Alessandro Baricco: Tengeróceán

Alessandro Baricco : Tengeróceán

2014
Helikon Kiadó
Fordító: Székely Éva
200 oldal
olasz kortárs szépirodalom

"Dira fölnézett a számításaiból. Azok ketten – Bartleboom meg a fiúcska – vigyázzban álltak előtte. – Ez a fiú olvas az álmaimban. – Ez az ember beszél álmában."

Baricco nekem nagy kedvencem. Olvastam már tőle olyan kiváló műveket, amiket felsorolnék a kedvenc könyveim között (Selyem, Novecento, Vértelenül), olyat, ami különleges és kísérletező volt (Mr. Gwyn, Háromszor hajnalban), de olyat, amit ne élveztem volna, olyat nem olvastam még tőle.

Márpedig a Tengeróceán 20. oldalánál járva ez a veszély fenyegetett.

Fülszöveg:

Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Aztán ahogy az elején átrágtam magam, hirtelen fordulatot vett a dolog, és magába szippantott ez a különös világ. Megkedveltem a reform gondolkodású papot, és a beteg kislányt, majd egyszer csak helyszínt váltottunk, és hajótörést szenvedtünk. Ilyen költői és fantasztikus leírást én még nem olvastam hajótörésről, vagy bármilyen katasztrófáról. A könyvnek csak ez a részlete külön is megjelenhetne novellaként. Bartis Attila Nyugalom című könyvének az a két oldala jutott eszembe, ami picit hasonlóan épül fel ("Most kéne gyökeret eresszek, gondoltam, mint a tölgyek, gondolta, inkább cédrus, az tovább él, gondoltam, szeretlek, gondolta, hallgass, gondoltam"). 

Már csak ezért a részletért is érdemes elolvasni a Tengeróceánt, de ahogy a könyv hátralévő részében összeérnek a szálak, az még szórakoztatóbb. Izgulhatunk a szerencsétlen Bartleboom-ért: vajon sikerül-e megkérnie a megfelelő lány kezét, meggyógyul-e a beteg lány a tengertől, vagy kiderül-e miért jött a különös férfi pont abba a szállóba, mint a többiek? 

Kedvenc részletem:

"Egyvalamire tanított meg egy öreg, Darrellnek hívták, mindig azt mondta, hogy háromféle ember van: az egyik fajta olyan, hogy szemben áll a tengerrel, a második benne van, a harmadik épségben visszatér a tengerből. Meglátod, mondogatta, mennyire csodálkozol majd, amikor rájössz, ki a legboldogabb."

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

 Kurt Vonnegut:

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

2014

Helikon Kiadó

fordító: Szilágyi Tibor

268 oldal

regény az amerikai burzsoáról

Kurt Vonnegut az a szerző, aki eddig engem jó messzire elkerült, és csak annyiban foglalkoztatott, hogy soha nem tudtam, hogy kell kiejteni a nevét ( hasonló cipőben járóknak: 'vánögöt'). Most a Helikon Kiadótól kaptam egy példányt az új kiadású Áldja meg az isten, Mr. Rosewater!-ből, amire nagyon lassan éreztem rá. Az eleje nagyon unalmasnak hatott, nem kedveltem meg egyik szereplőt sem, és nem tudtam elképzelni, hogy kelti majd fel az érdeklődésemet pár buta gazdag csip-csup problémája. Íme a fülszöveg:

Eliot Rosewater az egyik leghatalmasabb amerikai vagyon ura: ő a Rosewater Alapítvány elnöke. A társaság alapszabálya szerint az elnököt csakis akkor lehet elmozdítani tisztségéből, ha bizonyíthatóan elmebeteg. Eliot annak látszik. A tudományos-fantasztikus írók gyűlésén például így szónokol: „Szeretlek benneteket, ti stricik… Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol." Méltán világhírű regényében Kurt Vonnegut az emberiség legalapvetőbb erkölcsi kérdéseire a maga jellegzetes módján válaszol.

A fülszöveget kicsit megnyirbáltam, mert - bár ez nem egy szórakoztató ponyva, ami a csattanója nélkül nem áll meg a talpán, hanem szépirodalom, - mégis úgy éreztem, hogy van benne egy kedves fordulat, amit nem kell elárulni előre.

A történet számomra ott lett érdekes, ahol Eliot elkezdett elmélkedni a science fiction regényekről, és végül olyan mély, filozofáló gondolatokat közölt, amiket nehéz volt követni, és mindezt teljesen részegen tette. Eszembe juttatott pár bölcsész ismerőst, akik imádtak kérkedni az idegen szavakkal, és az eszmékkel, amiket tanultak, de legtöbbször üres maszlagokat zengtek. 

Az író máskor meg olyan tényeket, adatokat mesélt a Rosewater családról, hogy néha eszembe jutott, rá kéne gúglizni a családra, aztán meggyőztem magam arról, hogy mindegy, létezik-e ez a név, ha egyszer van másik 10-20 család, aminek legalább ennyi pénze és ekkora befolyása volt Amerikában. Tetszett még a főszereplőnk naivitása, szerencsétlensége és a végső megoldása, nagyon jót nevetgéltem rajta, de úgy érzem, ez nem lesz egy sokszor újraolvasós könyv a kezdeti nehézségek miatt. 

Az Áldja meg az isten, Mr. Rosewatert azoknak ajánlom, akik

1. Érdeklődnek Amerika politikája, felsőbb tízezre iránt

2. Szívesen elmennének önkéntes tűzoltónak

3. Nem vetik meg az alkoholt

4. Mániákusan rajonganak a sci-fiért

"Ez a történet emberekről szól, de egy nagy summa pénz játssza benne a főszerepet, ugyanúgy, ahogy egy méhekről szóló mesében is joggal játszhatna vezető szerepet a méz."

Hogyan rendezzünk sikeres házibulit?

Boris Vian :
Venyigeszú és a plankton

2014
Helikon Kiadó
fordító: Bognár Róbert
276 oldal
francia szürreális regény

Emlékszem, amikor 15 évesen kezembe vettem a Tajtékos napokat, elolvastam pár nap alatt, és azt mondtam, hogy ez egy érthetetlen hülyeség (az avantgárd nem a kis tiniknek való), majd pár évvel később újra el kellett olvasnom a magyar fakultáción, és rögtön beleszerettem. Ideje volt már valami mást is olvasnom Viantól. Csak a végén, az utószóból tudtam meg, hogy Vian nem is nagyon akarta kiadni, hiszen főleg a barátainak írta ezt a regényt, és a legtöbb szereplője a barátairól, ismerőseiről, főnökéről lett mintázva. Szerencse, hogy végül kiadták, mert ez a könyv nem csak szórakoztató (a férfi olvasók szerintem még nagyobbakat nevethetnek rajta, főleg ha van önkritikájuk), hanem súlyos és szemtelen társadalomkritika is. 

De legjobban azért szerettem, mert eddig még egy általam olvasott könyv sem parodizálta ki ilyen tökéletesen a bürokrácia gusztustalan intézményét. 

Nem mellesleg pedig elszégyelltem magam: ennyire még soha nem rúgtam ki a hámból egy házibulin sem, mint ahogy azt ebben a regényben művelik. Van még mit tanulnom tőle.

Fülszöveg: A kiadó Vian-sorozatának második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.

A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.

Az Helikon Kiadónak ez az új kiadású Vian könyve több okból is minőséginek mondható. Egyrészt a minimalista, de ötletes borítója miatt, másrészt Takács M. József információdús, mégis érdekes utószava miatt. És akkor még nem említettem, hogy egy félregépelést, vagy nyomdahibát sem találtam a könyvben, ami alap elvárás lehetne, de mostanában egyre több a hiba a magyar kiadványokban, így hát én már ezt is piros ponttal jutalmazom. Ami pedig a legjobb volt benne, az maga a fordítás: Bognár Róbert kitett magáért, idézem is kedvenc részemet.

"Az örvendező pancsoláshoz az öklendezők puncsokádása szolgáltatott háttérzenét, de ez nem hatolt el az Őrnagy tudatáig."

A Venyigeszú és a plankton nagyon könnyen és gyorsan olvasható, hiszen egészen nagy betűkkel van szedve ez a kiadás, a fejezetek igen csak rövidek és folyton megnevettetik az olvasót. Főleg amikor azt hinnénk, hogy az 5. fejezet jön, de a szerző kedvesen figyelmeztet bennünket, hogy a főszereplő még nem jelent meg a könyvben, ezért a következő még csak a 2. fejezet lesz.

Ezt a könyvet ajánlom tehát azoknak, akik 

1. alapvetően szeretik Boris Viant, csak ez eddig kimaradt nekik

2. szeretik az avantgárd, furcsa, bohókás regényeket

3. kedvelik, ha egy szerző a viccein keresztül kicsit beszól a világnak

4. imádják a jó bulikat, a nőket/férfiakat, az alkoholt, és a jazzt.

5. éppen túl vannak valami nagyon hivatalos beadvány (vagy esetleg szakdolgozat) írásán

Egyébként is, engem már az előszóval megvett magának:

"Ráadásul eme magisztrális mű – vagyis a Venyigeszú stb. – nem realista regény, mert minden, ami elbeszéltetik benne, valóban megesett. És vajon Zola regényeiről elmondhatni ezt?

Következésképpen előszavam teljesen felesleges, ami által pontosan eléri célját."

Könyv a könyvben - Háromszor hajnalban

Alessandro Baricco : Háromszor hajnalban

2013
Helikon Kiadó
Fordító: Gács Éva
98 oldal
kortárs olasz szépirodalom

Alessandro Baricco Mr. Gwyn című regényének főszereplője egy író, aki fel akar hagyni foglalkozásával. Valami nagyon másba, különleges dologba kezd, portékat készít. Csak ő nem festményekbe foglalja mások személyiségét, hanem megírja őket. Később azonban álnéven megjelenik még egy könyve, amiben szerepel is az egyik portréja, és ennek a könyvnek a címe Háromszor hajnalban.

A vékonyka könyv három részre tagolódik, és mindegyikben egy-egy hajnali találkozást fest le az író, hosszas belső monológokat, és sorsfordító párbeszédeket olvashatunk. Egyszer egy szálloda halljában találhatjuk magunkat, ahol a bulizás után ténfergő fiatal nő hozza ki komfortzónájából a középkorú mérlegkereskedőt. Másodszor egy idős portás próbál megmenti saját magától és barátjától egy tinilányt, a harmadik történetben pedig egy rendőrnő szeretne segíteni egy árván maradt kisgyereken.

Így, hogy ilyen sokat elárultam a 98 oldalas könyvből, még mindig "nem lőttem le semmit". Baricco könyveit még akkor is érdemes elolvasni, ha elejétől a végéig ismerjük a sztorit, mert nála a szófordulatok, a mondatok koherenciája számít. Az, ahogy a túldíszítettség feloldódik az egyszerű mondatokban, és az, ahogy bekezdéstől közel kerülünk a szereplőkhöz, és átérezzük a problémáikat, megértjük, és sajnáljuk vagy szeretjük őket.

Sokat ültem ezen a bejegyzésen, mert nehéz egy ilyen vékonyra könyvről írni. Meg mert nem is tudtam eldönteni, mit is gondolok róla. A Mr. Gwyn olvasása után természetesen én is remegő kezekkel ragadtam magamhoz a Háromszor hajnalbant, hiszen ez a könyv a másikban született meg. 

Valószínűleg én értettem félre valamit, mert hogy egész végig Rebecca portréját kerestem benne, úgy rémlett, hogy erről volt szó a Mr. Gwynben. Nem jöttem rá, hol lehet a portré, mégis találtam apró kapcsolódási pontokat, és ezt az egész intertextualitást imádtam benne. A három történet közül a kisgyerekes volt a kedvencem. Nagyon rövid történet, egy fél nap alatt le is zajlik, és a rendőrnő mintha mégis jellemfejlődésen menne keresztül. 

Összességében tehát nem lesz ez a kedvenc Baricco-könyvem, de ez nem jelent semmi rosszat, inkább úgy érzem, nem tisztességes ezt a könyvecskét külön bírálni, nekem ez hozzátartozik a Mr. Gwynhez, kiegészíti azt, és ez így szép és jó.

"– Igen, jó, szeretek gonosz lenni, megvéd a világtól, és pont ennek köszönhetem, hogy nem félek semmitől. Mi nem tetszik magának a gonoszságban?
A férfi egy kis ideig elgondolkodott. Azután azt mondta, hogy vigyázni kell, amikor fiatal az ember, mert a fény, amelyben fiatalkorában él, az a fény lesz, amiben egész életében élni fog, és ez valami olyan okból kifolyólag van így, amit neki soha nem sikerült megértenie. De tudja, hogy így van. Azt mondta, hogy sokan például fiatalkorukban depressziósak, és ennek az lesz az eredménye, hogy egész életükben azok maradnak. Vagy pedig félárnyékban nőnek fel, és ez a félárnyék egész életükben követni fogja őket. Ezért kell vigyázni a gonoszsággal is, mert fiatalkorban olyan luxusnak érezheti az ember, amiről azt hiszi, hogy megengedheti magának, de az igazság máshol van, mert a gonoszság olyan hideg fény, amelyben minden elveszíti a színét és ráadásul örökre."

 

Baricco és az írói válság

Alessandro Baricco : Mr. Gwyn

Helikon Kiadó

2012

Fordító: Gács Éva

230 oldal

kortárs olasz szépirodalom

"Jasper Gwyn arra gondolt, hogy ez pontosan így van; az embereknek nincs bizodalma egy táska mélyén talált cukorka iránt."

Már a Novecento-ról írt kritikámból is kiderülhetett, hogy rajongok Bariccoért, a Selyem és a Vértelenül című könyveit is nagyon szerettem, de nem feltétel nélkül. Mindig találok apróságokat, amiket kritizálhatok műveiben, és ezt nem tartom problémának. Szeretem műveiben azt a cirkalmas egyszerűséget, ami általában hajszálvékony kötélen táncol a művészies-de-üres fecsegés és a klisés életbölcsességek (á la Coelho) osztogatása között, ám valahogy mindig sikerül megtalálnia az arany középutat. 

Soha nem lesz idegesítő, elcsépelt vagy unalmas, viszont mindig elvarázsol vagy megmozgat valahogy belül. A korábbi regényeire legalábbis ez volt jellemző. A Mr. Gwyn azonban valami újat hozott. Nehéz volt eldöntenem, örülök-e ennek, vagy visszavárom a régi Bariccot.

Mr. Gwyn, a középkorú, neves író egy nap úgy dönt, abbahagyja az írást, hátat fordít a múltjának, és valami teljesen másba kezd. Napokig, hetekig élvezi az újdonsült szabadságot, közben azonban hiányzik neki az írás. Így arra jut, hogy portrékat fog írni. Ha a festők meg tudnak festeni olyan embereket ábrázoló festményeket, amit az alany megpillantva  úgy érzi, hazaért, miért ne tudna hasonlót írni? Így hát kibérel egy tökéletes helyszínt, megszerzi a megfelelő zenét, világítást és bútorzatot, majd nekilát. 

Nem. Egyszerűen nem hangzik érdekesen ez az összefoglaló, és még így is azt érzem, hogy túl sokat árultam el az én egyszerű stílusomban; ezeket az információkat is inkább az elbeszélőnek kéne megosztania. Azt, hogy milyen az a műterem pontosan, mi a története a Medici lámpáknak, és miért meztelenek az alanyok azalatt a közel negyven nap alatt, amíg modellt kell állniuk, ülniük, feküdniük, esetleg járkálniuk. A rövid ismertető alapján tehát nem tűnik izgalmasnak, és valójában ez a félmondat még igaz is. Ez nem egy izgalmas történet, és mégis lenyűgöző. Mr. Gwyn kitalált egy új foglalkozást, vagyis inkább művészeti ágat, ami nem létezik a valóságban, csakis Baricco könyvében, pedig annak befejezése után (én úgy képzelem) a legtöbb olvasó szívesen venné kezébe a róla szóló portrét, és olvasná újra és újra halála napjáig. 

Az ötlet tehát jó, a magyar borító ötletes, a karakterek kedvesek (Tom Shepperd, az ex-író ügynöke a legszerethetőbb, az esernyős néni pedig kihagyhatatlan volt a történetből), a műterem berendezésének menete varázslatos, a könyv háromnegyedéig én mégis gyakran untam el magam. És ez még egyetlen Baricco-könyvnél se fordult elő velem. Ez nagyon megzavart, és elszomorított, a könyv végéig nem tudtam eldönteni, szeretem-e ezt a kötetet, vagy csak elfogult vagyok az íróval szemben, és szeretni akarom. Máig nem vagyok biztos a döntésemben, de azt hiszem, a végére nagyon megszerettem.  Bár továbbra is fúrja az oldalamat a kíváncsiság, először is az 52 pontból álló lista miatt, amiben Jasper közli a nagyérdeművel, hogy mit nem szándékozik tenni többet életében (többek között regényt írni), másodszor pedig az elkészült portrék okán. Szívesen olvastam volna a felsoroltakat teljes pompájukban.

Manapság (á, dehogy, már jó pár évtizede) kedvelt téma a művészeknél a kiégés, az ihlet elvesztése, az alkotói válság, és természetesen a Mr. Gwyn olvasása alatt gyakran felmerült bennem a kérdés, önéletrajzi ihletésű ez a könyv? És vajon benne van, szépen elrejtve az író saját portréja? És az olvasottak után, ha egy vadidegen, ismeretlen írónő könyve kerül a kezembe, amiért odáig leszek, gyanakodnom kell majd: lehet, hogy az egyik kedvenc íróm szerezte, csak álnéven? És vajon rólunk milyen portrét festene Mr. Gwyn?

"A könyvek írásáról való lemondása olyan vákuumot hozott létre benne, amit nem tud másképp kitölteni, mint hogy olyan tökéletlen és átmeneti szertartásokat talál ki, amilyen például mondatok fejben történő összerakása, vagy cipőfűzőjének abnormis lassúsággal való bekötése."

Borozgatások Máraival

Márai Sándor : Boros könyv

Helikon Kiadó

2012

164 oldal

illusztrációk: Kő Boldizsár

életbölcsességek

"Két napon át semmi bor. Nagyszerűen érzem magam. Kitűnő dolog nem inni bort. Csak egy jobb van, bort inni."

Kissé félve vallom be, hogy eddig Márai-szűz voltam. A neves író kedvelői biztos úgy gondolják, hogy nem egy olyan könyvvel kéne kezdenem, ami a bölcsességeit, többi könyvének idézeteit foglalja magában, de azt hiszem, a végeredmény a fontos: akarok még Márait!

Ez a férfi olyan hangulatot, közeget tudott teremteni, ami él. Amibe belefeledkezem, beletemetkezem, és szívesen merengek el benne. Van ebben a könyvben számos idézet a Szindbád hazamegy, a Bébi vagy az első szerelem, a Föld, föld!... című művein kívül a Naplóiból, és szinte mindenből, amit írt. Nem meglepő, a bor mint téma, szereplő, díszítő elem, valahogy mindig előkerül, ha tollat fog.

Ezt a könyvecskét egyébként már régóta olvasgatom, nem mindig sorrendben, van, amikor kezembe veszem, és egy-egy rövid idézetet elolvasok belőle, és előfordult az is, az a tökéletes eset, amikor egy pohár finom borral (félédes sárgamuskotály) ültem le, és vettem kezembe a Boros könyvet, hogy a hosszabb-rövidebb anekdotákat igazán át tudjam érezni. Nem volt nehéz. Zavarba ejtő volt azonban, hogy decemberben írtam a Nagy Macskajajkönyvről, az 1001 koktélról, és a tilalom ideje alatti szeszfőzők könyvéről, a Fékezhetetlenről. Ezt a kis bejegyzést még megejtem, aztán visszatérek egy időre a józan regényekhez, hogy ne kelljen megváltoztatnom a blog műfaját...

A Boros könyvnek nem csak az írott tartalma ragadott magával, de a rajzok is tökéletesen illeszkedtek bele, Kő Boldizsár illusztrációi belül is, kívül is szemgyönyörködtetőek. (Csak ne lenne annyi fehér azon a csodás borítón... féltem kivinni az utcára)

Küllemét és tartalmát tekintve a Boros könyv tökéletes ajándék egy borkedvelő barátunk számára, és nagy eséllyel nem az lesz a sorsa, mint a többi ajándékkönyvnek, hogy egy poros polcon végzi. Ha kíváncsiságból kinyitja barátunk a könyvet, és a közepén elolvas egy pár soros idézetet, ami megmosolyogtatja, elgondolkodtatja őt, a következő lépésként kiválaszt egy finom száraz vöröset, megtölt vele egy poharat, elhelyezkedik kényelmesen, és belemerül Márai világába, ahol a bor szent, és kutya helyett pedig a legjobb barátunk. 

"Ahogy a jó csapos fél kézzel önti a háromdecis üvegbe a bort, a másik kezével hozzácsapja a megfelelő adag szódát: ez a titok, melyhez csak szakember ért. Sok kocsmározó ember otthonülő maradt volt Magyarországon, ha a fröccs titkát magánember is elsajátíthatná. De ez lehetetlen, sajnos."

BÚÉK

Kis éves összefoglaló

2012-ben: 

• elolvastam 50 könyvet (nem túl sok, de közben megírtam egy szakdolgozatot, leállamvizsgáztam és elkezdtem egy mesterszakot)
• átköltöztem a freeblogról, és nagyon elégedett vagyok a blogspottal
• 7 kiadótól kaptam recenziós példányokat (Magvető, Athenaeum, Európa, Agave, Gabo, Alexandra és Helikon) 

Az év nyertesei az alábbi kategóriában:

• szórakoztató könyv: Jodi Picoult: Gyere haza
• szépirodalom: Jack Kerouac: Úton
• nem-regény: Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke
• gyerekkönyv: Lakatos István: Dobozváros
• magyar könyv: Raana Raas: Időcsodák 1. - Elágazó utak
• legszebb könyv: 1001 koktél
• az év felfedezettje (általam): Philip Roth
• kedvenc karakter: Patrick az Egy különc srác feljegyzéseiből
• legrosszabb könyv: Fehér Béla: Kossuthkifli

Jövőre nem szándékozom egynél több új kiadót megkörnyékezni (az Animussal már tárgyalok :P), de szeretnék még több könyvet elolvasni (százhoz közelítő mennyiségűt). Remélem, jövőre sok katarzis élményem lesz, mert idén ez kimaradt. :( (a Gyere haza és a Mindörökre behálózva azért próbálkozott). Szívesen olvasnám a ti éves listátokat, és terveiteket a jövőre nézve.

Ennyit rólam, és most ünnepeljünk, mert túléltük a világvégét, és jön 2013!
Boldog Újévet Kívánok!