Túl a poszton - Az elszúrt idő nyomában

Jennifer Egan : Az elszúrt idő nyomában

2013

Libri Kiadó

Fordító: Simon Márton

470 oldal

kortárs szépirodalom

Szeretem a kritikáimat a történet rövid összefoglalásával, vagy egy afféle ajánlóval kezdeni. Amikor zavarba jövök a feladat nehézségétől, egyszerűen fogom, és bemásolom a könyv fülszövegét. Ez esetben nem szeretném, mert úgy érzem, a fülszöveg nem sikerült olyan jól, amit meg tudok érteni. Az igazán nagy remekműveket (hacsak nem valami realista műről van szó), nehéz tömören összefoglalni.

Az elszúrt idő nyomában A és B oldalra (mint a régi kazetták), és összesen 13 fejezetre osztható. Ezek különálló történetekként is megállják a helyüket, de igazából összefüggenek. Az egyik novellában mellékszereplő tini a következő fejezetben már kétgyerekes családanya, és az ő testvére a kettővel későbbi történet főszereplője. A regény egy fél évszázadot fed le (még a közeli jövőbe is elkalandozik); zenei producerek, menedzserek, zenészek, orvosok, újságírók, színésznők és elcseszett életművészek történetén keresztül. De ezeket nem sorrendben kapjuk meg, és nincs is mindig meg az eleje meg a vége. Azért össze lehet rakni őket, bár néha csak egy-egy elejtett félmondatból (azért aki már olvasta a könyvet, az mindenképp nagyítsa ki a jobb oldali képet, mert nagyon jó kis térkép a szereplők közti kapcsolatrendszerről).

És igen, van itt szó rock'n'rollról és átfüvezett éjszakákról, keményebb drogokról, piáról és féktelen bulizásról, de a könyv lényege nem ez. Valami olyasmiről szól ez a könyv, hogy amit fiatalkorunkban eltervezünk, amilyen reményekkel telve megyünk haza egy jól sikerült nap után, ezek az érzések hogyan tűnnek el az évtizedek alatt, és egyszer csak hogyan döbbenünk rá arra, hogy milyenné is váltunk? És hogyan? Mi történt A és B között?

Már kiderülhetett, hogy odáig voltam a könyvért, szóval dicsérni is fogom. Először is a stílust. Nyelvhasználat, dramaturgia, szerkesztés - ezektől lesz ez a könyv ilyen fantasztikus. És az utolsó fejezetet olvasva (ami a kedvencem volt) úgy éreztem, nem is tudom besorolni ezt a könyvet egy korszakba (posztmodern?), vagy egy stílusirányzatba. Kicsit úgy éreztem, hogy Az elszúrt idő nyomában nem a már meglévő irodalmat darabolja széjjel és rakja össze máshogy, mindenre reflektálva,  hanem mintha ez a könyv túllépne a posztmodernen, és valami új korszakot nyitna. De lehet, hogy túlzok, és ezt már rajongásnak hívják, amit művelek.

A fordítás szerintem nagyon jól sikerült. Bár nem olvastam az eredetit, de a magyar verzióban fel-felfedezhető a fejezetek közti nyelvhasználati, stílusbeli különbség, ami magyar nyelven például a névelő elhagyásában, vagy esetenként tőmondatokban mutatkozik meg. Simon Márton, fordító nem fogta vissza magát, sőt a címmel kapcsolatban tovább is ment. Az eredeti cím ugyanis úgy szól, hogy A Visit From The Goon Squad, ami tükörfordításban valami olyasmit jelentene, hogy A verőlegények látogatása, vagy valami ilyesmi. Ennek a könyvből származó egyik mondat  ("Az idő egy rablóbanda") értelmet is ad, de szerintem a magyar cím valahogy jobban idézi a regény hangulatát (piros pont a kiadónak). És ezen kívül még szép intertextualitás is, csodásan rájátszik Proust végenincs regényének címére, Az eltűnt idő nyomábanra, amiből az első oldalon idéz is.
A kiadással talán csak annyi gondom volt, hogy jópár elütés belecsúszott, de sajnos manapság ez majdnem minden új megjelenésre igaz. A borítót viszont már csak a következő idézet miatt is imádom, annak ellenére, hogy én pontosan abban dolgozom, amit ő elítél.

"... Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abból, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon."

Beszédes testek

Joe Navarro : Beszédes testek

Egy FBI-ügynök emberismereti kézikönyve

Libri Kiadó

2012

Fordító: Bánföldi Tibor

384 oldal

Joe Navarro több mint harminc éve foglalkozik a nonverbális kommunikáció tanulmányozásával, az FBI egyik kémelhárító ügynöke volt. Több könyve is megjelent már a témában, az egyik ilyen a Beszédes testek, ami egészen az alapoktól indul. Bemutatja, miért fontos a testbeszéd, hogyan működik az agyunk, miért is irányítja a testünket, és végigveszi az egész emberi testet talptól fejtetőig. Megtanulhatjuk könyvéből azt is, hogy mit figyeljünk ismerkedésnél, vitáknál; olyan helyzetekben, ha beosztottunkkal, vagy főnökünkkel beszélgetünk. És olyan hétköznapi példákat is hoz, mint a zsúfolt tömegközlekedésben előforduló testbeszéd vagy egy kínos randin felismerhető gyanús jelek.

Engem azért érdekelt nagyon a Beszédes testek, mert többször láttam már sorozatokban, filmekben, hogy mennyire hasznos lehet, ha valaki olvas a mások testbeszédéből, ráadásul én is megkaptam már, hogy milyen könnyű leolvasni rólam, ha zavarban vagyok. Ehhez képest én soha, senkin, semmit nem veszek észre, pedig figyelek arra, amit mond, és az arcára is, de a testbeszéd eddig kimaradt. Márpedig mint a könyvből megtudtam, néha sokkal többet elárul egy-egy lábmozdulat, mint egy hosszú, mély monológ. 

A Beszédes testek rendkívül hasznos volt, csupa jót tudok róla mondani, mert én tényleg rengeteget tanultam belőle, és meghozta a kedvem hozzá, hogy még nyitottabb szemmel járjak, de egy-két negatív tényezőt is megemlítenék. Először is, a könyv hátulján olvasható rövidke ismertető Joe Navarroról szerintem nagyon meggyőző, az első oldaltól fogva nem kételkedtem: ez az ember aztán tudja, miről beszél. És mégis olyan érzést keltett bennem, mintha Navarro folyton bizonygatni akarná szakértelmét. 

Nem szeretem az ilyen "tanítós", "bölcsesség átadós" könyvekben azt, amikor az írók sztárolják magukat, márpedig itt elég sok példa sztoriban ezt éreztem. A másik problémám az volt, hogy nagyon sokszor ismételgette magát, és nem csak úgy, hogy amit leírt, és volt hozzá illusztráció, ott a kép alatt is olvashattuk a hozzátartozó információt (ezt a fajta ismétlést nagyon jónak tartom, mert így nem kellett jegyzetelnem, elsőre megjegyeztem a legtöbb jelet, testtartást és a hozzájuk kapcsolódó jelentést). Inkább az zavart, amikor általánosságokat ismételt, mint például azt, hogy miért fontosak a lábak, és miért voltak már az ősembereknél is azok. Picit úgy éreztem magam, mint az óvódás, akinek hangosan, affektálva és túlartikulálva próbálják elmagyarázni, hogy a labda pöttyös.

De ettől a két apróságtól eltekintve imádtam a könyvet, és fogom még lapozgatni, mert valójában olvasmányos és érdekes, sőt elengedhetetlen ahhoz, hogy jobban ki tudjuk ismerni az embereket, és megtanuljuk kezelni a saját testünket.

A Libri Kiadónál most nyáron jelenik meg ráadásul Joe Navarro új könyve, az Árulkodó jelek, ami már specifikusabban foglalkozik a testbeszéddel, méghozzá a munkahelyi és az állásinterjúkon előforduló hasznos és elkerülendő jelekről ír benne. Akit érdekel a téma, vagy akinek tetszett a Beszédes testek, annak ajánlom a könyvet, én mindenképp felírtam a listámra.

"Azért hazudunk az arcunkkal, mert gyerekkorunk óta erre tanítanak minket. „Ne vágj ilyen képet!” – szokták mondani a szülők, valahányszor őszinte fintorral tekintünk a felszolgált ételre.
„Próbálj meg mosolyogni, hisz mégiscsak az unokatestvéredék jönnek vendégségbe!” – hangzik el nemegyszer, és mi megtanulunk mosolyt erőltetni magunkra. A szüleink és a társadalom lényegében azt sugallja, hogy rejtőzzünk el, csaljunk és hazudjunk arcunkkal a társadalmi harmónia fenntartása érdekében."