hibák) voltak, ez engem eléggé zavart. A szerzők stílusa megnyerő és szimpatikus volt, szívesen olvastam őket, ez természetesen a fordító érdeme is. Viszont elkövettek egy - hangsúlyozom: szerintem! - nagy hibát, méghozzá azt, hogy nem sikerült nekik egy laikus helyébe képzelniük magukat, ugyanis ilyenek szerepelnek a könyvben: "Koncentrálás: érezze, hogy szíve kiterjed, és magába foglalja a környező végtelen szeretet világát. Amikor szíve visszazsugorodik normál méretére, mindezt a szeretetet koncentrálja a mellkasában." Na, akinek sikerül ezt így elsőre éreznie, az ossza meg velem a részleteket, nekem sajnos nem ennyire élénk a fantáziám.

Végül egy idézet azoknak, akiket bármennyire is megfogott a téma, és annak a lehetősége, hogy boldogabbá tegyük életünket. Lehetünk szkeptikusok, mint ahogy én is az vagyok, de lehet, hogy egyszerűen csak el kell fogadnunk az alábbi felvetést:
"   - Egy régi viccel jobban meg tudom magyarázni. Egy pasi elmegy a pszichiáterhez. Azt mondja: "Doki, az öcsém meg van bolondulva. Tyúknak képzeli magát. Mit tegyek?" Mire a dilidoki: "Az öccse intézeti kezelésre szorul." Mire a férfi: "Azt nem lehet. Szükségünk van tojásra."
    Miután sikerült abbahagynom a nevetést, rájöttem, hogy Steve ezt jobban megfogalmazta, mint nekem valaha sikerülhetett volna. Ezzel gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a spirituális rendszer "tojásokat" teremt a pácienseknek, és nem számít, hogyan kaptak segítséget.    "

Ui.: Ezt a könyvet nem értékelem tízes skálán, mert nem regény, mások lennének a szempontok, viszont mivel én is a szkeptikusok táborát gazdagítom, csak azért is ki fogom próbálni az eszközöket, és várom másoktól is, akik ezt megtették, hogy írják ide tapasztalataikat.

2012. november 17., szombat

Stephen Chbosky : Egy különc srác feljegyzései



2012
240 oldal
fordító: Gyuris Norbert
ifjúsági levélregény


Charlie most megy középiskolába. Nincsenek barátai, nem volt még barátnője, és kicsit talán túl sokat gondolkodik, ahelyett, hogy cselekedne. Charlie ellentmondásos személyiség: lelkes,  magányos, jól nevelt, és kissé deviáns alkat. 1991. augusztus 25-én írja meg első levelét egy ismeretlen felsőbb éves fiúnak, és egy éven keresztül nagyjából heti rendszerességgel küldi hosszas beszámolóit, gondolatainak áramlását, így ismerjük meg mi a történetet. Mi vagyunk az a titokzatos felsőbb éves, akinek a figyelmére szüksége van egy 15 éves srácnak, csak annyit kér, hogy hallgassuk meg őt, és próbáljuk megérteni. Válaszolnunk nem kell, nem is tudunk, hiszen a címét nem írja rá a borítékra, és álneveket használ. Azt pedig felejtsük el, hogy az első ok az, hogy ez egy regény. :)

Charlie tehát elkezdi a gimit, egyedül, de hamarosan talál magának barátokat, akik nem is akármilyenek, és beleugrunk egy nagyon visszafogott Álmodozók-sztoriba. Ami keveredik egy kicsit a Nyakunkon az élet hangulatával, és végül nem maradhat ki a Zabhegyező-életérzés sem, bár szerencsére Charlie teljesen más személyiség, mint anno Holden volt. Vele újra átélhetjük az első csókot, azokat a tipikus tinédzser helyzeteket, amik akkor nagyon kínosnak számítottak, de visszagondolva már csak mosolygunk rajtuk. A cselekmény elemeit végignézve (verekedés, szex, molesztálás, drogok) hihetnénk, hogy tipikus tinisztori, de főszereplőnk személyisége, és gondolkodásmódja mégis különlegessé teszi az egészet. Egyrészt imád olvasni, és olyan kultkönyvekkel találkozik már így 15-16 évesen, amiket az olvasó is ismerhet, és sokunk életére akár hatással is lehettek (fel is írtam magamnak párat, ami eddig kimaradt, mint például a Közöny és A nagy Gatsby), másrészt minden esetben illedelmesen, udvariasan viselkedik, és igyekszik logikusan viselkedni. Amikor pedig eluralkodna rajta a depresszió, nem hagyja magát rögtön, és próbál tenni ellene. Na ez az egyik, amiben különbözik Holden-től (Zabhegyező főszereplője). A másik az, hogy Charlie tesz azért, hogy legyenek barátai, és képes szeretni az embereket. Végül, és talán ez a legfontosabb: vele tényleg történt olyan a múltjában, ami okot ad a különcségére, és a sérültségére, ami a depresszióban nyilvánul meg. 
Persze, én mindig kritikus vagyok az ilyen alkatokkal szemben, itt is idegesített már egy idő után, hogy ez a kissrác mennyire érzékeny, és hogy nem telhet el három oldal sírás nélkül, de valószínűleg csak én vagyok érzéketlen, és az egy értékelendő dolog, ha egy fiatal a 21. században képes ilyen érzelem megnyilvánulásokra. Igazából nagyon rossz véleménnyel vagyok a mai tizenévesekről, ezért volt nagyon jó kapni egy pofont ettől a könyvtől. Mert oké, isznak és több féle drogot is kipróbálnak; azonos neműek között történik itt minden (még úgy is, hogy az egyikük hetero); a könyv egy öngyilkossággal kezdődik, tehát vannak itt problémák bőven, és látjuk a többséget, hogy milyen kirekesztően és lenézően tudnak viselkedni, mégis. Mégis van remény. Abban a családias kis csapatban, ahová Charlie bekerül, mindenkiben van valami, mindegyikük különleges. És főleg, értelmesek, nyitottak, és tehetségesek. Ha a valóságban is léteznek ilyen fiatalok, mint Charlie és Sam (ők voltak a legszimpatikusabbak nekem), akkor nincs veszve a jövő.
Nem térek ki a végső megoldásra, amiből kiderül, miért ilyen kis sérült Charlie, mert nem tudok mit írni róla. Részben tényleg választ adott pár kérdésemre, és nem hagyta lezáratlanul a történetet, és az egész hitelesebbé vált, mert kiderült, hogy Charlie családja sem tökéletes, másrészről viszont elég kiábrándító volt. Az összes szereplővel együtt én is óriásit csalódtam egy addig szimpatikusnak vélt személyben.
Hogy ne csak a történetet és a karaktereket cincáljam, formailag is helyt állt a könyv, a levélregény egy olyan műfaj, amit időről időre fel kell frissíteni, és behozni a divatba. Annak meg különösen örülök, hogy ilyen magas az eladott példányok száma. Bár a szöveg néha kicsit sekélyes vagy közhelyes, elvétve butának is érezhető, de egy tinitől ma már az is nagy szám, ha kerek mondatokban fogalmaz, és vok helyett végigpötyögi, hogy vagyok, a tetsziket pedig nem két cével írja.
Az egyetlen, amit nem értek, az az, hogy miért tiltották be? A drogokról is elítélően fogalmaz összességében, és minden másról is, ami a közgondolkodás szerint elítélendő. Csak nem egyből, rögtön az elején, hanem szép lassan jutunk el a tanulságig. (bár az igaz, hogy a cigarettáról olyan szépen ír, és olyan mániákusan, hogy az embernek szinte megjön a kedve hozzá - kíváncsi lennék, hogy a dohányosok hány dobozzal szívtak el a regény olvasása közben...)


A könyvből film is készült, ráadásul maga az író rendezte, ami még izgalmasabbá teszi. Az USA-ban már bemutatták, hozzánk nem tudni, mikor jön, de én már nagyon várom, egészen jó lett a trailer, bár Sam szerepére én nem Hermionét választottam volna.

     

2012. november 7., szerda

Don Winslow : A gandzsa urai


2012
352 oldal
fordító: Varga Bálint
drogháborús családregény





A kurva anyját. Ha már a Barbár állatokról (az új kiadás címe Vadállatok) szóló kritikámat is a könyv első mondatával kezdtem, akkor stílusosan itt is ezt teszem. Jelen esetben azonban képzeljük el, ahogy elismerő felkiáltásként hangzik el, amihez fejben hozzátesszük: ez a könyv aztán nem semmi.

A már említett Barbár állatoknak - bár előbb jelent meg, mégis - az előzményét tárgyalja ez a könyv, így megismerhetjük végre igazán a háborús hős Chont, a naiv, de csavaros észjárású Bent és a folytonosan identitásválságban szenvedő csajukat, O-t. Azt is megtudhatjuk, hogy kerültek bele a drogbizniszbe, és nem mellesleg az egész családi hátterüket is megismerjük, ami rengeteg meglepetést tartogat. A fiúk ugyanis békés üzletelésbe kezdenek első osztályúnál is jobb marihuánájukkal Laguna Beach-en, a nagy kutyák azonban nem nézik jól szemmel, hogy valaki az engedélyük nélkül gazdagodjon meg az ő területükön. Így persze elindul a jó kis akció, emberek halnak meg, nemzetbiztonságiak válnak korruptakká, bizonyítékok tűnnek el a bíróságokon, és kokain keveredik a fű közé. A fiúkat azonban nehéz elkapni, hiszen már a szüleik is a drogbizniszben voltak, még ha erről nem is mindenki tud... eleinte.

Már a Barbár állatokról is csak áradozni tudtam, sajnos vagy nem sajnos, de A gandzsa urait is imádtam. De mielőtt elkezdeném felsorolni az előnyeit, két problémám mégis volt vele. Az egyik a cím: oké, a The Kings of Cool-t nehéz ütősre lefordítani, és nekem se menne jobban, viszont nem mertem elővenni a villamoson a könyvet... :) A fordítással egyébként máshol semmi problémám nem volt, szerintem Varga Bálint tökéletes érti Winslow életfelfogását és stílusát. Viszont már megint volt jó pár gépelési hiba, és egy fontos elírás is - ezen valahogy mindig csodálkozom, mert abban a hitben élek, hogy a nyomdába kerülés előtt van, aki átolvassa a kész verziót. 

Vissza az ömlengéshez. Bevallom, nekem már a stílusa is elég lenne, az argó szerű szóhasználata is megnevettet, imádom a karaktereket (itt tartanánk 10/7-nél) de ehhez még jön egy jó kis csavaros krimi (oké, 10/8, mert imádjuk a fordulatokat), és akkor a vége felé (299.-300. oldal) Ben szülei lenyomnak egy olyan monológot a társadalom, de főleg a politika romlottságáról, hogy eláll a szavam (ééés elérkeztünk a végső pontszámhoz). Az őszinteség és a cinizmus, amivel összefoglalja az USA elmúlt ötven évének történetét két oldalban, lehengerlő. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire örülnék egy kortárs magyar regényben egyszer ilyen két oldalnak...

Ha az eddigiek mégsem tűnnek elég izgalmasnak, akkor fontos, hogy megemlítsem még a formáját. Elsőre idegesítő lehet, nekem is az volt a Barbár állatok bevezető fejezeteiben, de aztán hozzászoktam, A gandzsa uraiban pedig egyenesen megszerettem, nem is csak a feleslegesen szabad versnek tördelt sorokat vagy azt, hogy egy-egy fejezet néha csak egy mondat, és így összesen 308 fejezetből áll a regény, de főleg a forgatókönyv részletek tették számomra izgalmassá (filmesként ez nem meglepő), és ebből a katyvaszból a végére egy heterogén mű került ki. A kedvenc eszközöm azonban az intertextualitás, és ebben a könyvben abból is volt bőven: alap, hogy folyamatosan rájátszott a folytatásra, ezen kívül megjelent benne Bobby Z, aki egy másik híres regényének főszereplője. Ráadásul szerintem az is elég erős pozitívum, hogy elég három sor elolvasása ahhoz, hogy rájöjjünk, egy Don Winslow könyvet olvasunk. Nálam tehát tervben van a Drogháború és a Bobby Z halála és élete is. Addig is irány a mozi, a Vadállatok ugyanis már egy ideje a mozikban, és ráadásul Oliver Stone rendezésében!

"A dolgozó: oly sok fájdalmas apa-fia, anya-fia, apa-anya-fiuk beszélgetés helyszíne a maszturbációról ("egészséges dolog ez, normális, de azt tudnod kell, hogy ezekben a magazinokban  a nők..."), droghasználatról ("el is várjuk tőled, hogy kipróbáld a marihuánát [Ben ennek többszörösen és nem csak a szívás terén tett eleget], de meghúzzuk a határt az opiátalapú  kábítószereknél (ahogy Ben is, ami azt illeti) és a társadalmi lázadásról."