Íme a fülszöveg: Sage Singer egy pékségben dolgozva próbálja elfelejteni édesanyja tragikus halálát és saját boldogtalan magányát. Egy önsegítő csoportban megismerkedik Josef Weberrel, akivel életre szóló barátságot köt. De egy nap az idős Weber szörnyű titkot árul el a múltjából, és olyan szívességet kér Singertől, ami komoly erkölcsi dilemmába taszítja a nőt. Ki ez az ember, akit barátjának hitt, hol van a határ bűn és bűnhődés, megbocsájtás és kegyelem között? Hogyan védjük meg a családunkat, és miként léphetünk ki az ördögi körből, hogy végre ne a múlt diktálja a jövőt?
Még egy jópont: Ebben a könyvben végre nincs bírósági tárgyalás. Nincs benne ügyvéd, csak nyomozó, és nem annyira épül a tipikus Picoult-sémákra. Viszont a - már szinte elvárható - Picoult-hatás itt is megvolt: bizony, megkönnyeztem a könyvet, nem is egyszer. Amit még imádtam benne, az az volt, hogy ebben a könyvben majdnem szó szerint mindenki pék. És mindenki imád enni, és imádja a finom és gyönyörű péksüteményeket. És persze mindegyik szereplő olyan érzékletesen tudja elmesélni, mit sütött, hogy sütött, milyen illata volt, hogy dagasztotta, és a többi, hogy az embernek már szinte folyik a nyála. :) 
Így, hogy fogalmam nem volt arról, hogy ez egy holocaust történet lesz, eléggé meglepett, de tetszett ez a fordulat. Az egész történet, amit Minka mesél, megható, szörnyű, és rettenetesen érdekes, csak úgy falja az olvasó, mert - bár sokat tanultunk erről, olvashattunk könyveket (Anne Frank naplója, Sorstalanság, stb.), dokumentumfilmeket is nézhettünk, mégis - úgy gondolom, hogy sosem lesz teljes a kép. És aki inkább felejtene, és továbblépne, annak nem is kell többet tudnia, de akit érdekel, az mindig hálás lesz egy-egy ilyen regényért (amiben rengeteg kutatómunka van, ez Picoult jellegzetessége, amit imádok benne). Mégis kicsit átverésnek tartom ezt a fajta szerkesztést. Megismerjük Sage-t, megkedveljük, érdekel a sorsa, a sebhelye, aztán Josef, és a vele való kapcsolata, a nős Adam személyisége is jobban érdekelne, kíváncsi lennék mindenkire részletesen, és hogy mi fog itt történni, erre egyszer csak jön Minka, és elmeséli nekünk a gyerekkorát, és a negyvenes évek szörnyűségeit. Nem érzem igazságosnak, hogy ha holocaust, vagy bármilyen szörnyű téma van egy műben, akkor azt nem lehet kritizálni, mert meg lesz kövezve a kritikus. Én kicsit úgy érzem, hogy Sage csak egy eszköz volt arra, hogy Picoult-Minka elmesélhesse történetét. Itt nem a vezeklésen és a megbocsátáson, hanem a második világháborún volt a hangsúly. És most jövök rá, hogy ezt a furcsa érzést bennem leginkább a magyar cím hozta létre: Vezeklés. Ezt olvasva ey szenvedés folyamatára, egy ember vezeklésének részletes leírására számítok, nem pedig egy történetre. Ehhez képet az amerikai kiadás címe The Stroyteller volt, ami nem vert volna így át. Szép a magyar cím, csak nem annyira helytálló. 
Ettől függetlenül baromira tetszett, most minek tagadjam? Így is 578 oldal, sokan rámondanák, hogy vastag könyv, de mint már mondtam, én szívesen olvastam volna még legalább 200 oldalt, hogy jobban megismerjem a házasságában boldogtalan temetkezési vállalkozó Adamet, vagy a belevaló, kitért apáca Maryt.
A fordítás szerintem nagyon jól sikerült. Bár nem olvastam az eredetit, de a magyar verzióban fel-felfedezhető a fejezetek közti nyelvhasználati, stílusbeli különbség, ami magyar nyelven például a névelő elhagyásában, vagy esetenként tőmondatokban mutatkozik meg. Simon Márton, fordító nem fogta vissza magát, sőt a címmel kapcsolatban tovább is ment. Az eredeti cím ugyanis úgy szól, hogy A Visit From The Goon Squad, ami tükörfordításban valami olyasmit jelentene, hogy A verőlegények látogatása, vagy valami ilyesmi. Ennek a könyvből származó egyik mondat ("Az idő egy rablóbanda") értelmet is ad, de szerintem a magyar cím valahogy jobban idézi a regény hangulatát (piros pont a kiadónak). És ezen kívül még szép intertextualitás is, csodásan rájátszik Proust végenincs regényének címére, Az eltűnt idő nyomábanra, amiből az első oldalon idéz is.
Én speciel nem elégszem meg vele, fárasztott, untatott, idegesített, de nem adott semmit, még csak nem is miatta gondolkodtam el ezeken a témákon. Mindegy, engem már Coelho bácsi régen elveszített, nem leszek soha a rajongója. 
Nem, nem, annyira nem spoilerezek, a könyv főként nem erről szól. Talán icipicit arról, amiről a P.S. I love you is mesélt, de azon inkább végig pityeregtünk, Nathalie történetén viszont - mi magunk sem fogjuk érteni valószínűleg, - tovább nevetgélünk, és bizony, néha hangosan (ami nálam könyveknél nagyon ritka) is. Gyönyörű főszereplőnőnkkel ugyanis egyik napról a másikra 180°-os fordulatot vesz az élet, és betoppan a sztoriba a jó kedélyű, esetleg Marcus és a Pez cukorkák, és egy idő után a gyász helyét átveszi újra a derű. 
Kissé talán durva egy ilyen kisgyereknek: van benne szex, háború, politika,de delfinekről szólt, és ha elsőre akkor nem is értettem mindent, mégis odáig voltam érte (későbbi újraolvasásnál már sokkal többet értettem meg belőle, és a rajongás is megmaradt). Kicsit később elolvastam a Majomábécét és a Mesterségem a halált is. Ekkor döntöttem úgy, hogy Robert Merle a kedvenc íróm. Ekkor lehettem olyan 14 éves. Lassan egy évtized telt el azóta, és nem olvastam tőle semmit. Hát így kell bánni a kedvenc szerzőnkkel? Mélyen elszégyelltem magam, és végre kezembe vettem a Malevilt. Teljesen mindegy, hogy a kedvenc íróm-e Merle, egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy fantasztikus író. A Malevil pedig egy fantasztikus író lenyűgöző könyve.
Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak, és a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet.
Ha valaki most úgy érzi, túl sokat tudott meg a történetről, és így már nincs is értelme elolvasni, nagyot téved. A könyv fordulatoktól, izgalmas történésektől, érdekes hitvitáktól és fontos politikai döntésektől gazdag, a karakterek pedig szélsőséges érzelmeket válthatnak ki az olvasóból. A főszereplő, Emmanuel Comte egy-két kivétellel mindig úgy viselkedett, olyan döntéseket hozott, amit elvártam volna tőle, ami a megfelelőnek bizonyult, és az a pár kivétel is csak ahhoz kellett, hogy ne váljon túl tökéletessé. 
Engem azért érdekelt nagyon a Beszédes testek, mert többször láttam már sorozatokban, filmekben, hogy mennyire hasznos lehet, ha valaki olvas a mások testbeszédéből, ráadásul én is megkaptam már, hogy milyen könnyű leolvasni rólam, ha zavarban vagyok. Ehhez képest én soha, senkin, semmit nem veszek észre, pedig figyelek arra, amit mond, és az arcára is, de a testbeszéd eddig kimaradt. Márpedig mint a könyvből megtudtam, néha sokkal többet elárul egy-egy lábmozdulat, mint egy hosszú, mély monológ. 
Nem szeretem az ilyen "tanítós", "bölcsesség átadós" könyvekben azt, amikor az írók sztárolják magukat, márpedig itt elég sok példa sztoriban ezt éreztem. A másik problémám az volt, hogy nagyon sokszor ismételgette magát, és nem csak úgy, hogy amit leírt, és volt hozzá illusztráció, ott a kép alatt is olvashattuk a hozzátartozó információt (ezt a fajta ismétlést nagyon jónak tartom, mert így nem kellett jegyzetelnem, elsőre megjegyeztem a legtöbb jelet, testtartást és a hozzájuk kapcsolódó jelentést). Inkább az zavart, amikor általánosságokat ismételt, mint például azt, hogy miért fontosak a lábak, és miért voltak már az ősembereknél is azok. Picit úgy éreztem magam, mint az óvódás, akinek hangosan, affektálva és túlartikulálva próbálják elmagyarázni, hogy a labda pöttyös.
Végre egy normális fülszöveg! Pont annyi információt csöpögtet, amennyi kell ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet, felkeltse az érdeklődésemet, de nem rontja el az élményt, nem spoilerez. A Poirot-sorozatnak ez az 5. darabja, de hogy őszinte legyek, bevallom, eddig csak a Gyilkosság az Orient expresszent olvastam a sorozatból. Agatha Christievel semmi bajom nincs, de a televíziós Poirot-t ki nem állhattam világ életemben. Szerintem ennek csak a színészválasztás lehetett az oka, és tudom, hogy kisebbségben vagyok ezzel, mindenesetre a könyvek sokkal szimpatikusabbak.
Itt (mármint a könyvben, írott formában) viccesnek érzem, ahogy Poirot folyamatosan a szürkeállomány használatára próbálja meg felhívni a figyelmünket, Hastings pedig mindenért lelkesedik, és rajong a kis belgáért. Ketten együtt aranyosak, és megható a barátságuk.
Így, hogy ilyen sokat elárultam a 98 oldalas könyvből, még mindig "nem lőttem le semmit". Baricco könyveit még akkor is érdemes elolvasni, ha elejétől a végéig ismerjük a sztorit, mert nála a szófordulatok, a mondatok koherenciája számít. Az, ahogy a túldíszítettség feloldódik az egyszerű mondatokban, és az, ahogy bekezdéstől közel kerülünk a szereplőkhöz, és átérezzük a problémáikat, megértjük, és sajnáljuk vagy szeretjük őket. 
Valószínűleg én értettem félre valamit, mert hogy egész végig Rebecca portréját kerestem benne, úgy rémlett, hogy erről volt szó a Mr. Gwynben. Nem jöttem rá, hol lehet a portré, mégis találtam apró kapcsolódási pontokat, és ezt az egész intertextualitást imádtam benne. A három történet közül a kisgyerekes volt a kedvencem. Nagyon rövid történet, egy fél nap alatt le is zajlik, és a rendőrnő mintha mégis jellemfejlődésen menne keresztül. 
