Egy öngyilkosság története - Az üvegbura

 Sylvia Plath : Az üvegbura

2014

Európa Kiadó

Fordította: Tandori Dezső

288 oldal

20. századi amerikai szépirodalom

Az üvegbura egy olyan regény, ami a világirodalmi kánon egyik fontos eleme, épp ezért akartam már évek óta elolvasni, de a rövid beszámolók miatt féltem is tőle. A Zabhegyezőt ugyanis ki nem állhattam, és attól tartottam, hogy Az üvegbura is egy hasonló világképet, hasonló gondolkodásmódot fog leírni. Szerencsére egy hatalmas kellemes csalódásban lehetett részem, az első oldaltól kezdve az utolsóig imádtam. Ennek a könyvnek még a fülszövege is elnyerte tetszésemet (pedig azokkal nagyon kritikus vagyok), ezért be is másolom.

Fülszöveg:

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Amikor ezt a fülszöveget elolvastam (természetesen csak a könyv kivégzése után - elvem, hogy előtte nem olvasom el a fülszöveget, mert gyakran túl sokat árul el), kirázott a hideg. Ugyanis az utolsó mondata teljesen más hangulatot, utóízt ad a regénynek, és át kell gondolni még egyszer.

Sylvia Plath úgy játszott az idősíkokkal ebben a regényben, hogy azzal teljesen izgalmassá, fordulatossá tette a történetet. Faltam az oldalakat, csak hogy minél hamarabb visszajussunk a könyvbeli jelenbe, oda, ahonnan stílusosan egyik mondatról a másikra visszaugrott az időben pár évet, és elmesélt egy látszólag nem odavágó történetet. Természetesen mindennek volt értelme, és ebből a non-lineáris elbeszélésből végül egy teljesen egész, és mégis törött személyiség állt össze.

Holden Caulfield-del ellentétben Esthert könnyedén meg tudtam szeretni. Az ő depressziójával, problémáival még azonosulni is tudtam, és rettentően sajnáltam őt. Szerencsére körém még nem zárult üvegbura soha, és bízom benne, hogy nem is fog, de Esther története megérintett. Az üvegbura egy olyan regény, amit soha nem felejtek el.

Kiknek ajánlom:

• pszichológiával foglalkozóknak
• azoknak, akik szeretik a lélektani történeteket
• a divat iránt érdeklődőknek

"Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában és éhen halok pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé."

Stephen Chbosky : Egy különc srác feljegyzései

 Alexandra Kiadó

2012

240 oldal

fordító: Gyuris Norbert

ifjúsági levélregény

Charlie most megy középiskolába. Nincsenek barátai, nem volt még barátnője, és kicsit talán túl sokat gondolkodik, ahelyett, hogy cselekedne. Charlie ellentmondásos személyiség: lelkes,  magányos, jól nevelt, és kissé deviáns alkat. 1991. augusztus 25-én írja meg első levelét egy ismeretlen felsőbb éves fiúnak, és egy éven keresztül nagyjából heti rendszerességgel küldi hosszas beszámolóit, gondolatainak áramlását, így ismerjük meg mi a történetet. Mi vagyunk az a titokzatos felsőbb éves, akinek a figyelmére szüksége van egy 15 éves srácnak, csak annyit kér, hogy hallgassuk meg őt, és próbáljuk megérteni. Válaszolnunk nem kell, nem is tudunk, hiszen a címét nem írja rá a borítékra, és álneveket használ. Azt pedig felejtsük el, hogy az első ok az, hogy ez egy regény. :)

Charlie tehát elkezdi a gimit, egyedül, de hamarosan talál magának barátokat, akik nem is akármilyenek, és beleugrunk egy nagyon visszafogott Álmodozók-sztoriba. Ami keveredik egy kicsit a Nyakunkon az élet hangulatával, és végül nem maradhat ki a Zabhegyező-életérzés sem, bár szerencsére Charlie teljesen más személyiség, mint anno Holden volt. Vele újra átélhetjük az első csókot, azokat a tipikus tinédzser helyzeteket, amik akkor nagyon kínosnak számítottak, de visszagondolva már csak mosolygunk rajtuk. A cselekmény elemeit végignézve (verekedés, szex, molesztálás, drogok) hihetnénk, hogy tipikus tinisztori, de főszereplőnk személyisége, és gondolkodásmódja mégis különlegessé teszi az egészet. Egyrészt imád olvasni, és olyan kultkönyvekkel találkozik már így 15-16 évesen, amiket az olvasó is ismerhet, és sokunk életére akár hatással is lehettek (fel is írtam magamnak párat, ami eddig kimaradt, mint például a Közöny és A nagy Gatsby), másrészt minden esetben illedelmesen, udvariasan viselkedik, és igyekszik logikusan viselkedni. Amikor pedig eluralkodna rajta a depresszió, nem hagyja magát rögtön, és próbál tenni ellene. Na ez az egyik, amiben különbözik Holden-től (Zabhegyező főszereplője). A másik az, hogy Charlie tesz azért, hogy legyenek barátai, és képes szeretni az embereket. Végül, és talán ez a legfontosabb: vele tényleg történt olyan a múltjában, ami okot ad a különcségére, és a sérültségére, ami a depresszióban nyilvánul meg. 
Persze, én mindig kritikus vagyok az ilyen alkatokkal szemben, itt is idegesített már egy idő után, hogy ez a kissrác mennyire érzékeny, és hogy nem telhet el három oldal sírás nélkül, de valószínűleg csak én vagyok érzéketlen, és az egy értékelendő dolog, ha egy fiatal a 21. században képes ilyen érzelem megnyilvánulásokra. Igazából nagyon rossz véleménnyel vagyok a mai tizenévesekről, ezért volt nagyon jó kapni egy pofont ettől a könyvtől. Mert oké, isznak és több féle drogot is kipróbálnak; azonos neműek között történik itt minden (még úgy is, hogy az egyikük hetero); a könyv egy öngyilkossággal kezdődik, tehát vannak itt problémák bőven, és látjuk a többséget, hogy milyen kirekesztően és lenézően tudnak viselkedni, mégis. Mégis van remény. Abban a családias kis csapatban, ahová Charlie bekerül, mindenkiben van valami, mindegyikük különleges. És főleg, értelmesek, nyitottak, és tehetségesek. Ha a valóságban is léteznek ilyen fiatalok, mint Charlie és Sam (ők voltak a legszimpatikusabbak nekem), akkor nincs veszve a jövő.
Nem térek ki a végső megoldásra, amiből kiderül, miért ilyen kis sérült Charlie, mert nem tudok mit írni róla. Részben tényleg választ adott pár kérdésemre, és nem hagyta lezáratlanul a történetet, és az egész hitelesebbé vált, mert kiderült, hogy Charlie családja sem tökéletes, másrészről viszont elég kiábrándító volt. Az összes szereplővel együtt én is óriásit csalódtam egy addig szimpatikusnak vélt személyben.

Hogy ne csak a történetet és a karaktereket cincáljam, formailag is helyt állt a könyv, a levélregény egy olyan műfaj, amit időről időre fel kell frissíteni, és behozni a divatba. Annak meg különösen örülök, hogy ilyen magas az eladott példányok száma. Bár a szöveg néha kicsit sekélyes vagy közhelyes, elvétve butának is érezhető, de egy tinitől ma már az is nagy szám, ha kerek mondatokban fogalmaz, és vok helyett végigpötyögi, hogy vagyok, a tetsziket pedig nem két cével írja.
Az egyetlen, amit nem értek, az az, hogy miért tiltották be? A drogokról is elítélően fogalmaz összességében, és minden másról is, ami a közgondolkodás szerint elítélendő. Csak nem egyből, rögtön az elején, hanem szép lassan jutunk el a tanulságig. (bár az igaz, hogy a cigarettáról olyan szépen ír, és olyan mániákusan, hogy az embernek szinte megjön a kedve hozzá - kíváncsi lennék, hogy a dohányosok hány dobozzal szívtak el a regény olvasása közben...)

A könyvből film is készült, ráadásul maga az író rendezte, ami még izgalmasabbá teszi. Az USA-ban már bemutatták, hozzánk nem tudni, mikor jön, de én már nagyon várom, egészen jó lett a trailer, bár Sam szerepére én nem Hermionét választottam volna.