Egy kis Jodi Picoult és a Csodalány

Jodi Picoult : Csodalány

2015

Athenaeum Kiadó

Fordító: Peiker Éva

568 oldal

kortárs amerikai misztikus-romantikus regény

Mielőtt a konkrét regényről beszélnék, hadd szóljak pár szót Jodi Picoult-ról.

Jodi Picoult egy olyan írónő, akinek rettentő sok rajongója van. Engem is közéjük tudhat. Ennek az az oka, hogy könyvei olvasmányosak, lebilincselőek, már-már tabutémákat feszegetnek, és érezni rajtuk, hogy rengeteg kutatómunka van mögöttük.

Könyvei (pl.: A nővérem húga, Szívtől szívig) gyakran hasonló szerkezet szerint épülnek fel, ami a következő:

1. Minden fontos szereplőnek külön fejezetei vannak, amiben ő az elbeszélő
2. Az első pár fejezetből megismerjük a karaktereket, és előkerül a probléma, ami legtöbbször egy súlyos - nehezen diagnosztizálható betegség, vagy olyan durva történés, ami morális kérdéseket vet fel
3. Csomó kérdés merül fel, vagy a betegség súlyosbodik, közben a főbb szereplők között hatalmas ellentétek merülnek fel, és egyre több titkos részletre derül fény
4. Nincs más lehetőség, perre kell vinni a dolgot (Picoult egyszerűen imádja a pereskedést)
5. Egy hosszú hosszú pert olvashatunk végig, és a könyv véget ér. Nem mindig happy end-del.

A Csodalány fülszövege spoilermentesen, megcsonkítva:

Mariah White életében másodszor kapja rajta férjét egy másik nővel, lányuk, a hétéves Faith pedig életének minden fájdalmas másodpercében vele van. A gyors válást követően Mariah depresszióval küzd, Faith azonban új barátra lel. Egy képzeletbeli barátra, aki lehet, hogy mégsem annyira képzeletbeli… 

A Csodalány újra a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Hol a határ csoda és valóság között? Összeegyeztethető-e az orvosi hivatás és a vallás? Lehet-e, kell-e választani az anyaság és az élet között?

A Csodalány csak az egyes pontját nem követi a jól bevált (de könnyen megunható) szerkezetnek. A szempontok nem fejezetenként változnak, hanem néha a szöveg közben, szinte jelöletlenül. Azért a fő elbeszélő mégis csak az anyuka, Mariah. Ezektől a változtatásoktól eltekintve ez a könyv is a tipikus szerkezetre épül, és ezzel nincs is baj.

A könyv szépen fokozatosan húzott be magába, és a 100. oldalnál már annyira beszívott, hogy nem tudtam letenni. Rendkívül izgalmasan alakultak a dolgok a könyv háromnegyedéig, addig ugyanis mindenféle titok, rejtély derült ki, és rengeteg csavar volt a könyvben, ráadásul jó pár szereplőt meg is kedveltem, ezért faltam a könyvet. A háromnegyedétől azonban jött a tárgyalás, amivel csak annyi volt a gond, hogy semmi új nem derült ki benne, és - bár az eddigi Jodi Picoult könyvekben a szereplők bátrak, és mernek radikális lépéseket hozni, - a karakterek itt inkább diplomatikusan, visszafogottan cselekedtek, így egy kis csalódást okozva nekem.

A könyv utolsó oldalát pedig azóta sem értem, és szerintem nem is fogom megérteni. De továbbra is várom a magyarázatokat, találgatásokat!

Utószó: Az eredeti angol cím zseniális, sajnos tényleg nem lehet lefordítani úgy magyarra, hogy a "szójáték" megmaradjon, mindenesetre lehet, hogy mostantól angolul kéne olvasnom a könyveit...

"Nem szeretem a meglepetéseket. Listák szerint létezem. Sőt, valójában gyakran elképzelem, hogy olyan az életem, akár egy szeptemberi határidőnapló – gondosan kategorizált és rendszerezett: változatlan."

Jodi Picoult : Találj rám

Jodi Picoult : Találj rám

2014
Athenaeum Kiadó
Fordító: Babits Péter
456 oldal
kortárs amerikai szépirodalom

Ezt a könyvet fél éve olvastam, és azóta nem írtam meg róla a kritikát. Először nem tudtam mit írjak, mérges is voltam a könyvre, aztán feledésbe merült. De most szeretném megírni, már csak azért is, mert nálam ez már hagyomány, és szeretnék szép lassan Jodi Picoult összes könyvéről véleményt írni.

A Találj rám fülszövegéből részlet:

"A Szelíd vadak folytatódik! Jenna, a tizenhárom éves kislány az anyját, Alice-t keresi, Alice viszont nem keresi Jennát. Virgilt tíz éve foglalkoztatja a baleset, amely az elefántrezervátumban történt, s pontosan azóta tudja, hogy egykor, nyomozóként nagyot hibázott. Serenity, az egykori sztármédium épphogy belecsöppent ebbe az ügybe, máris nyakig benne van: vajon megtalálja-e újra szellemi vezetőit vagy továbbra is csak unatkozó amerikai háziasszonyok mindennapjait dobja fel?"

A Szelíd vadak című előtörténet (amit csak e-bookként lehet kapni és olvasni) egy magával ragadó szomorú történet egy önálló, független és rendkívül intelligens nőről, aki azt hiszi, mindennel el tud boldogulni egyedül is, ám végül kénytelen rájönni, hogy minden nő életében elkel egy férfi. A rövidke könyv főszereplője pedig nem más, mint Alice, a Találj rám egyik főszereplője. Az előtörténetben főszereplők még az elefántok is, - a regényben már csak mellékszereplők -  és rengeteget tudhatunk meg ezekről a bölcs és lojális állatokról. 

A Találj rám már megint egy olyan könyv, ami olvastatja magát, és például nyáron vízpartra tökéletes. Ez volt számomra az eddigi legmegfejthetetlenebb könyve, az utolsó oldalakig (amikor is egy hatalmas csattanó derül ki) azt hittem, hogy hibák vannak a könyvben, de nem csak ebben, hanem a Szelíd vadakban is. (időpontok, vezetéknevek... de nem részletezem, mert az spoiler lenne). A stílus és az, hogy megint több szemszögből ismerhettem meg a történetet megint nagyon tetszett, és a karakterek is nagyon érdekesek és sokrétűek voltak, de... 

Picoult-hoz képest kicsit itt lassan indult be a történet, már-már unalmas volt a könyv első fele, főleg a legeleje, lassan szerettem meg a karaktereket, de miután ezen túlestünk, már minden ment, mint a karikacsapás.
Spoiler mentesen nem is tudok többet írni (de ha valakinek van kedve, jól kibeszélhetjük, mert van mit), de az biztos, hogy a könyv többször is beindítja az anyai ösztönt azokban is, akik még nem anyák, és arról is biztosíthatom a jövőbeli olvasókat, hogy ez a könyv pár óra, vagy pár nap izgulást mindenképp fog okozni.

Kiknek ajánlom:

• elefántrajongóknak
• jóslással foglalkozóknak, a misztikum kedvelőinek
• természetesen a Jodi Picoult rajongóknak
• azoknak, akik szeretik azokat a könyveket, aminél végig töri az olvasó a fejét, mire fog kifutni a könyv, de a végén egy olyan csavar jön, ami kiszámíthatatlan volt

"– Nem gondolja, hogy egy kicsit mindnyájan médiumok vagyunk? Még sosem fordult elő, hogy egy rég nem látott barátjára gondolt, amikor az váratlanul felhívta? – Nem – feleli laposan Virgil. 

– No persze, ahhoz barátok is kellenek."

Öngyilkos gondolatok

Gayle Forman : Itt voltam

2015
Ciceró Kiadó
Fordította: Heinisch Mónika
Eredeti mű: Gayle Forman: I Was Here
280 oldal 
kortárs ifjúsági regény

„De te miért olvasol társaságban?” – hangzott el ma a nővérem szájából a családi kirándulásra menet az autóban. Most erre mit lehet válaszolni, ha az ember egy Gayle Forman könyvet olvas? Azért, mert nem lehet letenni, nem én tehetek róla! 

Ha valakinek még nem ismerős Gayle Forman neve, annak elárulom, hogy ő írta a Ha maradnék (If I Stay) című könyvet, ami tökéletes könnycsatorna tisztító eszköz, ugyanis sem a könyvet, sem a belőle készült filmet nem lehet száraz szemmel végig bírni. Az írónőnek nagyon jó érzéke van a témaválasztáshoz, nem felszínes tucatkönyveket ír, hanem megpróbálja megkapirgálni a fontos tabutémák kérgét, és az alá hatolva, az igazán mély rétegeiből - egy megható és tanulságos történeten keresztül - bemutatni a kérdéses probléma minden szegmensét.

Az Itt voltam című regényében ez a fontos, de nem túl divatos téma az öngyilkosság.

Fülszöveg:

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában. 

Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott."

Örülök, hogy elolvastam az Itt voltamot, mert eddig nem csak távol állt tőlem az öngyilkosság és a depresszió, de nagyon nehezen tudtam megérteni azokat az embereket, akiknek közül volt valamelyikhez. Ez a könyv segített, most már talán kicsit jobban értem őket, vagy legalábbis eltűnt belőlem az előítélet. 

Bárcsak minden tinikönyv elérné ezt a színvonalat, és hasonló értéket képviselne. Csak azért nem kapott 10 szmájlit, mert néha voltak benne nagyon didaktikus, nyálas mondatok-gondolatok, és valljuk be, én meg már nem vagyok tini, akinek ez nem biztos, hogy feltűnik.

Ajánlom azoknak, akik:

• szeretik az igényes ifjúsági regényeket, mint az Egy különc srác feljegyzései, a Zabhegyező, Tizenhárom okom volt...
• akiket foglalkoztat az öngyilkosság gondolata, vagy érdeklik azok az emberek, akiket foglalkoztat
• akinek van egy szabad délutánja, amikor mindent mást ki akar zárni a fejéből
• és persze Gayle Forman rajongóinak, nekik kötelező!

"Néha úgy érzem, ha nem ismerem meg Meget, soha nem tudom meg, milyen egy normális család.

Elhallgatok, mert minden emlék, ami Garciáékhoz fűz, minden film, amelyet a kopott családi heverőn együtt néztünk meg, minden színdarab, amelyben Scottie-ra is osztottunk szerepet, minden éjszakázás a tábortűz mellett - mindez hirtelen melegséggel tölt el. De. Mindig ott van a de."

Justin Torres : Mi állatok

Justin Torres : Mi, állatok

2014

Európa Kiadó

fordító: Vághy László

192 oldal

kortárs amerikai regény

"Senki más nem bírta ilyen sokáig a szemhéján tartani a könnyeit, mint Anya; voltak napok, amikor órákon át így mászkált, kövér könnycseppekkel a szemében, és nem hagyta őket leesni." 

Amikor anyukám nyomta a kezembe a könyvet, miszerint ez egy szörnyűséges történet, rögtön tudtam, hogy én szeretni fogom. Így volt ez anno a Tajtékos napokkal vagy a Nyugalommal is. Mindenesetre aki Émile Ajar Előttem az élet című könyvét nem nagyon kedvelte a stílusa, atmoszférája miatt, az a Mi, állatokat se fogja szeretni.

Fülszöveg:

A regény középpontjában a család áll, annak minden szépségével és szörnyűségével együtt – vagyis egy család, az író-narrátoré: a Puerto Ricó-i apa és a fehér anya szinte még maguk is gyerekek, de már van három fiuk, akikkel egyik napról a másikra élnek, kegyetlen, követelőző, viharos szeretetben. A fiúk vadulnak, csavarognak, szilaj játékokban dolgozzák fel sérelmeiket, és ugyanezt teszik a kamasz szülők is. Az apa időnként eltűnik, kétségbeesésbe taszítva az otthon maradottakat, de csak hogy aztán újra előkerüljön, és újrakezdődjön a vérre menő játék meg a harc…

Justin Torres első regénye a Mi, állatok, ami rögtön be is zsebelt jó pár fontos díjat Amerikában, és én nagyon boldog vagyok, hogy az Európa Kiadó lefordította és behozta a könyvet Magyarországra, mert különben halvány esélye se lett volna, hogy én rátaláljak. Az pedig nagy kár lett volna. A könyv elég erősen önéletrajzi ihletésű, meglehetősen nagy port is kavart odaát, de Michael Cunningham szerette (mi pedig szeretjük Michael Cunningham-et, ergó...!?), és akinek még ez sem elég: 2011-ben Torrest választotta a Salon.com a legszexibb férfinak (csak ebből az okból lejjebb mutatunk róla még egy képet).

Bár ez egy rövid, egyszerű nyelvezetű könyv, mégsem könnyen fogyasztható. Ez a párosítás viszont nagyon is jól áll ennek a történetnek, családnak és korszaknak.

A Puerto Ricó-i családban egyszerre van meg minden, amire vágyunk: játékosság, szeretet, szenvedély és fiatalság; és ezzel egy időben minden, amitől rettegünk: pénztelenség, gyűlölet, a jövőkép hiánya, félelem, erőszak és túl sok alkohol.

A rövid, pár oldalas - egymáshoz csak lazán kapcsolódó - epizódok fantasztikus érzékiséggel és brutalitással mutatják be ennek a furcsa családnak a sorsát. A három gyerek korai játszadozásai idővel kamaszos lázadássá válik, bárhogy is könyörög a fiatal anya legkisebb fiának, hogy az maradjon meg hat évesnek, mert utána már minden gyerek elfordul a szüleitől, és minden megromlik. Hogy a könyv befejezését, végkimenetelét ki hogyan értelmezi, az már más kérdés. Én egyrészt tökéletesen megértem, miért is lehet megosztó ez a könyv sokak számára (a vége "csattanó" sokaknál kiverheti a biztosítékot), másrészt nekem pont azért tetszett nagyon ez a könyv, mert zseniálisan vezette végig a szálakat, és számomra nem volt meglepő egyik sors alakulása sem. Az már más kérdés, hogy talán feleslegesen drukkoltam.

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki:

• szereti a szókimondó és nyers fogalmazásmódot
• odáig van a latin-amerikai temperamentumért
• szereti, ha az emberi fajt kicsit kritikus és cinikus szemmel nézik

"Ott volt apus valahol, egy másik készüléknél, egy telefonfülkében, vagy valaki másnak az ágya szélén, részegen vagy józanon, és lárma és forróság van körülötte, vagy hideg volt és egyedül volt, vagy mások is voltak ott, mindenesetre minden egyes csörgés hazahozta, idehozta őt közénk. A csörgés hangszíne is változott, kétségbeesettből vádló lett, aztán lassú és bánatos, majd olyan, mint a szívverés, majd maga volt az örökkévalóság - mindig is csörgött, és ítéletnapig csörögni fog -, majd a vészharang dermesztő kongásba csapott át."

Az év pszichothrillere : Mióta meghaltál

 Sophie Mckenzie : Mióta meghaltál

2014

Európa Kiadó

Fordította:

Záhonyi Barbara

416 oldal

pszichológiai krimi-thriller

Wow!

Ez a könyv aztán elérte nálam, amit akart. Egy ideje már úgy olvasok könyveket, és úgy nézek filmeket, hogy nem olvasom el a fülszövegüket, így nem csak a spoiler-veszélytől mentem meg magam, de valójában semmit nem tudok a sztoriról. Így voltam ezzel a könyvvel is. 

Tetszett a címe, a borítója nem, hát lássunk neki. Kicsit lassan indult be, de nekem elejétől kezdve tetszett a stílusa. Bár utólag elolvasva úgy gondolom, most nagyon jó fülszöveget írtak a könyvhöz, ami nem spoilerez annyira, kissé megnyirbálva közlöm.

"Amikor Geniver Loxley nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, megállt számára a világ, és azóta sem sokat haladt előre. Gent még mindig megviseli, ha babakocsit toló nőt lát; Beth halála előtt három könyve jelent meg, azóta viszont egy sort sem írt. 

Egy délelőtt becsenget hozzá egy ismeretlen, és pontosan azt mondja neki, amit mindig is hallani szeretett volna: a kislánya egészségesen született – de azonnal kivitték a műtőből, és bizonyára odaadták egy másik nőnek. Hihetetlen történet, de miért találna ki bárki ilyesmit? 

Gen nyomozni kezd, hogy megtalálja kislányát. Reménye azonban csakhamar félelembe és paranoiába csap át, mert olyan sötét üzelmek sejlenek föl előtte, amelyek titokban tartásáért valakinek a gyilkosság sem túl nagy ár…"

Én alapvetően nem szeretem se filmben, se könyvben  a tisztán műfaji darabokat. A Mióta meghaltál viszont egy olyan regény, amiben nagy odafigyeléssel és profizmussal lettek felépítve a karakterek, precízen és agyafúrtan vannak elrejtve a jelek, beépítve apróságok, amik később életmentő fontosságúak lehetnek. Ezen kívül nem csak krimi elemekből építkezik, hanem van benne egy kis romantika, egy nagyon pici politika, rengeteg dráma, és már-már hátborzongató thriller is. És én az ilyen összetettségért odáig tudok lenni. Ráadásul a könyv háromnegyedénél azt hinné az olvasó, hogy oké, most már sejtem mi lesz a vége, és akkor jön egy hatalmas csattanó, majd az utolsó oldalon még egy. A könyv végétől konkrétan tátva maradt a szám. Szóval a legfontosabb: ennél a könyvnél annak sem szabad az utolsó oldallal kezdenie, akinek ez mániája! Tessék kibírni azt a négyszáz oldalt, úgyis elröpül seperc alatt.

Ebből a könyvből filmet kéne csinálni. Ha tíz év múlva még nem lesz belőle, én vállalom. :)

Eddig nem ismertem Sophie McKenzie-t, de nagyon tetszik, ahogy ír, szóval biztosan fogok még olvasni tőle, és legközelebb talán megpróbálom angolul is.

Kiknek ajánlom?

• A krimi és a thriller szerelmeseinek
• A családpszichológia iránt érdeklődőknek
• Azoknak, akik épp megcsömörlöttek, nem tudják, mit olvassanak, nem találnak semmi olyat, ami lekötné őket. Pont nekik való ez a könyv
• Azoknak, akik szeretik találgatni, mi lesz egy csavaros történet vége

!SPOILER!

Nem lehet úgy véleményt írni erről a könyvről, hogy ne spoilereznék egy kicsit. Azt az elejétől sejtettem, hogy Art sáros. Direkt úgy volt bemutatva a házasságuk, mintha minden rendben lenne, anyagi jólét, baráti kör... De azért nem irigyeltük a nőt: a férfi nem elég figyelmes, az ágyban elég unalmas, túl sokat túlórázik. Még sok ilyen részlete volt a könyvnek, amit ki lehetett előre találni, de azért se a babás dolgot nem sejtettem, se a befejezést. Amikor Geniver felsorolta az összes lehetőséget, hogy milyen nők lehetnek, és ezt elismételte másodszor is, akkor viszont valahogy rájöttem, hogy a drágalátos sógornő lesz az, és száz százalékig biztos is voltam benne. Mégis fantasztikus fordulatnak tartom, és nagyon jó volt így találgatni. Utoljára a Tíz kicsi néger olvasása közben éreztem magam ilyen jól, amikor a gyilkost próbáltam felfedni. 

A könyv borítója meg... elsőre nagyon nem tetszett, aztán azt gondoltam, biztos az eltűnt kislányt ábrázolja. Most, hogy vége a könyvnek, arra tudok tippelni, hogy egy jó nagy átverés, és annak végül is nem rossz.

!SPOILER VÉGE!

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

 Kurt Vonnegut:

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

2014

Helikon Kiadó

fordító: Szilágyi Tibor

268 oldal

regény az amerikai burzsoáról

Kurt Vonnegut az a szerző, aki eddig engem jó messzire elkerült, és csak annyiban foglalkoztatott, hogy soha nem tudtam, hogy kell kiejteni a nevét ( hasonló cipőben járóknak: 'vánögöt'). Most a Helikon Kiadótól kaptam egy példányt az új kiadású Áldja meg az isten, Mr. Rosewater!-ből, amire nagyon lassan éreztem rá. Az eleje nagyon unalmasnak hatott, nem kedveltem meg egyik szereplőt sem, és nem tudtam elképzelni, hogy kelti majd fel az érdeklődésemet pár buta gazdag csip-csup problémája. Íme a fülszöveg:

Eliot Rosewater az egyik leghatalmasabb amerikai vagyon ura: ő a Rosewater Alapítvány elnöke. A társaság alapszabálya szerint az elnököt csakis akkor lehet elmozdítani tisztségéből, ha bizonyíthatóan elmebeteg. Eliot annak látszik. A tudományos-fantasztikus írók gyűlésén például így szónokol: „Szeretlek benneteket, ti stricik… Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol." Méltán világhírű regényében Kurt Vonnegut az emberiség legalapvetőbb erkölcsi kérdéseire a maga jellegzetes módján válaszol.

A fülszöveget kicsit megnyirbáltam, mert - bár ez nem egy szórakoztató ponyva, ami a csattanója nélkül nem áll meg a talpán, hanem szépirodalom, - mégis úgy éreztem, hogy van benne egy kedves fordulat, amit nem kell elárulni előre.

A történet számomra ott lett érdekes, ahol Eliot elkezdett elmélkedni a science fiction regényekről, és végül olyan mély, filozofáló gondolatokat közölt, amiket nehéz volt követni, és mindezt teljesen részegen tette. Eszembe juttatott pár bölcsész ismerőst, akik imádtak kérkedni az idegen szavakkal, és az eszmékkel, amiket tanultak, de legtöbbször üres maszlagokat zengtek. 

Az író máskor meg olyan tényeket, adatokat mesélt a Rosewater családról, hogy néha eszembe jutott, rá kéne gúglizni a családra, aztán meggyőztem magam arról, hogy mindegy, létezik-e ez a név, ha egyszer van másik 10-20 család, aminek legalább ennyi pénze és ekkora befolyása volt Amerikában. Tetszett még a főszereplőnk naivitása, szerencsétlensége és a végső megoldása, nagyon jót nevetgéltem rajta, de úgy érzem, ez nem lesz egy sokszor újraolvasós könyv a kezdeti nehézségek miatt. 

Az Áldja meg az isten, Mr. Rosewatert azoknak ajánlom, akik

1. Érdeklődnek Amerika politikája, felsőbb tízezre iránt

2. Szívesen elmennének önkéntes tűzoltónak

3. Nem vetik meg az alkoholt

4. Mániákusan rajonganak a sci-fiért

"Ez a történet emberekről szól, de egy nagy summa pénz játssza benne a főszerepet, ugyanúgy, ahogy egy méhekről szóló mesében is joggal játszhatna vezető szerepet a méz."

Morbid cukiság - Hollókisasszony

Audrey Niffenegger : 

Hollókisasszony

2013

Athenaeum Kiadó

Fordító: Szabó T. Anna

80 oldal

felnőtteknek szóló mese

Fülszöveg:

"Szellemes, fanyar humorú, gótikus stílusú, gyönyörűen illusztrált könyv egy lányról, aki a holló és a postás szerelméből fogant, és akinek idővel szűkös lesz az emberi test, ezért szárnyakat szeretne. Felnőtteknek írt történet a kirekesztettségről, a szabadság utáni örök vágyról, a határtalan szerelemről és a szeretet erejéről, mindez a világszerte népszerű Az időutazó felesége írónőjétől. Igazi irodalmi és képzőművészeti csemege, féltve őrzött, életünket végigkísérő meséink polcán a helye."

Nagyon sajnáltam ezt a könyvet. Vagyis, nem. Saját magamat sajnáltam. Annyira imádtam Niffeneggertől Az időutazó feleségét, és már A Highgate temető ikreinél is csalódnom kellett. Igazán nem volt szép az írónőtől, hogy nem valami zseniális csodaművel állt ki újra, hanem egy egyszerolvasós, felejthető, de morbid mesével. Meg kell mondanom, azért haragszom Niffeneggerre, mert utálni nem tudtam a mesét. Érdekes volt, néhol aranyos, néhol agyament, de rossznak nem lehet mondani. Haragom oka az, hogy szeretni se tudtam igazán. 

Az illusztrációkkal kapcsolatban is felemások az érzéseim. A színvilág és a hangulat fantasztikus, beszippantja az olvasót. De pár konkrét rajz, főleg amin emberek is vannak, egyszerűen kizökkentően rondák voltak nekem. A borítón imádtam a hollót, de utáltam az embert. Mindegy, ez természetesen ízlés kérdése. Nekem az illusztráció részben 10/10-es volt, részben 10/4-es. Ezért kap rá egy 7-est.

Az irodalmi tartalom szintén vegyes (10/5), de összességében ez egy nagyon szép kiadvány, nagyon furcsa tartalommal. 

A hollókisasszony most nálam nem fog jó osztályzatot kapni, de várom a következő művét, remélem, az már a közelébe fog érni időutazóéknak. 

" -Hol a nővéretek? - kérdezték a hollószülők, amikor hazaértek. - Kiesett a fészekből, egy macska megtalálta és elvitte! - válaszolták a testvérei. A szülők megriadtak és elszomorodtak, aztán hosszú ideig kutattak a holló után. Minden macskát megkérdeztek, hogy hol van a lányuk, de a macskák esküdöztek, hogy nem tudják. Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire álnok állatok."

Jodi Picoult soha ki nem fogyó tolla

Jodi Picoult : Vezeklés

2013
Athenaeum Kiadó
Fordító: Babits Péter
578 oldal
kortárs szórakoztató szépirodalom

"Nem számít, mi után marad bennünk az űr. A lényeg, hogy ott van."

Már félek attól, hogy valaki Jodi Picoult beépített sajtósának fog nézni, annyi könyvéről írtam már. De hát a Vezeklést sem lehet kihagyni a sorból, na.

Nehéz a sztorit, illetve annak egy kis részét úgy ismertetni, hogy ne lőjek le fontos poénokat, ez azért általában igaz szokott lenni Picoult könyvére. Én a Vezeklést például úgy olvastam el, hogy a fülszövegét sem olvastam, és semmilyen információm nem volt a történetéről, így hatalmas meglepetések érhettek a 10. oldaltól az 500.-ig.

Íme a fülszöveg: Sage Singer egy pékségben dolgozva próbálja elfelejteni édesanyja tragikus halálát és saját boldogtalan magányát. Egy önsegítő csoportban megismerkedik Josef Weberrel, akivel életre szóló barátságot köt. De egy nap az idős Weber szörnyű titkot árul el a múltjából, és olyan szívességet kér Singertől, ami komoly erkölcsi dilemmába taszítja a nőt. Ki ez az ember, akit barátjának hitt, hol van a határ bűn és bűnhődés, megbocsájtás és kegyelem között? Hogyan védjük meg a családunkat, és miként léphetünk ki az ördögi körből, hogy végre ne a múlt diktálja a jövőt?

Most, hogy a könyv után végre a fülszöveget is megismertem, azt kell mondanom, hogy végre jár a piros pont az Athenaeumnak. Egészen keveset árul el, pedig egy-két kulcsszó behozatalával sokkal nagyobb érdeklődést tudna kelteni, mégis megmarad az ízléses határon belül.

Ez a könyv most nem pont úgy van szerkesztve, mint a tipikus Picoult-k, hogy 6-10 oldalanként váltunk narrátort, bár itt is cserélődnek, de inkább olyan 50-150 oldalanként. És éppen ebben rejlik az a jellemzője a könyvnek, ami nekem nem annyira tetszett. Saget hisszük főszereplőnknek, mellékszereplőnek Josefet, majd Leo-t, a nyomozót, és ekkor bejön a képbe Sage nagymamája, Minka, aki átveszi a főszerepet egyik pillanatról a másikra, és elragad 200 oldalt a könyvből mindenféle figyelmeztetés nélkül.

Még egy jópont: Ebben a könyvben végre nincs bírósági tárgyalás. Nincs benne ügyvéd, csak nyomozó, és nem annyira épül a tipikus Picoult-sémákra. Viszont a - már szinte elvárható - Picoult-hatás itt is megvolt: bizony, megkönnyeztem a könyvet, nem is egyszer. Amit még imádtam benne, az az volt, hogy ebben a könyvben majdnem szó szerint mindenki pék. És mindenki imád enni, és imádja a finom és gyönyörű péksüteményeket. És persze mindegyik szereplő olyan érzékletesen tudja elmesélni, mit sütött, hogy sütött, milyen illata volt, hogy dagasztotta, és a többi, hogy az embernek már szinte folyik a nyála. :) 

!!!SPOILER veszély!!!

Így, hogy fogalmam nem volt arról, hogy ez egy holocaust történet lesz, eléggé meglepett, de tetszett ez a fordulat. Az egész történet, amit Minka mesél, megható, szörnyű, és rettenetesen érdekes, csak úgy falja az olvasó, mert - bár sokat tanultunk erről, olvashattunk könyveket (Anne Frank naplója, Sorstalanság, stb.), dokumentumfilmeket is nézhettünk, mégis - úgy gondolom, hogy sosem lesz teljes a kép. És aki inkább felejtene, és továbblépne, annak nem is kell többet tudnia, de akit érdekel, az mindig hálás lesz egy-egy ilyen regényért (amiben rengeteg kutatómunka van, ez Picoult jellegzetessége, amit imádok benne). Mégis kicsit átverésnek tartom ezt a fajta szerkesztést. Megismerjük Sage-t, megkedveljük, érdekel a sorsa, a sebhelye, aztán Josef, és a vele való kapcsolata, a nős Adam személyisége is jobban érdekelne, kíváncsi lennék mindenkire részletesen, és hogy mi fog itt történni, erre egyszer csak jön Minka, és elmeséli nekünk a gyerekkorát, és a negyvenes évek szörnyűségeit. Nem érzem igazságosnak, hogy ha holocaust, vagy bármilyen szörnyű téma van egy műben, akkor azt nem lehet kritizálni, mert meg lesz kövezve a kritikus. Én kicsit úgy érzem, hogy Sage csak egy eszköz volt arra, hogy Picoult-Minka elmesélhesse történetét. Itt nem a vezeklésen és a megbocsátáson, hanem a második világháborún volt a hangsúly. És most jövök rá, hogy ezt a furcsa érzést bennem leginkább a magyar cím hozta létre: Vezeklés. Ezt olvasva ey szenvedés folyamatára, egy  ember vezeklésének részletes leírására számítok, nem pedig egy történetre. Ehhez képet az amerikai kiadás címe The Stroyteller volt, ami nem vert volna így át. Szép a magyar cím, csak nem annyira helytálló. 

Ettől függetlenül baromira tetszett, most minek tagadjam? Így is 578 oldal, sokan rámondanák, hogy vastag könyv, de mint már mondtam, én szívesen olvastam volna még legalább 200 oldalt, hogy jobban megismerjem a házasságában boldogtalan temetkezési vállalkozó Adamet, vagy a belevaló, kitért apáca Maryt.

Ó, Maryről jut eszembe, a Jézuscipó nekem már nagyon sok volt. Meg a térítéses része is. 

!!!Najó, így befejezésül SPOILER VÉGE!!!

"A mennyben és a pokolban az emberek ételekkel gazdagon megrakott asztaloknál ülnek, de senki sem tudja behajlítani a könyökét. A pokolban mindenki éhezik, mert nem tud enni. A mennyben mindenki pukkadásig tele van, mert ahhoz nem kell behajlítani a könyökünket, hogy egymást etessük."

Túl a poszton - Az elszúrt idő nyomában

Jennifer Egan : Az elszúrt idő nyomában

2013

Libri Kiadó

Fordító: Simon Márton

470 oldal

kortárs szépirodalom

Szeretem a kritikáimat a történet rövid összefoglalásával, vagy egy afféle ajánlóval kezdeni. Amikor zavarba jövök a feladat nehézségétől, egyszerűen fogom, és bemásolom a könyv fülszövegét. Ez esetben nem szeretném, mert úgy érzem, a fülszöveg nem sikerült olyan jól, amit meg tudok érteni. Az igazán nagy remekműveket (hacsak nem valami realista műről van szó), nehéz tömören összefoglalni.

Az elszúrt idő nyomában A és B oldalra (mint a régi kazetták), és összesen 13 fejezetre osztható. Ezek különálló történetekként is megállják a helyüket, de igazából összefüggenek. Az egyik novellában mellékszereplő tini a következő fejezetben már kétgyerekes családanya, és az ő testvére a kettővel későbbi történet főszereplője. A regény egy fél évszázadot fed le (még a közeli jövőbe is elkalandozik); zenei producerek, menedzserek, zenészek, orvosok, újságírók, színésznők és elcseszett életművészek történetén keresztül. De ezeket nem sorrendben kapjuk meg, és nincs is mindig meg az eleje meg a vége. Azért össze lehet rakni őket, bár néha csak egy-egy elejtett félmondatból (azért aki már olvasta a könyvet, az mindenképp nagyítsa ki a jobb oldali képet, mert nagyon jó kis térkép a szereplők közti kapcsolatrendszerről).

És igen, van itt szó rock'n'rollról és átfüvezett éjszakákról, keményebb drogokról, piáról és féktelen bulizásról, de a könyv lényege nem ez. Valami olyasmiről szól ez a könyv, hogy amit fiatalkorunkban eltervezünk, amilyen reményekkel telve megyünk haza egy jól sikerült nap után, ezek az érzések hogyan tűnnek el az évtizedek alatt, és egyszer csak hogyan döbbenünk rá arra, hogy milyenné is váltunk? És hogyan? Mi történt A és B között?

Már kiderülhetett, hogy odáig voltam a könyvért, szóval dicsérni is fogom. Először is a stílust. Nyelvhasználat, dramaturgia, szerkesztés - ezektől lesz ez a könyv ilyen fantasztikus. És az utolsó fejezetet olvasva (ami a kedvencem volt) úgy éreztem, nem is tudom besorolni ezt a könyvet egy korszakba (posztmodern?), vagy egy stílusirányzatba. Kicsit úgy éreztem, hogy Az elszúrt idő nyomában nem a már meglévő irodalmat darabolja széjjel és rakja össze máshogy, mindenre reflektálva,  hanem mintha ez a könyv túllépne a posztmodernen, és valami új korszakot nyitna. De lehet, hogy túlzok, és ezt már rajongásnak hívják, amit művelek.

A fordítás szerintem nagyon jól sikerült. Bár nem olvastam az eredetit, de a magyar verzióban fel-felfedezhető a fejezetek közti nyelvhasználati, stílusbeli különbség, ami magyar nyelven például a névelő elhagyásában, vagy esetenként tőmondatokban mutatkozik meg. Simon Márton, fordító nem fogta vissza magát, sőt a címmel kapcsolatban tovább is ment. Az eredeti cím ugyanis úgy szól, hogy A Visit From The Goon Squad, ami tükörfordításban valami olyasmit jelentene, hogy A verőlegények látogatása, vagy valami ilyesmi. Ennek a könyvből származó egyik mondat  ("Az idő egy rablóbanda") értelmet is ad, de szerintem a magyar cím valahogy jobban idézi a regény hangulatát (piros pont a kiadónak). És ezen kívül még szép intertextualitás is, csodásan rájátszik Proust végenincs regényének címére, Az eltűnt idő nyomábanra, amiből az első oldalon idéz is.
A kiadással talán csak annyi gondom volt, hogy jópár elütés belecsúszott, de sajnos manapság ez majdnem minden új megjelenésre igaz. A borítót viszont már csak a következő idézet miatt is imádom, annak ellenére, hogy én pontosan abban dolgozom, amit ő elítél.

"... Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abból, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon."

A világ legszittyósabb megyéje

Matt Bondurant : Fékezhetetlen

A világ legszittyósabb megyéje - regény igaz történet alapján

Athenaeum Kiadó

2012

392 oldal

fordító: Berta Ádám

gengszter-dráma

"Mondok én neked valamit, csak egyvalamivel kell tisztában lenned. A jó öreg Forrest tudja ezt. Hogy neked kell elsőnek ütni, mindent bele kell adni, aztán ütni kell tovább, amíg a földre nem kerül, és aztán adni kell neki még."

Részlet a fülszövegből:

"Ez a töredékes családregény három mozgalmas évtizedet fog át, középpontjában a szesztilalom idejének zavaros és keserves világával, a csempészek és szeszfőzők életével; de a könyv egyben tisztelgés is Sherwood Anderson író emléke előtt.

A szerző nagyapja és testvérei, a miazmás levegőjű virginiai megyében egyaránt rettegett és tisztelt Bondurant fiúk kalandos és veszélyes életet éltek, bár csak a családi szájhagyomány őrizte meg hős- és rémtetteiket. A létfenntartás kényszeréből fakadó bűnözés és a kemény, de igazságos fenegyerek-lét peremén egyensúlyoztak, akárcsak a vadnyugati történetek mitikussá vált hősei."

Alapvetően nem vonzódom a tipikusan férfias témájú könyvekhez, filmekhez (western, lövöldözős unalmas akció), mégis eltöltöttem fél évet egy Gengszterfilmek (a kezdetektől az 50-es évekig) kurzuson, megnéztem közel harminc művet hozzá, és most a Fékezhetetlen elolvasása után azt kell, hogy mondjam, butaság az általánosítás, és az előítélet. A '20-as, '30-as évek Amerikája rettentően izgalmas, és számomra nem azért, mert gyilkolták egymást az emberek a szeszfőzdék tulajdonjoga, és a hatalomvágy miatt, engem a személyes sorsok, a lelki folyamatok, és a korrupció kialakulása érdekel. Pont az, amiről ez a regény szól. Ráadásul olyan stílusban (amiért meg kell dicsérni a fordítót, Berta Ádámot is), ami minden helyzetet érzékletesen, hiteles aprólékossággal mutat be. Magam elé tudtam képzelni a Férges patakot és a körülötte álló fákat, de láttam magam előtt sajnos azt is, ahogy bronzboxerrel üti Forrest a kisstílű bűnözőket. 

Azok a fejezetek, amiknek Sherwood Anderson volt a főszereplője, unalmasak voltak nekem, és kicsit lelassították az olvasást (ezért a mínusz egy szmájli). Számomra csakis narráció szempontjából voltak jelentősek, ugyanis így ide-oda ugráltunk a történések idejében, és kellemesen össze tudott zavarni egy-két félinformációval az időben később játszódó jelenetekben. Az epilógus úgy foglalja össze a történteket, mint a filmek végén, de igazán A szerző jegyzete teszi fel a pontot az i-re. Azokról a Bondurant fiúkról osztja meg saját gyerekkori emlékeit, akiket addigra már a szívünkbe zártunk, és éppen azon sajnálkozunk, hogy el kell engednünk őket. Ekkor már csak egy vigasz maradhat (amitől félünk is azért rendesen): a filmváltozat.

"Ott állt a három testvér, várt a hegy finom leheletére, amely megindítja a szelet lefelé a völgybe, bele az éjszakába. Jack felemelte a bögrét, és szóra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán." 

Én meg is néztem a filmet, és röviden összefoglalva: nagyon-nagyon tetszett! A forgatókönyv szuper, a helyszínek, a kosztümök, és maguk a színészek csillagos ötöst érdemelnek. Mint adaptáció azonban, - és innentől előfordulhat SPOILER! -  már nem olyan kitűnő. Időrendileg teljesen kusza, így pár logikai hiba is van benne a könyvhöz képest (ok-okozati viszonyok felbomlása), sokszor nem hű a szöveghez, néhol csak apróságokban (Jack itt nem ajándékozza Berthának a fényképezőgépet), de néha nagyon fontos dolgokban (maga a fő összecsapás körülményei - Rakes halála). 

Sokat kellett húzniuk is a könyvből, ami érthető, viszont ennek az köszönhető, hogy a könyvből sokkal jobban megismerhetjük a karaktereket, sokkal közelebb kerülhetünk hozzájuk. Howard iszákossága, gyerekeinek betegeskedése, aggódó felesége, a pénzhiányuk nem jelenik meg, Sherwood Anderson meg sem említődik (ez jó pont volt nálam), és Forrest is eggyel kevesebbszer kerül a halál közelébe. A film viszont kimond minden olyat, amit a könyvben jótékony homály fedett (mi történt Maggievel, amikor elvágták Forrest nyakát, hogyan halt meg Cricket), és végül a történet megváltoztatásával hőst csinál Jack-ből, a mesebeli legkisebb királyfiból, pedig Matt Bondurant nagyon egyértelműen kerülte az ilyesmit: "Nem állt szándékomban, hogy bármelyik érintettet is előnyös színben tűntessem fel, vagy megrágalmazzam - főképp nem saját családtagjaimat." Nos, a film viszont nem maradt pártatlan, így azt mondom, 1-0 a könyv javára, de mint említettem, a könyvtől eltekintve szuper volt a film is.