2015-ös kedvencem - Háy János: Hozott lélek

Háy János : Hozott lélek

2015

Európa Kiadó

384 oldal

kortárs magyar szépirodalom

novelláskötet

Amikor megláttam, hogy megjelenik ez a könyv, rögtön gyökeret vetett bennem a gondolat, miszerint nekem ez KELL. Tetszett a borító is, és a leírása. Aztán rájöttem, hogy a legutóbbi találkozásom Háy Jánossal elég rosszul sült el, ugyanis a Xanadu című könyvét iszonyat nehezen olvastam el, és egy pillanatra sem tudtam megszeretni. Írtam is róla egy kiábrándult kritikát.

Szerencsére a Hozott lélekkel nem voltak ilyen jellegű problémáim, sőt őszintén fogalmazva semmilyen problémám nem volt vele, mert első pillanatban beleszerettem, és magamban bólogatva, nevetgélve, vagy sírdogálva minden novella után megerősödött bennem ez az érzés.

Ebben a kötetben 48 novella fért el, mindegyik rövidke, átlagosan 4-5 oldalasak, tehát a buszon is ugyanolyan jól lehet olvasni (ha az ember nem fél a nyilvános könnyezéstől - én már lassan hozzászokom), mint fogmosás után este az ágyikóba kucorodva. Bár a novellák legnagyobb százalékának a párkapcsolatok és azoknak mindennemű nehézsége a témája, nem egysíkúak a történetek. Akad itt hátborzongató krimi (Háború után), történelmi (Titok), vadiúj mese (pl. A karbunkulus torony, A tengerszem, A fából faragott királyfi, A magányos hegy), és egy-két szórakoztatóan elfuserált sztori is (Alkalom szüli). Az én személyes kedvencem a Svábhegy volt.

"És ki az a más, kérdeztem. Mindegy, mondta, nem ismerem, és elment nyolc év az életemből, ő meg a legjobb barátnőmmel."

Akadnak olyan novellák a kötetben, amik szinte már elcsépelt témákat dolgoznak fel, lerágott csontok (a férfi el akarja hagyni párját egy új lányért, akit igazán szeret, de kiderült, hogy az előző teherbe esett tőle... és hasonlók), amik már-már unalmasak lennének egy sorozatban, filmben nézve, de Háy János stílusa, az a tökéletes precizitás, amivel belebújik karakterei bőrébe, és megszólaltatja őket, izgalmassá, életszerűvé teszi történetüket. Legtöbbször túl életszerűvé, túl szomorúvá. A valóság, ami ennek a könyvnek a lapjain újra és újra megjelenik, bizony legtöbbször elég kiábrándító, dühítő vagy csak elkeserítő, de megrendítő és tanulságos is.

Azt már elhatároztam, hogy amikor a párom betölti a negyvenet (akkor jön a kapuzárási pánik nagyjából, nem?), akkor odaadom neki ezt a könyvet, hogy legalább A tiszta lap című novellát olvassa el belőle. Abban reménykedem, hogy ezzel megnyugtatom, és nyugton marad a fenekén utána, és nem lapoz át egy olyan novellára, amiben éppen jól sült el a válás, és a huszonéves lánykával sokkal boldogabb életet folytatott a főszereplő. :)

Ezt a könyvet nem ajánlom:

• depresszióban szenvedőknek
• épp válófélben, szakításban lévő olvasóknak
• azoknak, akik valami nagyon vidámat akarnak olvasni

Egyébként mindenki másnak nyugodt szívvel, és nagyon sok szeretettel ajánlom, gyönyörűen kegyetlen ez a könyv!

"Megint úgy éreztem, hogy ha egy időtől szétroncsolt nő képes engem leradírozni, akkor valami nem lehet velem rendben, hogy szörnyen nézhetek ki, csúnya vagyok,aki senkinek nem kell, még egy ötvenéves férfinak sem. És sírtam akkor, meg sírok még mindig minden este, hogy jöjjön vissza, vagy legalább menjen el az a baba, amit utolsó találkozásunkkor a szívem alatt hagyott."

Egy öngyilkosság története - Az üvegbura

 Sylvia Plath : Az üvegbura

2014

Európa Kiadó

Fordította: Tandori Dezső

288 oldal

20. századi amerikai szépirodalom

Az üvegbura egy olyan regény, ami a világirodalmi kánon egyik fontos eleme, épp ezért akartam már évek óta elolvasni, de a rövid beszámolók miatt féltem is tőle. A Zabhegyezőt ugyanis ki nem állhattam, és attól tartottam, hogy Az üvegbura is egy hasonló világképet, hasonló gondolkodásmódot fog leírni. Szerencsére egy hatalmas kellemes csalódásban lehetett részem, az első oldaltól kezdve az utolsóig imádtam. Ennek a könyvnek még a fülszövege is elnyerte tetszésemet (pedig azokkal nagyon kritikus vagyok), ezért be is másolom.

Fülszöveg:

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Amikor ezt a fülszöveget elolvastam (természetesen csak a könyv kivégzése után - elvem, hogy előtte nem olvasom el a fülszöveget, mert gyakran túl sokat árul el), kirázott a hideg. Ugyanis az utolsó mondata teljesen más hangulatot, utóízt ad a regénynek, és át kell gondolni még egyszer.

Sylvia Plath úgy játszott az idősíkokkal ebben a regényben, hogy azzal teljesen izgalmassá, fordulatossá tette a történetet. Faltam az oldalakat, csak hogy minél hamarabb visszajussunk a könyvbeli jelenbe, oda, ahonnan stílusosan egyik mondatról a másikra visszaugrott az időben pár évet, és elmesélt egy látszólag nem odavágó történetet. Természetesen mindennek volt értelme, és ebből a non-lineáris elbeszélésből végül egy teljesen egész, és mégis törött személyiség állt össze.

Holden Caulfield-del ellentétben Esthert könnyedén meg tudtam szeretni. Az ő depressziójával, problémáival még azonosulni is tudtam, és rettentően sajnáltam őt. Szerencsére körém még nem zárult üvegbura soha, és bízom benne, hogy nem is fog, de Esther története megérintett. Az üvegbura egy olyan regény, amit soha nem felejtek el.

Kiknek ajánlom:

• pszichológiával foglalkozóknak
• azoknak, akik szeretik a lélektani történeteket
• a divat iránt érdeklődőknek

"Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában és éhen halok pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé."

Anna Gavalda : Édes életünk

Anna Gavalda : Édes életünk

2014
Magvető Kiadó
Fordító: Tótfalusi Ágnes
280 oldal
kortárs francia szépirodalom

Anna Gavalda is azon írók közé tartozik (azért nincsenek olyan sokan), akiknek ha megjelenik egy új könyve, rögtön meg akarom szerezni. Pedig olvastam már tőle kevésbé jót is, mégis: az Együtt lehetnénk akkora hatással volt rám anno, hogy azt nem tudom elfelejteni. Hátha valaki megunná a felénél kritikámat, még gyorsan idebiggyesztem: imádtam a könyvet, és mindenkinek ajánlom, de legfőképp az én generációmnak, a huszonéveseknek, és a harminc körülieknek.

A könyv két kisregényből áll. Az elsőben a 24 éves Mathilde egy nap elhagyja a táskáját, amiben a számára fontos kacatokon kívül éppen rengeteg pénz is lapult. Ez a borzasztó eset egy nagyon furcsa találkozáshoz vezet, ez pedig ahhoz, hogy a lány végre rájöjjön: olyat dolgozik, amihez semmi kedve nincs, azzal tölti az idejét nap mint nap, ami nem teszi boldoggá. Hiába bulizik, iszik és pasizik, a gondok nem tűnnek el, a szerelem nem találja meg. De talán még ebben a kilátástalan életben is van olyan, aki emberségével meglepetést tud okozni. 

A második kisregény Yannról szól, egy 26 éves fiatalemberről, aki nem érzi magát elég tehetségesnek ahhoz, hogy dizájner legyen, ezért tucatmunkát végez, barátnőjével évek óta együtt él, de kapcsolatuk nem lépett előrébb. A túl kedves és cseppet sem önző Yann életében elég egy borozgatás közben átbeszélgetett éjszaka az addig ismeretlen szomszéddal ahhoz, hogy végre magával is foglalkozni kezdjen, és meghozzon pár döntést, amit már rég meg kellett volna.

"Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják."

Pont azon a napon láttam egy új magyar filmet a moziban, amikor ezt a könyvet először kezembe vettem, és jót mosolyogtam, és közben nagyon értetlenkedtem. A könyv borítóján ugyanis a Senki szigetének egy jelenetfotója vagy werkfotója látható, amit Szilágyi Lenke fotózott, és ilyenre még nem láttam korábban példát. 

Aztán a könyv elolvasása után már számos okot találtam rá, és nagyon tetszik is a borító: egyrészt a Senki szigete is fiatalokról szól, akik önmagukat keresik, a helyüket a világban, és megváltoztatják egymás életét, amikor hármójuk útja keresztezi egymást. Másrészt Mathilde is folyamatosan biciklivel jár, ahogy Juli is a filmben. Azért bevallom: ez a könyv nekem sokkal inkább közvetítette a kétségbeesett fiatalok üzenetét, mint Török Feri filmje.

Szó ami szó: Az Édes életünk nálam telibe talált. A szerencsétlen Mathilde-ot eleinte nem kedveltem, de miután bejött a történetbe a rejtélyes pali a hiányzó ujjperccel, minden karaktere szerethetővé vált, és Mathilde is élni kezdett. Vele is tudtam azonosulni, voltak hasonló korszakaim nekem is. 

Yann történeténél viszont nem kellett gondolkodnom, az első pillanatban megkedveltem a fiút, a végére pedig jól bele is szerettem. A szomszéd család pedig engem is meghatott: igen, én is szeretnék egy férjet, aki tíz év házasság után is úgy néz rám, mintha az első csók után lennénk, és aki egyetért abban, hogy a gyereknevelés két szülő dolga, a nő helye pedig lehet, hogy a konyhában van, de akkor vele egy időben a férjnek is. 

A legjobb pedig a könyv vége volt. Yann hangfelvételének minden pontján nevettem, a lezáráson pedig örömömben el is homályosodott a szemem. Ez a kisregény egyszerűen csak szép.

Az emberi gyarlósággal és az emberek elhamarkodott megítélésével kapcsolatban pedig sokunknak lenne mit tanulni ebből a történetből, én néhol szőttem is az elhatározásaimat.

Ez is egy olyan mű, amiben nagyon könnyű idézhető részt találni, mert nagyon frappáns gondolatok, és örök érvényű kijelentések vannak benne. Íme egy azok közül, amiket azért jelöltem meg, mert ráismertem benne a saját problémáimra, a saját kis nyomorú életemre. :)

"És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentétezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget nem hozó nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek."

Az év pszichothrillere : Mióta meghaltál

 Sophie Mckenzie : Mióta meghaltál

2014

Európa Kiadó

Fordította:

Záhonyi Barbara

416 oldal

pszichológiai krimi-thriller

Wow!

Ez a könyv aztán elérte nálam, amit akart. Egy ideje már úgy olvasok könyveket, és úgy nézek filmeket, hogy nem olvasom el a fülszövegüket, így nem csak a spoiler-veszélytől mentem meg magam, de valójában semmit nem tudok a sztoriról. Így voltam ezzel a könyvvel is. 

Tetszett a címe, a borítója nem, hát lássunk neki. Kicsit lassan indult be, de nekem elejétől kezdve tetszett a stílusa. Bár utólag elolvasva úgy gondolom, most nagyon jó fülszöveget írtak a könyvhöz, ami nem spoilerez annyira, kissé megnyirbálva közlöm.

"Amikor Geniver Loxley nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, megállt számára a világ, és azóta sem sokat haladt előre. Gent még mindig megviseli, ha babakocsit toló nőt lát; Beth halála előtt három könyve jelent meg, azóta viszont egy sort sem írt. 

Egy délelőtt becsenget hozzá egy ismeretlen, és pontosan azt mondja neki, amit mindig is hallani szeretett volna: a kislánya egészségesen született – de azonnal kivitték a műtőből, és bizonyára odaadták egy másik nőnek. Hihetetlen történet, de miért találna ki bárki ilyesmit? 

Gen nyomozni kezd, hogy megtalálja kislányát. Reménye azonban csakhamar félelembe és paranoiába csap át, mert olyan sötét üzelmek sejlenek föl előtte, amelyek titokban tartásáért valakinek a gyilkosság sem túl nagy ár…"

Én alapvetően nem szeretem se filmben, se könyvben  a tisztán műfaji darabokat. A Mióta meghaltál viszont egy olyan regény, amiben nagy odafigyeléssel és profizmussal lettek felépítve a karakterek, precízen és agyafúrtan vannak elrejtve a jelek, beépítve apróságok, amik később életmentő fontosságúak lehetnek. Ezen kívül nem csak krimi elemekből építkezik, hanem van benne egy kis romantika, egy nagyon pici politika, rengeteg dráma, és már-már hátborzongató thriller is. És én az ilyen összetettségért odáig tudok lenni. Ráadásul a könyv háromnegyedénél azt hinné az olvasó, hogy oké, most már sejtem mi lesz a vége, és akkor jön egy hatalmas csattanó, majd az utolsó oldalon még egy. A könyv végétől konkrétan tátva maradt a szám. Szóval a legfontosabb: ennél a könyvnél annak sem szabad az utolsó oldallal kezdenie, akinek ez mániája! Tessék kibírni azt a négyszáz oldalt, úgyis elröpül seperc alatt.

Ebből a könyvből filmet kéne csinálni. Ha tíz év múlva még nem lesz belőle, én vállalom. :)

Eddig nem ismertem Sophie McKenzie-t, de nagyon tetszik, ahogy ír, szóval biztosan fogok még olvasni tőle, és legközelebb talán megpróbálom angolul is.

Kiknek ajánlom?

• A krimi és a thriller szerelmeseinek
• A családpszichológia iránt érdeklődőknek
• Azoknak, akik épp megcsömörlöttek, nem tudják, mit olvassanak, nem találnak semmi olyat, ami lekötné őket. Pont nekik való ez a könyv
• Azoknak, akik szeretik találgatni, mi lesz egy csavaros történet vége

!SPOILER!

Nem lehet úgy véleményt írni erről a könyvről, hogy ne spoilereznék egy kicsit. Azt az elejétől sejtettem, hogy Art sáros. Direkt úgy volt bemutatva a házasságuk, mintha minden rendben lenne, anyagi jólét, baráti kör... De azért nem irigyeltük a nőt: a férfi nem elég figyelmes, az ágyban elég unalmas, túl sokat túlórázik. Még sok ilyen részlete volt a könyvnek, amit ki lehetett előre találni, de azért se a babás dolgot nem sejtettem, se a befejezést. Amikor Geniver felsorolta az összes lehetőséget, hogy milyen nők lehetnek, és ezt elismételte másodszor is, akkor viszont valahogy rájöttem, hogy a drágalátos sógornő lesz az, és száz százalékig biztos is voltam benne. Mégis fantasztikus fordulatnak tartom, és nagyon jó volt így találgatni. Utoljára a Tíz kicsi néger olvasása közben éreztem magam ilyen jól, amikor a gyilkost próbáltam felfedni. 

A könyv borítója meg... elsőre nagyon nem tetszett, aztán azt gondoltam, biztos az eltűnt kislányt ábrázolja. Most, hogy vége a könyvnek, arra tudok tippelni, hogy egy jó nagy átverés, és annak végül is nem rossz.

!SPOILER VÉGE!

Hogy ha kérdi bárki, nos: nincs jobb, mint a villamos!

Erdős Virág : Négyeshatos

2014

Magvető Kiadó

104 oldal

rajzos versek-mesék gyerekeknek

Erdős Virágot nem csak azért szeretem, mert kreatív, ötletes, és mert a legtöbb sora megmosolyogtat. Azért is szeretem, mert nagyon közel áll hozzám az értékítélete, ahogy a világot látja. Mindig magamra találok a felnőtteknek szóló verseiben, bólogatok magamban mélyen, és szeretem az őszinteségét és az erejét.

Erdős Virág nagyon bevállalós és bátor női író: rengeteg író-olvasó találkozója van, felolvas, fellép olyan zenészekkel, akik megzenésítették a verseit, kicsit vokálozik is velük, sőt ő maga is énekli verseit. Ezek közül itt lehet meghallgatni párat. 

Van még egy érdekes kezdeményezése a szerzőnek, a Facebookon indította el a Kéziratgyárat, ezzel a szöveggel: "Aki szabad és független alkotónak (írónak, költőnek, dalszövegírónak, könyvillusztrátornak stb.) tekinti magát, és a kulturális mecenatúra jelenlegi körülményei között is rendületlenül írni, rajzolni, alkotni szeretne." A szöveg még folytatódik, és nagyon érdekes, a feltöltött versek pedig színesek és érdekesek, szóval érdemes megnézni ezt az oldalt is.

A Négyeshatos című verseskötetben 8 vers, 1 verscsokor és 1 mese található. A verseket pedig a szerző rajzai veszik körül, vagy éppen belül. Erdős Virág nem grafikus, nem is festőművész, de rajzai aranyosak, színesek, igényesek, figyelemfelkeltőek, és ez a legjobb példája annak, amikor az író tudja legjobban, hova milyen rajzocska kell, vagy éppen melyik betűnek állna jól egy hosszúkás orr. A szöveghez visszatérve, nekem legkevésbé a Bódvaszilvas felett az ég című verscsokor tetszett, ezekben túl sok olyan belsősnek vélt utalás volt, amit nem értettem, viszont a többi vers mind elvarázsolt. Tartalmi szempontból kedvenceim A reggel, a Szuvenír és a Pesti mese voltak, de akadt ebben a kötetben jó pár formabontó, játékos, különleges vers. Nagyon ötletes volt a Négyeshatos is, aminek nagy részét villamosok ablakában olvashatjuk, még izgalmasabb volt azonban a vers kezdete, amit spirál formában íródott, így amikor olvasni akartam, forgatni kellett a könyvet. Rögtön az jutott eszembe, milyen vicces lenne, ha most a villamoson ülnék.

Ha volt velem valaki a szobában, amikor ezt a könyvet olvastam, akkor kipróbáltam, milyen, ha hangosan olvasom. Gyerekversek esetében nálam ez az egyik szűrő:

ha nehezen tudom rímelősen olvasni, vagy tele van enjambement-okkal (áthajlásokkal), és bután olvasom a mondatokat, mert nem veszem észre, akkor az nem olyan vers, amit később szívesen olvasnék fel a gyerekemnek.

A Négyeshatosban viszont csupa olyan vers volt, ami dallamos, könnyen érthető, kedves, néhol egy-egy viccel és sok-sok tanulsággal megspékelve, úgyhogy ezt a könyvet megtartom, és beteszem a Janikovszkyk mellé.

"Akármilyen büdös-sáros

mégiscsak jó hely

a város!

Nem kell ide-

oda futni bárhová el lehet

jutni 

Kész kaland az életed

ha nincs nálad a

bérleted! 

Akinek bejön a retró,

tessék annak ott a

metró!"

Túl a poszton - Az elszúrt idő nyomában

Jennifer Egan : Az elszúrt idő nyomában

2013

Libri Kiadó

Fordító: Simon Márton

470 oldal

kortárs szépirodalom

Szeretem a kritikáimat a történet rövid összefoglalásával, vagy egy afféle ajánlóval kezdeni. Amikor zavarba jövök a feladat nehézségétől, egyszerűen fogom, és bemásolom a könyv fülszövegét. Ez esetben nem szeretném, mert úgy érzem, a fülszöveg nem sikerült olyan jól, amit meg tudok érteni. Az igazán nagy remekműveket (hacsak nem valami realista műről van szó), nehéz tömören összefoglalni.

Az elszúrt idő nyomában A és B oldalra (mint a régi kazetták), és összesen 13 fejezetre osztható. Ezek különálló történetekként is megállják a helyüket, de igazából összefüggenek. Az egyik novellában mellékszereplő tini a következő fejezetben már kétgyerekes családanya, és az ő testvére a kettővel későbbi történet főszereplője. A regény egy fél évszázadot fed le (még a közeli jövőbe is elkalandozik); zenei producerek, menedzserek, zenészek, orvosok, újságírók, színésznők és elcseszett életművészek történetén keresztül. De ezeket nem sorrendben kapjuk meg, és nincs is mindig meg az eleje meg a vége. Azért össze lehet rakni őket, bár néha csak egy-egy elejtett félmondatból (azért aki már olvasta a könyvet, az mindenképp nagyítsa ki a jobb oldali képet, mert nagyon jó kis térkép a szereplők közti kapcsolatrendszerről).

És igen, van itt szó rock'n'rollról és átfüvezett éjszakákról, keményebb drogokról, piáról és féktelen bulizásról, de a könyv lényege nem ez. Valami olyasmiről szól ez a könyv, hogy amit fiatalkorunkban eltervezünk, amilyen reményekkel telve megyünk haza egy jól sikerült nap után, ezek az érzések hogyan tűnnek el az évtizedek alatt, és egyszer csak hogyan döbbenünk rá arra, hogy milyenné is váltunk? És hogyan? Mi történt A és B között?

Már kiderülhetett, hogy odáig voltam a könyvért, szóval dicsérni is fogom. Először is a stílust. Nyelvhasználat, dramaturgia, szerkesztés - ezektől lesz ez a könyv ilyen fantasztikus. És az utolsó fejezetet olvasva (ami a kedvencem volt) úgy éreztem, nem is tudom besorolni ezt a könyvet egy korszakba (posztmodern?), vagy egy stílusirányzatba. Kicsit úgy éreztem, hogy Az elszúrt idő nyomában nem a már meglévő irodalmat darabolja széjjel és rakja össze máshogy, mindenre reflektálva,  hanem mintha ez a könyv túllépne a posztmodernen, és valami új korszakot nyitna. De lehet, hogy túlzok, és ezt már rajongásnak hívják, amit művelek.

A fordítás szerintem nagyon jól sikerült. Bár nem olvastam az eredetit, de a magyar verzióban fel-felfedezhető a fejezetek közti nyelvhasználati, stílusbeli különbség, ami magyar nyelven például a névelő elhagyásában, vagy esetenként tőmondatokban mutatkozik meg. Simon Márton, fordító nem fogta vissza magát, sőt a címmel kapcsolatban tovább is ment. Az eredeti cím ugyanis úgy szól, hogy A Visit From The Goon Squad, ami tükörfordításban valami olyasmit jelentene, hogy A verőlegények látogatása, vagy valami ilyesmi. Ennek a könyvből származó egyik mondat  ("Az idő egy rablóbanda") értelmet is ad, de szerintem a magyar cím valahogy jobban idézi a regény hangulatát (piros pont a kiadónak). És ezen kívül még szép intertextualitás is, csodásan rájátszik Proust végenincs regényének címére, Az eltűnt idő nyomábanra, amiből az első oldalon idéz is.
A kiadással talán csak annyi gondom volt, hogy jópár elütés belecsúszott, de sajnos manapság ez majdnem minden új megjelenésre igaz. A borítót viszont már csak a következő idézet miatt is imádom, annak ellenére, hogy én pontosan abban dolgozom, amit ő elítél.

"... Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abból, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon."

Egy könyv, ami végre igazán megnevettetett

David Foenkinos :
Nathalie második élete

2012

Európa Kiadó

Fordító: N. Kiss Zsuzsa

212 oldal

kortárs romantikus szomorú-vidám regény

"Nathalie felé tartott… olyan szép volt… annyira szép, hogy győzze kitenni az ember a három pontokat…"

Először a filmről hallottam. Már megint Tatu (Audrey Tautou), akit nem nagyon szeretek, és már megint egy furcsa francia film. Félreértés ne essék, számtalan francia filmért rajongok, de ez valahogy egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Már el is felejtettem magát a filmet, amikor a tengerparton épp egy nagyon depressziós könyvet (Raana Raas : Időcsodák 2) olvasgatva arra lettem figyelmes, hogy a mellettem napozó barátnőm hangosan nevetgél egy könyvön, amit olvas. 

Még aznap befejezte, és a kezembe nyomta, mondván ezt mindenképp el kell olvasnom. Természetesen a Nathalie második élete volt az. Én is nekiláttam, és egy nap alatt befejeztem én is, hiszen ez egy vékonyka könyv. Nem tudom, milyen lett a belőle készült film, de hogy a bemutatójánál fényévekkel jobb a könyv, az biztos.

Az elejétől kezdve az Amelie csodálatos életére asszociáltam, és nem csak a borítón látható színésznő miatt, hanem a bolondos stílusból kifolyólag. És mivel azt a filmet imádtam, ezt is kezdtem megszeretni. Megkedveltem Nathaliet, és a szerelmét, Francois-t, és tökéletesen belemerültem a történetbe, elfeledkezve minden gondomról, amikor is a tökéletes szerelmespárt szörnyűség érte: egyikük halálos balesetet szenvedett.

Nem, nem, annyira nem spoilerezek, a könyv főként nem erről szól. Talán icipicit arról, amiről a P.S. I love you is mesélt, de azon inkább végig pityeregtünk, Nathalie történetén viszont - mi magunk sem fogjuk érteni valószínűleg, - tovább nevetgélünk, és bizony, néha hangosan (ami nálam könyveknél nagyon ritka) is. Gyönyörű főszereplőnőnkkel ugyanis egyik napról a másikra 180°-os fordulatot vesz az élet, és betoppan a sztoriba a jó kedélyű, esetleg Marcus és a Pez cukorkák, és egy idő után a gyász helyét átveszi újra a derű.

Nem hallottam még eddig soha David Foenkinosról (furcsa név egy franciának), de akinek ekkora humorérzéke van, amihez még üzenet is társul, és mindet ennyire fantasztikus stílusban tudja tálalni... hát attól nem várom el, hogy elefántcsonttoronyba vonultan írjon elvont szépirodalmat, szívesen olvasom tőle ezeket a könnyedebb, hétköznapibb csodákat.

"Három év nagyvárosi magány után, mivel kétségbeesetten vágyott a szerelemre, elhatározta, hogy részt vesz egy rapidrandin. Összehozzák hét nővel, hét perc jut mindegyikre. A magafajtának ennyi idő pokoli kevés: esküdni mert volna, hogy minimum egy évszázad rábírnia egy ellenkező nemű árumintát arra, hogy kövesse élete keskeny ösvényén. Ámde furcsa dolog történt; mindjárt az első jelöltnél úgy érezte, megtalálták egymással a hangot. A lány Alice(1) névre hallgatott, patikában(2) dolgozott, ahol olykor szépségkurzusokat(3) is vezetett.
(1) Furcsa, ha Alice névvel valaki ilyen esteken vesz részt férfiakkal való ismerkedés céljából. Az Alice-oknak általában nem szokott gondot okozni az ismerkedés.
(2) Furcsa, ha Alice névvel valaki patikában dolgozik. Az Alice-oknak általában könyvesboltokban és utazási irodáknál szokták alkalmazni.
(3) Itt már komolyan felvetődik a kérdés: Alice a valódi neve?"

 

Malevil - avagy óda a kedvenc szerzőmhöz

Robert Merle : Malevil

Európa Kiadó
2013
Fordító: Görög Lívia
736 oldal
szépirodalom






"És elmondom magamnak újra, ki tudja hányadszor: egyetlen férfi sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy boldog lett volna ezzel vagy azzal a nővel, míg ki nem próbálta. De mihelyt megkísérli, akár beválik, akár nem, a próba többé nem próba, hanem az élete.

Tizenkét éves voltam, amikor úgy igazán elkezdtem könyvmollyá válni olyan szempontból, hogy már nem csak a kötelező olvasmányokat olvastam el a suli miatt, hanem magamtól vettem le könyveket a polcról, és élvezettel faltam őket. Úgy gondoltam, első feladatom kiválasztani a kedvenc írómat. Nem sokkal később anyukám kezembe adta az Állati elmék című könyvet. 

Kissé talán durva egy ilyen kisgyereknek: van benne szex, háború, politika,de delfinekről szólt, és ha elsőre akkor nem is értettem mindent, mégis odáig voltam érte (későbbi újraolvasásnál már sokkal többet értettem meg belőle, és a rajongás is megmaradt). Kicsit később elolvastam a Majomábécét és a Mesterségem a halált is. Ekkor döntöttem úgy, hogy Robert Merle a kedvenc íróm. Ekkor lehettem olyan 14 éves. Lassan egy évtized telt el azóta, és nem olvastam tőle semmit. Hát így kell bánni a kedvenc szerzőnkkel? Mélyen elszégyelltem magam, és végre kezembe vettem a Malevilt. Teljesen mindegy, hogy a kedvenc íróm-e Merle, egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy fantasztikus író. A Malevil pedig egy fantasztikus író lenyűgöző könyve.

Fülszöveg:

Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak, és a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet.

Ha valaki most úgy érzi, túl sokat tudott meg a történetről, és így már nincs is értelme elolvasni, nagyot téved. A könyv fordulatoktól, izgalmas történésektől, érdekes hitvitáktól és fontos politikai döntésektől gazdag, a karakterek pedig szélsőséges érzelmeket válthatnak ki az olvasóból. A főszereplő, Emmanuel Comte egy-két kivétellel mindig úgy viselkedett, olyan döntéseket hozott, amit elvártam volna tőle, ami a megfelelőnek bizonyult, és az a pár kivétel is csak ahhoz kellett, hogy ne váljon túl tökéletessé. 

A könyv többi szereplője - bár a fontosabbak nem voltak tíznél többen, - megfelelően illusztrálta, milyen lenne a világ, ha nem egy tucat, hanem pár száz ember élné túl. Ismerhetjük az archetípusokat a Legyek urából, a Battle Royaleból, és itt a Malevilben is megvolt ez: különböző értékrendű, személyiségű emberek, akik máshogy gondolkodnak Istenről, a közös teherviselésről, a háborúról, vagy a monogámiáról, de ha van egy ember, aki irányítja őket, tökéletesen tudnak együtt dolgozni egy új világ felépítésén.

Bár a könyv 736 oldalas, mégis annyira olvasmányos, hogy a görög tengerparton fekve néha elfeledkeztem a tengerről, ami hullámozva csábított, vagy az égető napról, ami ellen be kellett volna kennem magam; a külvilágot kizárva faltam Robert Merle könyvét, aki lassan egy évtizede a kedvenc íróm.

Aki még mer, és tud is beszélni róla

Erdős Virág : ezt is el

Magvető Kiadó

2013

72 oldal

kortárs verseskötet

Nem szeretem, amikor egy könyvet túlhájpolnak már jó előre, utoljára a Százéves ember, aki blablablánál éreztem ezt, aminél azt írták, hogy az év legviccesebb könyve, aztán én meg csalódhattam egy nagyot. Erdős Virág verseskötetéről azt írták, hogy az év egyik legjobban várt könyve. Nem tudom, ez mennyire felelt meg a valóságnak, de felcsigázta az érdeklődésemet, azt biztos. Ráadásul úgy, hogy én már korábban is szerettem a költőnő verseit.

Aztán jött egy szép júniusi nap: forróság, langyos szellő, épp utazom a - nem éppen nyugis - 9-es buszon; elővettem a vékonyka kötetet, és belekezdtem. Eleinte csak lelkiekben bólogattam, az ironikus enjambementeket megmosolyogtam, és megint felforrt ifjú forradalmár vérem, de ahogy előrébb jutottam, úgy lett egyre rosszabb kedvem. A változás iránti lelkesedés helyét átvette az elkeseredés, és a tömött buszon majdnem elhullajtottam pár könnycseppet.

De nem! Félreértés ne essék, nem akarom elvenni a kedvet a kötettől. Kiábrándító versek, igen, de mégiscsak rólunk szólnak. És az országról, a vezetőinkről, és mi magunkról. Nem lehet ezeknek hátat fordítani, néha beszélni is kell róluk, főleg akkor, ha Éjjel-nappal Budapesthez hasonló szeméttel van tele a tévé, amivel tökéletesen el tudják terelni a figyelmet arról, ami az országban megy. Régen sem volt ez nagyon másképp, most is így van: a szépírók mernek csak megszólalni, az ő szavuk azonban soha nem fog eljutni olyan széles körhöz, mint például A Gyanú árnyékában...

Visszatérve az ezt is el című verseskötethez, nem csak az aktuálpolitizálás, és az őszinteség miatt tetszett, hanem maguk a versek is megkapóak voltak. Pörgősek, skandálhatók, igazi forradalmár versek, meglepő ötletességgel és fekete humorral fűszerezve. Intertextualitás is van benne bőven, és amikor megláttam, hogy az egyik kedvenc dalocskámat, az Intim Torna Illegál Ezt is elviszem magammalt Erdős Virág írta, sajnáltam, hogy 10 pontból csak 10-et tudok adni.
Kedvenceim a már említetten kívül a "van egy ország", az "én vétkem" és a "na most akkor" voltak, legjobban azonban a "mikor" című versen hatódtam meg, ebből idézek is egy kicsit (más tördeléssel):

"ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre

ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve

ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni

ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni"

Melanie Gideon : Mindörökre behálózva

Athenaeum Kiadó

2012

476 oldal

fordító: Sóvágó Katalin

szórakoztató irodalom

Szórakoztató regényeknél ritkán mondom azt, hogy ez tökéletes. Ilyen kategória talán nem is létezik, de a boldog és elfogódott olvasó bármire képes: létrehozza ezt is. Kis túlzással tehát én azt mondom, hogy a Mindörökre behálózva egy tökéletes szórakoztató regény. Bár 476 oldal, mégsem éreztem túlírtnak, karakterei valósak és szituációi életszagúak voltak.

Ez a könyv elvileg nem az én korosztályomnak szólna, de ez szerintem butaság. Nem élek húsz éve házasságban, nincsenek gyerekeim, és nem állok a munkahelyemen a kirúgás szélén, ennek ellenére nem elég, hogy a főszereplővel, Alice-szel, de még a lányával, a barátnőjével és a férjével is tudtam azonosulni. És rettentően élveztem. 

Melanie Gideont könyve alapján okos nőnek tippelem, tudja, hogyan kell úgy alakítani a szereplőket, hogy annyira megkedveljük őket, hogy ha a könyv közepén egy, a kelleténél nagyobb hibát vét bármelyikük, még akár el is nézzük neki, vagy drukkolunk, hogy térjen már észhez. Talán annyit hozzátennék, hogy néha Alice szörnyen idegesítővé vált, és már ki is ábrándultam volna, de ekkor jött valami fordulat, ami megmagyarázta viselkedését, vagy csak simán jóvá tette egy másik döntésével.

Az utóbbi hónapokban ritkán fordult elő velem, de ezt a könyvet most csak dicsérni tudom: a borítótól kezdve az epilógusig rengeteg részletét ki tudnám emelni, miért érdemes elolvasni. Kedvencem mégis a felépítése, és a narrációja volt: volt benne levelezés, kérdezz-felelek, dráma részletek, chatelés és rendes elbeszélés. És ami nem a könyv, hanem a buta olvasó (félreértés ne essék, csakis magamról beszélek) hibája, hogy én csak a tizedik válasznál jöttem rá, hogy a kérdések a könyv végén találhatók. 

Kedvenc rész:

"9. Soroljon fel három dolgot, amitől iszonyodik!

Az élet, amely tele van meglepetésekkel. Az élet, amelyben nincsenek meglepetések.  Az eladó a Seven-Elevenben, aki megnyalja az ujját, hogy szétválassza a műanyag tasakokat, aztán megfogja a nyáltól még mindig nedves ujjával az én sós-ecetes hasábburgonyámat, majd belerakja az én hasábburgonyámat az előzőleg megnyalt műanyag tasakba, vagyis duplán benyálazza, amit vásárolok."

És innentől tovább csak az figyeljen, aki már olvasta! Vagyis SPOILER!

Igen, nekem is az volt az első ötletem, ami végül a megoldás lett, tehát mondhatjuk kiszámíthatónak. Bár én közben meggondoltam magam, mert mintha lett volna pár olyan helyzet, amikor chateltek, és a férfi nem volt netközelben. De valószínűleg tévedek. Mindenesetre egyikünk sem örült volna, ha valami igazán jó pasi idegen ül a számítógép előtt, és irkál Alice-nek, mert annyira szerethető volt a felszín alatt William. Legalábbis számomra. Szóval kiszámíthatóság ide-oda, én örültem a végének, az Google-kereséseknek meg még inkább (mennyire jó ötlet már!)