Egy kis Jodi Picoult és a Csodalány

Jodi Picoult : Csodalány

2015

Athenaeum Kiadó

Fordító: Peiker Éva

568 oldal

kortárs amerikai misztikus-romantikus regény

Mielőtt a konkrét regényről beszélnék, hadd szóljak pár szót Jodi Picoult-ról.

Jodi Picoult egy olyan írónő, akinek rettentő sok rajongója van. Engem is közéjük tudhat. Ennek az az oka, hogy könyvei olvasmányosak, lebilincselőek, már-már tabutémákat feszegetnek, és érezni rajtuk, hogy rengeteg kutatómunka van mögöttük.

Könyvei (pl.: A nővérem húga, Szívtől szívig) gyakran hasonló szerkezet szerint épülnek fel, ami a következő:

1. Minden fontos szereplőnek külön fejezetei vannak, amiben ő az elbeszélő
2. Az első pár fejezetből megismerjük a karaktereket, és előkerül a probléma, ami legtöbbször egy súlyos - nehezen diagnosztizálható betegség, vagy olyan durva történés, ami morális kérdéseket vet fel
3. Csomó kérdés merül fel, vagy a betegség súlyosbodik, közben a főbb szereplők között hatalmas ellentétek merülnek fel, és egyre több titkos részletre derül fény
4. Nincs más lehetőség, perre kell vinni a dolgot (Picoult egyszerűen imádja a pereskedést)
5. Egy hosszú hosszú pert olvashatunk végig, és a könyv véget ér. Nem mindig happy end-del.

A Csodalány fülszövege spoilermentesen, megcsonkítva:

Mariah White életében másodszor kapja rajta férjét egy másik nővel, lányuk, a hétéves Faith pedig életének minden fájdalmas másodpercében vele van. A gyors válást követően Mariah depresszióval küzd, Faith azonban új barátra lel. Egy képzeletbeli barátra, aki lehet, hogy mégsem annyira képzeletbeli… 

A Csodalány újra a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Hol a határ csoda és valóság között? Összeegyeztethető-e az orvosi hivatás és a vallás? Lehet-e, kell-e választani az anyaság és az élet között?

A Csodalány csak az egyes pontját nem követi a jól bevált (de könnyen megunható) szerkezetnek. A szempontok nem fejezetenként változnak, hanem néha a szöveg közben, szinte jelöletlenül. Azért a fő elbeszélő mégis csak az anyuka, Mariah. Ezektől a változtatásoktól eltekintve ez a könyv is a tipikus szerkezetre épül, és ezzel nincs is baj.

A könyv szépen fokozatosan húzott be magába, és a 100. oldalnál már annyira beszívott, hogy nem tudtam letenni. Rendkívül izgalmasan alakultak a dolgok a könyv háromnegyedéig, addig ugyanis mindenféle titok, rejtély derült ki, és rengeteg csavar volt a könyvben, ráadásul jó pár szereplőt meg is kedveltem, ezért faltam a könyvet. A háromnegyedétől azonban jött a tárgyalás, amivel csak annyi volt a gond, hogy semmi új nem derült ki benne, és - bár az eddigi Jodi Picoult könyvekben a szereplők bátrak, és mernek radikális lépéseket hozni, - a karakterek itt inkább diplomatikusan, visszafogottan cselekedtek, így egy kis csalódást okozva nekem.

A könyv utolsó oldalát pedig azóta sem értem, és szerintem nem is fogom megérteni. De továbbra is várom a magyarázatokat, találgatásokat!

Utószó: Az eredeti angol cím zseniális, sajnos tényleg nem lehet lefordítani úgy magyarra, hogy a "szójáték" megmaradjon, mindenesetre lehet, hogy mostantól angolul kéne olvasnom a könyveit...

"Nem szeretem a meglepetéseket. Listák szerint létezem. Sőt, valójában gyakran elképzelem, hogy olyan az életem, akár egy szeptemberi határidőnapló – gondosan kategorizált és rendszerezett: változatlan."

Kovács Eszter : Let's kifli

Kovács Eszter : Let's kifli

2015

Athenaeum

192 oldal

kortárs magyar "indie" regény

Ezt a könyvet nagyon meg akartam szerezni. Hála az Athenaeum Kiadónak, a megjelenés után szinte rögtön elolvashattam. Hogy mi keltette fel az érdeklődésemet? Ez: "A kötet az Athenaeum Kiadó "Magyarok külföldön" sorozatának nyitó darabja, izgalmas élménykalauz mindenkinek, aki menni vagy éppen maradni szeretne."

Mivel én sokat gondolkodom külföldön, a költözésről, a külföldön munkába állásról, és mindenről, ami külföldi élményszerzés, tapasztalat gyűjtés, így rettentően megörültem annak, hogy lesz egy ilyen sorozat.

Nagyon jó ötletnek tartom a kezdeményezést, aktuális kérdés, sokakat érdeklő téma. Éppen ezért egyáltalán nem zavar, hogy a sorozat első kötete annyira nem sikerült jól.

És éppen ezért sikerült csak ilyen lassan írnom kritikát róla, mert áradozni annyira nem tudok. A könyv rövid fejezetekből áll, amik egymáshoz csak lazán kapcsolódnak. Akad köztük egy-két megkapó, izgalmas vagy nevettető történet, de előfordul pár semmitmondó sztori is. Tétje az egésznek pedig nem sok van, de ez igazából nem jelent semmi rosszat, mert olvasni gyorsan és könnyen lehet, és a stílus pedig egyáltalán nem rossz. A következő könyve lehet, hogy már szuper lesz, ez még nem az igazi.

Kovács Eszter nem mond véleményt. Nem győzköd, hogy költözz most rögtön Londonba, mert ott van a kánaán, de azt sem mondja, hogy rossz kint lenni, és még most pakolj ki a bőröndből. Ezzel persze semmi baj nincs, de személy szerint nekem nagyon nem hozta meg a kedvem jobban Londonhoz, de el se vette azt, amennyi eddig is volt; én ugyanis még soha nem jártam Londonban, és egyszer már nagyon megnézném magamnak.

Abban persze biztos vagyok, hogy ha éltem volna már külföldön (bárhol) legalább fél évet, akkor máshogy tudnám értékelni ezt a könyvet, többet adott volna nekem.

Éppen ezért akiknek leginkább ajánlom:

• ex-Erasmusosoknak
• mindenkinek, aki élt már külföldön huzamosabb ideig, vagy éppen most él idegenben
• London rajongóknak - és hatereknek (bizony, ebben a könyvben sem minden rózsaszín)
• akik gondolkodnak a külföldre költözésen, és szívesen olvasnak a témában
• minden fiatalnak, aki egy könnyedebb olvasmányra vágyik

"Egy férfi nem lesz szerelmes, nem lesz gyenge, nem lehet szentimentális, semmi érzelgősség, a férfi átmenetileg érdeklődő, aztán esetleg ez az érdeklődés meghosszabbodik, és a férfi beleragad, mint a kis bogár a mézesüvegbe. A kis bogár nem bánja, hogy ott van, a méz édes, a napsugár áttör az aranyló masszán és bevilágítja, az egész egy befőttesüveg alakú villanykörte lesz, és a közepén a boldogan fuldokló kis fekete soklábú, vergődő volfrámszál. A valódi méz idővel megkristályosodik a tetem meg örökre beleragad, mint a rovar a borostyánkőbe. Ha esetleg csak cukorszirup volt, akkor a bogárság még megmenthető, csak rajta áll, hogy kimászik-e, vagy nyűglődik tovább a végtelenségig."

Cecelia Ahern : Amikor megismertelek

Cecelia Ahern : Amikor megismertelek

2015

Athenaeum Kiadó

Fordító: Szieberth Ádám

Eredeti cím: Cecelia Ahern: The Year I Met You

352 oldal

kortárs ír szórakoztató irodalom

Cecelia Ahern magyarul megjelent legújabb könyve, az Amikor megismertelek nem nyújtja azt az élvezetet, mint az Ahol a szívárvány véget ér, viszont a sokkal jobban sikerült, mint a Holnap titkai című könyve. Rajongóknak mindenképp ajánlott, másoknak akkor, ha szeretik az életmód tanácsadó könyveket, amikben a főszereplő mélypontról indul, és igyekszik kijutni belőle.

Fülszöveg:

Jasmine két dologhoz ért: profi üzletasszony és odaadó testvér. Ám amikor váratlanul elveszíti a munkáját, törékeny nővére pedig kezdi önállóan bontogatni a szárnyait, rá kell ébrednie, hogy nem tudja, merre halad az élete.

Álmatlan éjszakáin az ablakból figyeli a szomszéd sztár-DJ és családapa részeg randalírozását: Matt is munkanélkülivé vált, amikor a talkshow-jában egy szilveszteri pajzán tréfa nem úgy sült el, ahogy tervezte.

Jasmine-nak minden oka megvan rá, hogy utálja Mattet, és úgy tűnik, az érzés kölcsönös, a két ember útjai azonban visszavonhatatlanul keresztezték egymást. Az évszakok múlásával pedig nem csak a kertészkedésbe temetkező Jasmine udvara lesz egyre pompázatosabb: egy valószerűtlen barátság és egy bimbózó szerelem is bekopogtat hősnőnk ajtaján.

Cecelia Ahern legújabb története elgondolkodtató, bájos és felemelő, megnevettet és könnyekre fakaszt, és legfőképp emlékeztet minket arra, hogy az életet élni érdemes.

Én a könyv elején nagyon szerettem, hogy E/2-ben szólal meg az elbeszélő, és a helyzete is nagyon érdekes volt, az őt körülvevő karakterek is. A Dawn-kóros húga, a mogorva apja, a titokzatos és bunkó szomszéd, mind mind vitték előre a sztorit. Aztán egy idő után kezdte elveszíteni az én szememben a szerepét ez a megszólítás, ez a Te, miattad, érted, veled, téged... Ez a történet Jasmine-ről szól, egy önző, előítéletes, hisztis és magának való nőről. Nos igen, nálam itt volt a probléma: egy pillanatig sem kedveltem Jasmine-t, így nagyon nehéz volt befogadni a tanácsait, az életről szóló okosságait, és a történtekből levont tanulságait. Pedig hasonló helyzetben vagyok: nekem sincs állásom, én is azt keresek, eszeveszetten, sokszor elkeseredve, de nem érzem úgy, hogy a könyv olvasása erőt adott volna, vagy új lelkesedést. Ez persze lehet teljesen egyéni probléma is. Kőszívű teremtés vagyok.

Imádtam még a kertészkedést, ezzel kapcsolatban még Jasmine-t is bírtam, ahogy eleinte bénázott a kertjével, majd egyre inkább megszerette, és úgy bánt vele, mint saját gyermekével... Hát igen, a kertészkedéshez nagyon lenne kedvem, nagy vágyam egy kert.

Matt és a doki párbeszédei nagyon jók voltak, érdekes, mennyivel jobb karaktereket írt a főszereplő köré Ahern. Ami a legfurcsább az egészben, hogy az én tapasztalataim alapján egy férfi-nő barátság nem így néz ki a valóságban, mint a könyvben Jasmine és Matt kapcsolata volt.

!!!SPOILER!!!

Csak szerintem flörtölte végig a könyvet a két főszereplő? Egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy Matt vissza akarná szerezni a feleségét (talán azért, mert semmit nem mesélt róla, semennyire nem ismertük meg azt a csodálos nőt), és Jasmine újdonsült pasijáról pedig azon kívül, hogy mennyire szexis, és hogy micsoda kémia van köztük, szintén semmit nem tudtunk meg. Ezzel szemben Jasmine és Matt annyira mélyen megismerte egymást, és olyan tökéletes összhang alakult ki köztük, és még tetszettek is egymásnak, hogy én tudatalatt végig annak drukkoltam, hogy összejöjjenek, és hiteltelennek érzem a történet végét.

Volt rajtam kívül más is, aki picit hasonlóan érzett?

!!!SPOILER VÉGE!!!

Összefoglalva, nyárra tökéletes olvasmány az Amikor megismertelek, részben könnyed, de részben elég komoly problémákat is feszeget, és néhol egészen vicces is tud lenni.

"Mindannyiunk életében vannak kiemelkedő pillanatok: olyan időszakok, amelyek kisebb, vagy mélyreható változást idéztek elő bennünk. Én négy olyan időszakot tudok felidézni, amelyek megváltoztatták az életemet: azt az évet, amikor megszülettem, azt az évet, amikor megtudtam, hogy meg fogok halni, azt az évet, amikor meghalt az anyám, és most már megvan a negyedik is – az az év, amikor megismertelek."

Jodi Picoult : Találj rám

Jodi Picoult : Találj rám

2014
Athenaeum Kiadó
Fordító: Babits Péter
456 oldal
kortárs amerikai szépirodalom

Ezt a könyvet fél éve olvastam, és azóta nem írtam meg róla a kritikát. Először nem tudtam mit írjak, mérges is voltam a könyvre, aztán feledésbe merült. De most szeretném megírni, már csak azért is, mert nálam ez már hagyomány, és szeretnék szép lassan Jodi Picoult összes könyvéről véleményt írni.

A Találj rám fülszövegéből részlet:

"A Szelíd vadak folytatódik! Jenna, a tizenhárom éves kislány az anyját, Alice-t keresi, Alice viszont nem keresi Jennát. Virgilt tíz éve foglalkoztatja a baleset, amely az elefántrezervátumban történt, s pontosan azóta tudja, hogy egykor, nyomozóként nagyot hibázott. Serenity, az egykori sztármédium épphogy belecsöppent ebbe az ügybe, máris nyakig benne van: vajon megtalálja-e újra szellemi vezetőit vagy továbbra is csak unatkozó amerikai háziasszonyok mindennapjait dobja fel?"

A Szelíd vadak című előtörténet (amit csak e-bookként lehet kapni és olvasni) egy magával ragadó szomorú történet egy önálló, független és rendkívül intelligens nőről, aki azt hiszi, mindennel el tud boldogulni egyedül is, ám végül kénytelen rájönni, hogy minden nő életében elkel egy férfi. A rövidke könyv főszereplője pedig nem más, mint Alice, a Találj rám egyik főszereplője. Az előtörténetben főszereplők még az elefántok is, - a regényben már csak mellékszereplők -  és rengeteget tudhatunk meg ezekről a bölcs és lojális állatokról. 

A Találj rám már megint egy olyan könyv, ami olvastatja magát, és például nyáron vízpartra tökéletes. Ez volt számomra az eddigi legmegfejthetetlenebb könyve, az utolsó oldalakig (amikor is egy hatalmas csattanó derül ki) azt hittem, hogy hibák vannak a könyvben, de nem csak ebben, hanem a Szelíd vadakban is. (időpontok, vezetéknevek... de nem részletezem, mert az spoiler lenne). A stílus és az, hogy megint több szemszögből ismerhettem meg a történetet megint nagyon tetszett, és a karakterek is nagyon érdekesek és sokrétűek voltak, de... 

Picoult-hoz képest kicsit itt lassan indult be a történet, már-már unalmas volt a könyv első fele, főleg a legeleje, lassan szerettem meg a karaktereket, de miután ezen túlestünk, már minden ment, mint a karikacsapás.
Spoiler mentesen nem is tudok többet írni (de ha valakinek van kedve, jól kibeszélhetjük, mert van mit), de az biztos, hogy a könyv többször is beindítja az anyai ösztönt azokban is, akik még nem anyák, és arról is biztosíthatom a jövőbeli olvasókat, hogy ez a könyv pár óra, vagy pár nap izgulást mindenképp fog okozni.

Kiknek ajánlom:

• elefántrajongóknak
• jóslással foglalkozóknak, a misztikum kedvelőinek
• természetesen a Jodi Picoult rajongóknak
• azoknak, akik szeretik azokat a könyveket, aminél végig töri az olvasó a fejét, mire fog kifutni a könyv, de a végén egy olyan csavar jön, ami kiszámíthatatlan volt

"– Nem gondolja, hogy egy kicsit mindnyájan médiumok vagyunk? Még sosem fordult elő, hogy egy rég nem látott barátjára gondolt, amikor az váratlanul felhívta? – Nem – feleli laposan Virgil. 

– No persze, ahhoz barátok is kellenek."

A nyár legizgalmasabb olvasmánya: friss Jodi Picoult

Jodi Picoult : Sorsfordítók

2014

Athenaeum Kiadó

Fordító: Szieberth Ádám

560 oldal

kortárs családi krimi

Ahogy azt már tőlem megszokhattátok, minden frissen megjelent Jodi Picoult könyvet elolvasok. Nekem ő a kikapcsolódás, az ő szavait iszom áhítattal még akkor is, ha végül véresen kritizálom a dramaturgiáját, vagy a könyv szerkezetét. Mindegy, mit szidok, mindig falom a könyveit, és soha nem lehet hozzám szólni, amikor olvasom. Ez most is pont így történt.

A könyvből nem maradnak ki a szülő-gyerek kapcsolatok és problémák, a halál és a bírósági tárgyalás. De most tegye fel a kezét, akit ez meglepett. A fülszövegnek csak egy nagyon rövid részét másolom be, mert sajnos szokásukhoz képest túl sokat árulnak el benne azok, akik írják (ha tudnám, ki írja pontosan, írnék neki egy levelet, hogy ne lője le a poént, mert az nekünk, rajongóknak szívfájdalmunk). 

"Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk

Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk."

Nem bírom ki, hogy ne kritizáljam az első sort, annyira nyálas. De közben meg érthető, hogy ilyen jól hangzó sorokat találnak ki, mert ezekkel lehet eladni egy könyvet, meg a sokat mondó Stephen King ajánlással: "Picoult elbűvölően sikeres szerző, és remek író." Nekem ez a mondat azt sugallja, hogy még soha semmit nem olvasott tőle. Igazából ezzel csak annyit akarok mondani, hogy Picoult sokkal jobban ír, és így ennél jobb marketinget érdemel szerintem. Annyiban viszont megvédeném magamtól a kiadványt, hogy ha már maga az eredeti angol cím lelövi kicsit a "poént", akkor a fülszöveg miért ne tegye? Talán ezért volt jó ötlet nem tükörfordításos címet adni neki, de nekem a Sorsfordítók sem jön be annyira. Tudom, kicsit hisztis vagyok, de azért a pontozásnál majd megláthatjátok, hogy ezek csak szőrszálhasogatások.

Visszatérve a regényre, a téma megint olyan, amiről nehéz beszélni, és soha nem elég: öngyilkos hajlamú fiatalok, és a szülők, akik nem veszik észre a jeleket. A könyvben megjelenő 6 legfontosabb karakterből (2 fiatal, és a szüleik) mondjuk a felét részletesen kidolgozta Picoult, ők jól is működtek, de a többiek sajnos sablonosak voltak, így nem lehetett igazán szeretni, de utálni se őket. Ebben a témában pedig sokkal több van, mint amennyit sikerült Picoultnak kihozni belőle. De ezt tudjuk be annak, hogy ez egy eléggé régi írása. 

És akkor most kicsit SPOILERkedem!!!

Miért "hagyta" az írónő, hogy Melanie elégesse azt a naplót? És ha már elégette, akkor hogyhogy nem vallotta be, hogy olvasta és hogy mi volt benne? Mármint a bíróságon. Ettől ő kicsit sem lett jobb anya, csak rosszabb ember. Szörnyen haragudtam azért, hogy nem volt csavar a könyv végén, semmilyen meglepetés, de ami még rosszabb volt, hogy mi, olvasók mindent megtudtunk, de a főhősünk nem lett felvilágosítva semmiről. Ja, és mégis milyen esküdtszék mentené fel ezek után Christ? Szerintem egyik se.

SPOILER VÉGE!

Az már meg se lep, hogy film is készült belőle. Viszont azt furcsállom, hogy ezek a tévéfilmek, amik Picoult könyveiből készülnek, nem lesznek felkapottak, vagy sikeresek, míg a könyvei bestsellerek az egész világon. Na, majd hátha a következő.

Nektek ajánlom:

• Jodi Picoult fanoknak
• tinédzser korú gyerek(ek) szüleinek
• pszichológia/kriminológia témában érdeklődőknek
• bárkinek, aki gondolkodás nélkül hisz Stephen Kingnek :P

"Emily és Chris állt előtte anyaszült meztelenül. – Tudni akarjuk, hogy miért van Emilynek vagonja – jelentette be Chris. A hátuk mögött felbukkant az eldobott fürdőruhákat hozó Melanie is. – Vagonja? Chris a fütyijére mutatott. – Igen. Nekem penészem van, neki meg vagonja."

Morbid cukiság - Hollókisasszony

Audrey Niffenegger : 

Hollókisasszony

2013

Athenaeum Kiadó

Fordító: Szabó T. Anna

80 oldal

felnőtteknek szóló mese

Fülszöveg:

"Szellemes, fanyar humorú, gótikus stílusú, gyönyörűen illusztrált könyv egy lányról, aki a holló és a postás szerelméből fogant, és akinek idővel szűkös lesz az emberi test, ezért szárnyakat szeretne. Felnőtteknek írt történet a kirekesztettségről, a szabadság utáni örök vágyról, a határtalan szerelemről és a szeretet erejéről, mindez a világszerte népszerű Az időutazó felesége írónőjétől. Igazi irodalmi és képzőművészeti csemege, féltve őrzött, életünket végigkísérő meséink polcán a helye."

Nagyon sajnáltam ezt a könyvet. Vagyis, nem. Saját magamat sajnáltam. Annyira imádtam Niffeneggertől Az időutazó feleségét, és már A Highgate temető ikreinél is csalódnom kellett. Igazán nem volt szép az írónőtől, hogy nem valami zseniális csodaművel állt ki újra, hanem egy egyszerolvasós, felejthető, de morbid mesével. Meg kell mondanom, azért haragszom Niffeneggerre, mert utálni nem tudtam a mesét. Érdekes volt, néhol aranyos, néhol agyament, de rossznak nem lehet mondani. Haragom oka az, hogy szeretni se tudtam igazán. 

Az illusztrációkkal kapcsolatban is felemások az érzéseim. A színvilág és a hangulat fantasztikus, beszippantja az olvasót. De pár konkrét rajz, főleg amin emberek is vannak, egyszerűen kizökkentően rondák voltak nekem. A borítón imádtam a hollót, de utáltam az embert. Mindegy, ez természetesen ízlés kérdése. Nekem az illusztráció részben 10/10-es volt, részben 10/4-es. Ezért kap rá egy 7-est.

Az irodalmi tartalom szintén vegyes (10/5), de összességében ez egy nagyon szép kiadvány, nagyon furcsa tartalommal. 

A hollókisasszony most nálam nem fog jó osztályzatot kapni, de várom a következő művét, remélem, az már a közelébe fog érni időutazóéknak. 

" -Hol a nővéretek? - kérdezték a hollószülők, amikor hazaértek. - Kiesett a fészekből, egy macska megtalálta és elvitte! - válaszolták a testvérei. A szülők megriadtak és elszomorodtak, aztán hosszú ideig kutattak a holló után. Minden macskát megkérdeztek, hogy hol van a lányuk, de a macskák esküdöztek, hogy nem tudják. Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire álnok állatok."

Az időhúzás királynője, avagy a legjobb Cecelia Ahern könyv

Cecelia Ahern : Ahol a szivárvány véget ér

2013
Athenaeum Kiadó
Fordító: Morcsányi Júlia
448 oldal
szórakoztató regény

"Az ember futhat, olyan gyorsan és olyan messzire, ahogy csak tud, de az igazság az, hogy bárhová fut, önmaga elől úgysem menekülhet."

Huh. Régóta vártam már egy könyvet, ami képes kizárni számomra a külvilágot, elröpíteni messzire, és feldobni egy kicsit. Annyit idegeskedtem mostanában, hogy igazán rám fért már egy kis kikapcsolódás, és bár a legutoljára olvasott Kundera könyv is szórakoztatott, de nem kapcsolt ki teljesen.

Nagyon sokat hallottam már korábban is az Ahol a szívárvány véget érről, hogy mennyire jó, és mindig figyelmeztettek, hogy mindenképp angolul olvassam. Végül csak a magyar verzió mellett döntöttem, és nem bántam meg. Bár az Ajándék című Ahern-könyv nem nagyon tetszett, ez egy igazán jól sikerült fordítás lett - vannak szóviccek, vissza-visszatérő kedves szófordulatok, és a karakterek stílusa is végig felismerhető, megszerethető-, és maga a történet is mérföldekkel jobb.

Az Ahol a szívárvány véget ér egy levélregény. Nem új találmány, láttunk már ilyet korábban is, de itt nagyon stílusosan haladunk a korral és a technológiával. Rosie és Alex legjobb barátok az iskolában, és még a padban elkezdenek levelezni. Ezt nem hagyják abba otthon sem, és ha nyaralni mennek, onnan is küldenek egymásnak üzenetet. És ahogy telnek múlnak az évek, mindkettő számítógépre vált, és suhannak az e-mailek nap mint nap. Sőt, a regény annyira modern, hogy még a Facebook is megjelenik benne, ahol már chatelni is tudnak főszereplőink.

Történetünk nem csak két szereplős ám, és nem is csak kettejük levelezéséből áll. A Rosie életét kísérő össze irat, üzenet, fontos számlák mind-mind megjelennek a könyvekben, így értesülhetünk az iskolai figyelmeztetőktől kezdve az esküvői meghívókon át a halálhírekig. A könyv nem csak ettől lesz szerethető és hiteles, hanem attól, ahogy az önállósodást, a számlákkal, lakás- és munkakereséssel kapcsolatos problémákat leírja. Ebben az élettörténetben nem minden fenékig tejfel, és ezt talán azért jó manapság olvasni, mert ettől talán kevésbé fogjuk sajnálni magunkat. 

Amit pedig külön szerettem, az a Rosie gyerekneveléssel kapcsolatos gondolkodásmódjában átment változás volt. A könyv egyik mondanivalója pedig, hogy ha valamit el akarunk mondani egy számunkra fontos embernek, akkor tegyük meg! Sokkal nagyobb gondokat okozunk azzal mindenkinek, ha magunkban tartjuk. Legyünk már kicsit bátrabbak! És könyörgöm, ha egy iszonyat fontos, vallomásokkal teli titkos levelet írunk valakinek, akkor azt ne a konyhaasztalán hagyjuk, hanem rakjuk legalább a farzsebébe, vagy esetleg a hm.... kezébe!!!
Én ilyen időhúzós, szerencsétlenkedős könyvet még nem nagyon láttam, de mégis, ezt igazán nagyon szerettem.

Ajánlom azoknak, akik szeretik az életszerű történeteket, amik éppen ezért kissé szomorkásak, sokszor idegesítőek, de ugyanannyiszor kacagtatóak, és persze azoknak is, akik vonzódnak a reménytelen romantikus történetekért. És persze minden Cecelia Ahern rajongónak!

"Köszönöm a macit, amit születésnapomra küldtetek. Medvének hívom. Apu teljesen magától találta ki ezt a nevet. Apu nagyon okos. Nagyon szeretem a medve fülét rágni, és mindenhová ráfolyatni a nyálamat, hogy amikor apu megöleli, az ő egész arca is tiszta nyál legyen. A kiságyamból is nagyon szeretem ám kihajítani Medvét, főleg az éjszaka közepén; ilyenkor addig ordítok, míg Apu vissza nem hozza nekem. Csak a mulatság kedvéért csinálom. Apunak nincs szüksége alvásra. Ő csak azért van itt, hogy etessen, és cserélje a pelusom."

Jodi Picoult soha ki nem fogyó tolla

Jodi Picoult : Vezeklés

2013
Athenaeum Kiadó
Fordító: Babits Péter
578 oldal
kortárs szórakoztató szépirodalom

"Nem számít, mi után marad bennünk az űr. A lényeg, hogy ott van."

Már félek attól, hogy valaki Jodi Picoult beépített sajtósának fog nézni, annyi könyvéről írtam már. De hát a Vezeklést sem lehet kihagyni a sorból, na.

Nehéz a sztorit, illetve annak egy kis részét úgy ismertetni, hogy ne lőjek le fontos poénokat, ez azért általában igaz szokott lenni Picoult könyvére. Én a Vezeklést például úgy olvastam el, hogy a fülszövegét sem olvastam, és semmilyen információm nem volt a történetéről, így hatalmas meglepetések érhettek a 10. oldaltól az 500.-ig.

Íme a fülszöveg: Sage Singer egy pékségben dolgozva próbálja elfelejteni édesanyja tragikus halálát és saját boldogtalan magányát. Egy önsegítő csoportban megismerkedik Josef Weberrel, akivel életre szóló barátságot köt. De egy nap az idős Weber szörnyű titkot árul el a múltjából, és olyan szívességet kér Singertől, ami komoly erkölcsi dilemmába taszítja a nőt. Ki ez az ember, akit barátjának hitt, hol van a határ bűn és bűnhődés, megbocsájtás és kegyelem között? Hogyan védjük meg a családunkat, és miként léphetünk ki az ördögi körből, hogy végre ne a múlt diktálja a jövőt?

Most, hogy a könyv után végre a fülszöveget is megismertem, azt kell mondanom, hogy végre jár a piros pont az Athenaeumnak. Egészen keveset árul el, pedig egy-két kulcsszó behozatalával sokkal nagyobb érdeklődést tudna kelteni, mégis megmarad az ízléses határon belül.

Ez a könyv most nem pont úgy van szerkesztve, mint a tipikus Picoult-k, hogy 6-10 oldalanként váltunk narrátort, bár itt is cserélődnek, de inkább olyan 50-150 oldalanként. És éppen ebben rejlik az a jellemzője a könyvnek, ami nekem nem annyira tetszett. Saget hisszük főszereplőnknek, mellékszereplőnek Josefet, majd Leo-t, a nyomozót, és ekkor bejön a képbe Sage nagymamája, Minka, aki átveszi a főszerepet egyik pillanatról a másikra, és elragad 200 oldalt a könyvből mindenféle figyelmeztetés nélkül.

Még egy jópont: Ebben a könyvben végre nincs bírósági tárgyalás. Nincs benne ügyvéd, csak nyomozó, és nem annyira épül a tipikus Picoult-sémákra. Viszont a - már szinte elvárható - Picoult-hatás itt is megvolt: bizony, megkönnyeztem a könyvet, nem is egyszer. Amit még imádtam benne, az az volt, hogy ebben a könyvben majdnem szó szerint mindenki pék. És mindenki imád enni, és imádja a finom és gyönyörű péksüteményeket. És persze mindegyik szereplő olyan érzékletesen tudja elmesélni, mit sütött, hogy sütött, milyen illata volt, hogy dagasztotta, és a többi, hogy az embernek már szinte folyik a nyála. :) 

!!!SPOILER veszély!!!

Így, hogy fogalmam nem volt arról, hogy ez egy holocaust történet lesz, eléggé meglepett, de tetszett ez a fordulat. Az egész történet, amit Minka mesél, megható, szörnyű, és rettenetesen érdekes, csak úgy falja az olvasó, mert - bár sokat tanultunk erről, olvashattunk könyveket (Anne Frank naplója, Sorstalanság, stb.), dokumentumfilmeket is nézhettünk, mégis - úgy gondolom, hogy sosem lesz teljes a kép. És aki inkább felejtene, és továbblépne, annak nem is kell többet tudnia, de akit érdekel, az mindig hálás lesz egy-egy ilyen regényért (amiben rengeteg kutatómunka van, ez Picoult jellegzetessége, amit imádok benne). Mégis kicsit átverésnek tartom ezt a fajta szerkesztést. Megismerjük Sage-t, megkedveljük, érdekel a sorsa, a sebhelye, aztán Josef, és a vele való kapcsolata, a nős Adam személyisége is jobban érdekelne, kíváncsi lennék mindenkire részletesen, és hogy mi fog itt történni, erre egyszer csak jön Minka, és elmeséli nekünk a gyerekkorát, és a negyvenes évek szörnyűségeit. Nem érzem igazságosnak, hogy ha holocaust, vagy bármilyen szörnyű téma van egy műben, akkor azt nem lehet kritizálni, mert meg lesz kövezve a kritikus. Én kicsit úgy érzem, hogy Sage csak egy eszköz volt arra, hogy Picoult-Minka elmesélhesse történetét. Itt nem a vezeklésen és a megbocsátáson, hanem a második világháborún volt a hangsúly. És most jövök rá, hogy ezt a furcsa érzést bennem leginkább a magyar cím hozta létre: Vezeklés. Ezt olvasva ey szenvedés folyamatára, egy  ember vezeklésének részletes leírására számítok, nem pedig egy történetre. Ehhez képet az amerikai kiadás címe The Stroyteller volt, ami nem vert volna így át. Szép a magyar cím, csak nem annyira helytálló. 

Ettől függetlenül baromira tetszett, most minek tagadjam? Így is 578 oldal, sokan rámondanák, hogy vastag könyv, de mint már mondtam, én szívesen olvastam volna még legalább 200 oldalt, hogy jobban megismerjem a házasságában boldogtalan temetkezési vállalkozó Adamet, vagy a belevaló, kitért apáca Maryt.

Ó, Maryről jut eszembe, a Jézuscipó nekem már nagyon sok volt. Meg a térítéses része is. 

!!!Najó, így befejezésül SPOILER VÉGE!!!

"A mennyben és a pokolban az emberek ételekkel gazdagon megrakott asztaloknál ülnek, de senki sem tudja behajlítani a könyökét. A pokolban mindenki éhezik, mert nem tud enni. A mennyben mindenki pukkadásig tele van, mert ahhoz nem kell behajlítani a könyökünket, hogy egymást etessük."

Az amisok igazsága

Jodi Picoult : Egyszerű igazság

Athenaeum Kiadó

2013

Fordító: Bihari György

484 oldal

kortárs krimi-dráma

"– A tökéletes világ az egyetlen hely, ahol az igazság megmentene az előre kitervelt emberölés vádjától. A tárgyalóterem távol áll a tökéletes világtól. Attól a pillanattól, hogy belépünk, nem az számít, hogy mi történt valójában. Az a fontos, hogy ki tud jobb sztorit eladni az esküdteknek."

Fülszöveg: Egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte az ártatlant. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol nem csak egy igazság létezik, és ahol a bűnhődés és a feloldozás nem az ítélőszék kezében van. Ellie egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügy hálójába, miközben saját félelmeivel is szembe kell néznie, mikor egy férfi tűnik fel a múltból, rég eltemetett érzéseket, vágyat és szenvedést hozva magával… 

Mint a legtöbben, én is azzal kezdem, hogy nagy Jodi Picoult rajongó vagyok, és elfogult vagyok a könyveivel, és bár tökéletesen egy kaptafára íródik mindegyik, mégis elolvasom mindet, amelyik megjelenik. Ezt a könyvet is faltam, izgultam rajta, a kezébe nyomtam másnak is, hogy olvassa el, mégis úgy érzem, hogy erősen meg kell kritizálnom az Egyzserű igazságot, mert rengeteg gyengesége van. Igaz, hogy ez a korai művei közé tartozik, így még valószínűleg nem forrott ki a stílusa, mégis zavart, hogy ennyire elnyújtotta a sztorit, nagyon a végére rakta a (már védjegyévé vált) tárgyalást, és addig rengeteget ismételte magát. A karakterek megint valóságosak voltak, viszont rettentő antipatikusak. A könyv második felétől egy-két mellékszereplőt megkedveltem (Coop, Samuel, Jacob), de a főszereplők újra és újra felidegesítettek (ezt azért írjuk a könyv javára, ha képes ilyen érzelmeket kiváltani valakiből, rossz nem lehet). 

Az amis életmód, amiről eddig semmit nem tudtam, rettentő érdekes volt számomra. Szívesen olvastam róluk, és szerettem eljátszani a gondolattal: milyen lenne 1-2 hónapot így élni? És vajon, ha egy ilyen családba születtem volna? Előbbi csábítóan és izgalmasan hangzik, utóbbi rettenetesen. Főként a vallási fanatizmus miatt, ami erősen jelen volt a könyvben. Azt szeretem nagyon Picoult-ban, ahogy a vallási kérdésekről tud írni, képes egy hitetlen gyaurt, mint jómagamat is elgondolkodtatni, és rábírni arra, hogy érdeklődve olvassam ebben a témában a szereplői gondolatait.

Volt egy szál a könyvben, ami sehogy sem áll össze a fejemben. Ez pedig a kísértet-szál. Bár teljesen meghökkentett, amiket erről írt, a fizikáról, arról, hogy valaki ebből doktorálhat, és megható is volt ez a szál néha, mégis végig azt hittem, valamit rejteget, és a végső megoldásnak a kísértetekhez lesz köze. Furcsa, hogy nem lett mégse semmi jelentősége ennek a szálnak, de a legfurcsább mégis a csattanó volt. Nem is jó ez a szó rá, inkább irracionális és önellentmondásos volt. A könyv utolsó mondata megsemmisítette az addigi majdnem 500 oldalt. Mindezeknek ellenére faltam a könyvet, és alig várom, hogy megjelenjen a következő Picoult.

És ebben a percben tudtam meg, hogy a könyvből film is készült (poszter jobbra látható), méghozzá 2004-ben, és IMDB-n 6,3-asra értékelték, ami egészen jó, szóval én a közeljövőben biztosan meg fogom nézni. Szerintem az összes Picoult könyv filmre való, egyszer a távoli jövőben én is vászonra viszek egyet, mondjuk a Házirendet, mert talán az volt a kedvencem.