Alessandro Baricco: Tengeróceán

Alessandro Baricco : Tengeróceán

2014
Helikon Kiadó
Fordító: Székely Éva
200 oldal
olasz kortárs szépirodalom

"Dira fölnézett a számításaiból. Azok ketten – Bartleboom meg a fiúcska – vigyázzban álltak előtte. – Ez a fiú olvas az álmaimban. – Ez az ember beszél álmában."

Baricco nekem nagy kedvencem. Olvastam már tőle olyan kiváló műveket, amiket felsorolnék a kedvenc könyveim között (Selyem, Novecento, Vértelenül), olyat, ami különleges és kísérletező volt (Mr. Gwyn, Háromszor hajnalban), de olyat, amit ne élveztem volna, olyat nem olvastam még tőle.

Márpedig a Tengeróceán 20. oldalánál járva ez a veszély fenyegetett.

Fülszöveg:

Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Aztán ahogy az elején átrágtam magam, hirtelen fordulatot vett a dolog, és magába szippantott ez a különös világ. Megkedveltem a reform gondolkodású papot, és a beteg kislányt, majd egyszer csak helyszínt váltottunk, és hajótörést szenvedtünk. Ilyen költői és fantasztikus leírást én még nem olvastam hajótörésről, vagy bármilyen katasztrófáról. A könyvnek csak ez a részlete külön is megjelenhetne novellaként. Bartis Attila Nyugalom című könyvének az a két oldala jutott eszembe, ami picit hasonlóan épül fel ("Most kéne gyökeret eresszek, gondoltam, mint a tölgyek, gondolta, inkább cédrus, az tovább él, gondoltam, szeretlek, gondolta, hallgass, gondoltam"). 

Már csak ezért a részletért is érdemes elolvasni a Tengeróceánt, de ahogy a könyv hátralévő részében összeérnek a szálak, az még szórakoztatóbb. Izgulhatunk a szerencsétlen Bartleboom-ért: vajon sikerül-e megkérnie a megfelelő lány kezét, meggyógyul-e a beteg lány a tengertől, vagy kiderül-e miért jött a különös férfi pont abba a szállóba, mint a többiek? 

Kedvenc részletem:

"Egyvalamire tanított meg egy öreg, Darrellnek hívták, mindig azt mondta, hogy háromféle ember van: az egyik fajta olyan, hogy szemben áll a tengerrel, a második benne van, a harmadik épségben visszatér a tengerből. Meglátod, mondogatta, mennyire csodálkozol majd, amikor rájössz, ki a legboldogabb."

Könyv a könyvben - Háromszor hajnalban

Alessandro Baricco : Háromszor hajnalban

2013
Helikon Kiadó
Fordító: Gács Éva
98 oldal
kortárs olasz szépirodalom

Alessandro Baricco Mr. Gwyn című regényének főszereplője egy író, aki fel akar hagyni foglalkozásával. Valami nagyon másba, különleges dologba kezd, portékat készít. Csak ő nem festményekbe foglalja mások személyiségét, hanem megírja őket. Később azonban álnéven megjelenik még egy könyve, amiben szerepel is az egyik portréja, és ennek a könyvnek a címe Háromszor hajnalban.

A vékonyka könyv három részre tagolódik, és mindegyikben egy-egy hajnali találkozást fest le az író, hosszas belső monológokat, és sorsfordító párbeszédeket olvashatunk. Egyszer egy szálloda halljában találhatjuk magunkat, ahol a bulizás után ténfergő fiatal nő hozza ki komfortzónájából a középkorú mérlegkereskedőt. Másodszor egy idős portás próbál megmenti saját magától és barátjától egy tinilányt, a harmadik történetben pedig egy rendőrnő szeretne segíteni egy árván maradt kisgyereken.

Így, hogy ilyen sokat elárultam a 98 oldalas könyvből, még mindig "nem lőttem le semmit". Baricco könyveit még akkor is érdemes elolvasni, ha elejétől a végéig ismerjük a sztorit, mert nála a szófordulatok, a mondatok koherenciája számít. Az, ahogy a túldíszítettség feloldódik az egyszerű mondatokban, és az, ahogy bekezdéstől közel kerülünk a szereplőkhöz, és átérezzük a problémáikat, megértjük, és sajnáljuk vagy szeretjük őket.

Sokat ültem ezen a bejegyzésen, mert nehéz egy ilyen vékonyra könyvről írni. Meg mert nem is tudtam eldönteni, mit is gondolok róla. A Mr. Gwyn olvasása után természetesen én is remegő kezekkel ragadtam magamhoz a Háromszor hajnalbant, hiszen ez a könyv a másikban született meg. 

Valószínűleg én értettem félre valamit, mert hogy egész végig Rebecca portréját kerestem benne, úgy rémlett, hogy erről volt szó a Mr. Gwynben. Nem jöttem rá, hol lehet a portré, mégis találtam apró kapcsolódási pontokat, és ezt az egész intertextualitást imádtam benne. A három történet közül a kisgyerekes volt a kedvencem. Nagyon rövid történet, egy fél nap alatt le is zajlik, és a rendőrnő mintha mégis jellemfejlődésen menne keresztül. 

Összességében tehát nem lesz ez a kedvenc Baricco-könyvem, de ez nem jelent semmi rosszat, inkább úgy érzem, nem tisztességes ezt a könyvecskét külön bírálni, nekem ez hozzátartozik a Mr. Gwynhez, kiegészíti azt, és ez így szép és jó.

"– Igen, jó, szeretek gonosz lenni, megvéd a világtól, és pont ennek köszönhetem, hogy nem félek semmitől. Mi nem tetszik magának a gonoszságban?
A férfi egy kis ideig elgondolkodott. Azután azt mondta, hogy vigyázni kell, amikor fiatal az ember, mert a fény, amelyben fiatalkorában él, az a fény lesz, amiben egész életében élni fog, és ez valami olyan okból kifolyólag van így, amit neki soha nem sikerült megértenie. De tudja, hogy így van. Azt mondta, hogy sokan például fiatalkorukban depressziósak, és ennek az lesz az eredménye, hogy egész életükben azok maradnak. Vagy pedig félárnyékban nőnek fel, és ez a félárnyék egész életükben követni fogja őket. Ezért kell vigyázni a gonoszsággal is, mert fiatalkorban olyan luxusnak érezheti az ember, amiről azt hiszi, hogy megengedheti magának, de az igazság máshol van, mert a gonoszság olyan hideg fény, amelyben minden elveszíti a színét és ráadásul örökre."

 

Baricco és az írói válság

Alessandro Baricco : Mr. Gwyn

Helikon Kiadó

2012

Fordító: Gács Éva

230 oldal

kortárs olasz szépirodalom

"Jasper Gwyn arra gondolt, hogy ez pontosan így van; az embereknek nincs bizodalma egy táska mélyén talált cukorka iránt."

Már a Novecento-ról írt kritikámból is kiderülhetett, hogy rajongok Bariccoért, a Selyem és a Vértelenül című könyveit is nagyon szerettem, de nem feltétel nélkül. Mindig találok apróságokat, amiket kritizálhatok műveiben, és ezt nem tartom problémának. Szeretem műveiben azt a cirkalmas egyszerűséget, ami általában hajszálvékony kötélen táncol a művészies-de-üres fecsegés és a klisés életbölcsességek (á la Coelho) osztogatása között, ám valahogy mindig sikerül megtalálnia az arany középutat. 

Soha nem lesz idegesítő, elcsépelt vagy unalmas, viszont mindig elvarázsol vagy megmozgat valahogy belül. A korábbi regényeire legalábbis ez volt jellemző. A Mr. Gwyn azonban valami újat hozott. Nehéz volt eldöntenem, örülök-e ennek, vagy visszavárom a régi Bariccot.

Mr. Gwyn, a középkorú, neves író egy nap úgy dönt, abbahagyja az írást, hátat fordít a múltjának, és valami teljesen másba kezd. Napokig, hetekig élvezi az újdonsült szabadságot, közben azonban hiányzik neki az írás. Így arra jut, hogy portrékat fog írni. Ha a festők meg tudnak festeni olyan embereket ábrázoló festményeket, amit az alany megpillantva  úgy érzi, hazaért, miért ne tudna hasonlót írni? Így hát kibérel egy tökéletes helyszínt, megszerzi a megfelelő zenét, világítást és bútorzatot, majd nekilát. 

Nem. Egyszerűen nem hangzik érdekesen ez az összefoglaló, és még így is azt érzem, hogy túl sokat árultam el az én egyszerű stílusomban; ezeket az információkat is inkább az elbeszélőnek kéne megosztania. Azt, hogy milyen az a műterem pontosan, mi a története a Medici lámpáknak, és miért meztelenek az alanyok azalatt a közel negyven nap alatt, amíg modellt kell állniuk, ülniük, feküdniük, esetleg járkálniuk. A rövid ismertető alapján tehát nem tűnik izgalmasnak, és valójában ez a félmondat még igaz is. Ez nem egy izgalmas történet, és mégis lenyűgöző. Mr. Gwyn kitalált egy új foglalkozást, vagyis inkább művészeti ágat, ami nem létezik a valóságban, csakis Baricco könyvében, pedig annak befejezése után (én úgy képzelem) a legtöbb olvasó szívesen venné kezébe a róla szóló portrét, és olvasná újra és újra halála napjáig. 

Az ötlet tehát jó, a magyar borító ötletes, a karakterek kedvesek (Tom Shepperd, az ex-író ügynöke a legszerethetőbb, az esernyős néni pedig kihagyhatatlan volt a történetből), a műterem berendezésének menete varázslatos, a könyv háromnegyedéig én mégis gyakran untam el magam. És ez még egyetlen Baricco-könyvnél se fordult elő velem. Ez nagyon megzavart, és elszomorított, a könyv végéig nem tudtam eldönteni, szeretem-e ezt a kötetet, vagy csak elfogult vagyok az íróval szemben, és szeretni akarom. Máig nem vagyok biztos a döntésemben, de azt hiszem, a végére nagyon megszerettem.  Bár továbbra is fúrja az oldalamat a kíváncsiság, először is az 52 pontból álló lista miatt, amiben Jasper közli a nagyérdeművel, hogy mit nem szándékozik tenni többet életében (többek között regényt írni), másodszor pedig az elkészült portrék okán. Szívesen olvastam volna a felsoroltakat teljes pompájukban.

Manapság (á, dehogy, már jó pár évtizede) kedvelt téma a művészeknél a kiégés, az ihlet elvesztése, az alkotói válság, és természetesen a Mr. Gwyn olvasása alatt gyakran felmerült bennem a kérdés, önéletrajzi ihletésű ez a könyv? És vajon benne van, szépen elrejtve az író saját portréja? És az olvasottak után, ha egy vadidegen, ismeretlen írónő könyve kerül a kezembe, amiért odáig leszek, gyanakodnom kell majd: lehet, hogy az egyik kedvenc íróm szerezte, csak álnéven? És vajon rólunk milyen portrét festene Mr. Gwyn?

"A könyvek írásáról való lemondása olyan vákuumot hozott létre benne, amit nem tud másképp kitölteni, mint hogy olyan tökéletlen és átmeneti szertartásokat talál ki, amilyen például mondatok fejben történő összerakása, vagy cipőfűzőjének abnormis lassúsággal való bekötése."