70 napig összezárva a víz alatt - Robert Merle magyarul eddig kiadatlan könyve

Robert Merle : 

Nekünk nem kel föl a nap

2015
Európa Kiadó
Fordító: Kamocsay Ildikó
344 oldal
20. századi francia szépirodalom

"Az ember furcsa állat: szeret szeretni."

Nehéz ezt a kritikát most megírnom, mert Robert Merle az egyik kedvenc íróm, ennek ellenére ez a könyv most nagyon nem tetszett. A fülszöveg utána kifejtem, hogy miért.

"A mindmáig töretlen népszerűségű Robert Merle-nek szinte valamennyi műve megjelent már magyarul. Egyik utolsó nagy adósságunkat törlesztjük most ezzel az 1986-ban, tehát a hidegháborús korszak végén, de a nagy világváltozásokon még innen íródott regénnyel. Merle az izgalmas technikai részletek mellett hiteles képet fest benne a haditengerészek közel három hónapra összezárt, szigorú hierarchia és munkarend szerint élő közösségének mindennapjairól, az együttélés nehézségeiről, a külvilágtól elzárt katonák és a kisegítő személyzet gondjairól, örömeiről. Arról a természet közepén, az óceán mélyén természetellenes módon, de nagyon is létező világról, ahová soha nem jut el a napfény, ahol nincsenek ünnepek, és a napszakokat csak a változó színű neonvilágítás különbözteti meg egymástól.

A regény egyúttal felhívja az olvasó figyelmét a nukleáris energia veszélyeire és a nukleáris háború szörnyű eshetőségére is."

Igen, a könyv arról szól, hogy több száz férfi hogyan bírja összezárva több hónapon keresztül egy tengeralattjárón. De nem is akármilyenen, egy atom-tengeralattjárón, ami egyrészt nagyon menő, mert szupertitkos, másrészt nagyon veszélyes, mert ha ki is kell lőni azt az atomot, akkor megközelítőleg vége a világnak. Viszonylag egyértelmű, hogy egy ilyen témájú könyv főleg a férfi olvasókat tudná lekötni, ehhez képest főszereplőnk, drága elbeszélőnk folyamatosan női olvasóként szólít meg minket (persze leírja az okát az elején, de szerintem csak ügyes fogás volt, hogy valahogy bevonja a női nemet is). Tehát van egy helyszín és egy szituáció, ami engem (nem mint nőt, hanem személy szerint engem) egyáltalán nem érdekel, mivel kelthetné akkor még fel a figyelmemet? Főszereplőnk orvos, és a tenger mélyén műtétet végezni azért mégse semmi. Ez így szép és jó, de miért csak az utolsó 50 oldalon lesz dolga? Miért nem betegszik meg addig senki? Aztán, megkedvelhetnénk magát a főszereplőt, vagy bármelyik kedves mellékszereplőt. De én képtelen voltam rá. 

Robert Merle-nek nem csak a stílusa jó, hanem nagy általánosságban, az általam olvasott könyvekből az is kiderül, hogy a humora is fantasztikus. Nem tudom, hogy csak egy roppantul idegesítő főhőst akart itt létrehozni, vagy e könyv írása alatt elhagyta a humorérzéke őt, de sikerült egy olyan főszereplőt megalkotnia, aki azt hiszi magáról, hogy vicces és hogy a többiek is milyen mókásak, közben meg így 21. századi szemmel olvasva egy csepp humor nem hangzik egy a könyvben, csupán csak udvariassági formulák és okoskodások.

A fülszöveg szerint ez a könyv felhívja a figyelmet a nukleáris energia veszélyeire és a lehetséges háborúra, de szerintem ezt túl visszafogottan és enerváltan teszi. Mivel engem ez a téma nagyon is érdekel, és a Malevil-t pont azért imádtam, mert egy atomrobbanás utáni világban játszódott, kicsit több feszültséget vártam volna ettől a regénytől is.

Nem azt akarom mondani, hogy a Nekünk nem kel föl a nap rossz könyv! Csak egyszerűen nagyon magasra rakta nálam korábban egy a francia író a lécet, és így nagyot csalódtam. Nem nekem való könyv volt. De ettől még voltak benne gyönyörű gondolatok, idézni való bekezdések és kedves momentumok, nagyon el tudom képzelni, hogy mások imádni tudnák, és talán még "hősünk" "humorát" is értékelnék.

Kiknek ajánlom tehát:

• a hidegháború iránt érdeklődőknek
• tengeralattjáró rajongóknak
• azoknak, akiknek nem fontos, hogy nagyon legyen cselekménye egy regénynek, hanem inkább a kialakult viszonyok között létrejövő hangulat, szituációk érdeklik

"Véleményem szerint egy ember akkor szenved a klausztrofóbiától, ha rossz a kapcsolata társaival: ilyenkor nem a falakat érzi túl közelinek, hanem a többi embert."

Te is olvastad a könyvet? Mi a véleményed róla?

2015-ös kedvencem - Háy János: Hozott lélek

Háy János : Hozott lélek

2015

Európa Kiadó

384 oldal

kortárs magyar szépirodalom

novelláskötet

Amikor megláttam, hogy megjelenik ez a könyv, rögtön gyökeret vetett bennem a gondolat, miszerint nekem ez KELL. Tetszett a borító is, és a leírása. Aztán rájöttem, hogy a legutóbbi találkozásom Háy Jánossal elég rosszul sült el, ugyanis a Xanadu című könyvét iszonyat nehezen olvastam el, és egy pillanatra sem tudtam megszeretni. Írtam is róla egy kiábrándult kritikát.

Szerencsére a Hozott lélekkel nem voltak ilyen jellegű problémáim, sőt őszintén fogalmazva semmilyen problémám nem volt vele, mert első pillanatban beleszerettem, és magamban bólogatva, nevetgélve, vagy sírdogálva minden novella után megerősödött bennem ez az érzés.

Ebben a kötetben 48 novella fért el, mindegyik rövidke, átlagosan 4-5 oldalasak, tehát a buszon is ugyanolyan jól lehet olvasni (ha az ember nem fél a nyilvános könnyezéstől - én már lassan hozzászokom), mint fogmosás után este az ágyikóba kucorodva. Bár a novellák legnagyobb százalékának a párkapcsolatok és azoknak mindennemű nehézsége a témája, nem egysíkúak a történetek. Akad itt hátborzongató krimi (Háború után), történelmi (Titok), vadiúj mese (pl. A karbunkulus torony, A tengerszem, A fából faragott királyfi, A magányos hegy), és egy-két szórakoztatóan elfuserált sztori is (Alkalom szüli). Az én személyes kedvencem a Svábhegy volt.

"És ki az a más, kérdeztem. Mindegy, mondta, nem ismerem, és elment nyolc év az életemből, ő meg a legjobb barátnőmmel."

Akadnak olyan novellák a kötetben, amik szinte már elcsépelt témákat dolgoznak fel, lerágott csontok (a férfi el akarja hagyni párját egy új lányért, akit igazán szeret, de kiderült, hogy az előző teherbe esett tőle... és hasonlók), amik már-már unalmasak lennének egy sorozatban, filmben nézve, de Háy János stílusa, az a tökéletes precizitás, amivel belebújik karakterei bőrébe, és megszólaltatja őket, izgalmassá, életszerűvé teszi történetüket. Legtöbbször túl életszerűvé, túl szomorúvá. A valóság, ami ennek a könyvnek a lapjain újra és újra megjelenik, bizony legtöbbször elég kiábrándító, dühítő vagy csak elkeserítő, de megrendítő és tanulságos is.

Azt már elhatároztam, hogy amikor a párom betölti a negyvenet (akkor jön a kapuzárási pánik nagyjából, nem?), akkor odaadom neki ezt a könyvet, hogy legalább A tiszta lap című novellát olvassa el belőle. Abban reménykedem, hogy ezzel megnyugtatom, és nyugton marad a fenekén utána, és nem lapoz át egy olyan novellára, amiben éppen jól sült el a válás, és a huszonéves lánykával sokkal boldogabb életet folytatott a főszereplő. :)

Ezt a könyvet nem ajánlom:

• depresszióban szenvedőknek
• épp válófélben, szakításban lévő olvasóknak
• azoknak, akik valami nagyon vidámat akarnak olvasni

Egyébként mindenki másnak nyugodt szívvel, és nagyon sok szeretettel ajánlom, gyönyörűen kegyetlen ez a könyv!

"Megint úgy éreztem, hogy ha egy időtől szétroncsolt nő képes engem leradírozni, akkor valami nem lehet velem rendben, hogy szörnyen nézhetek ki, csúnya vagyok,aki senkinek nem kell, még egy ötvenéves férfinak sem. És sírtam akkor, meg sírok még mindig minden este, hogy jöjjön vissza, vagy legalább menjen el az a baba, amit utolsó találkozásunkkor a szívem alatt hagyott."

Justin Torres : Mi állatok

Justin Torres : Mi, állatok

2014

Európa Kiadó

fordító: Vághy László

192 oldal

kortárs amerikai regény

"Senki más nem bírta ilyen sokáig a szemhéján tartani a könnyeit, mint Anya; voltak napok, amikor órákon át így mászkált, kövér könnycseppekkel a szemében, és nem hagyta őket leesni." 

Amikor anyukám nyomta a kezembe a könyvet, miszerint ez egy szörnyűséges történet, rögtön tudtam, hogy én szeretni fogom. Így volt ez anno a Tajtékos napokkal vagy a Nyugalommal is. Mindenesetre aki Émile Ajar Előttem az élet című könyvét nem nagyon kedvelte a stílusa, atmoszférája miatt, az a Mi, állatokat se fogja szeretni.

Fülszöveg:

A regény középpontjában a család áll, annak minden szépségével és szörnyűségével együtt – vagyis egy család, az író-narrátoré: a Puerto Ricó-i apa és a fehér anya szinte még maguk is gyerekek, de már van három fiuk, akikkel egyik napról a másikra élnek, kegyetlen, követelőző, viharos szeretetben. A fiúk vadulnak, csavarognak, szilaj játékokban dolgozzák fel sérelmeiket, és ugyanezt teszik a kamasz szülők is. Az apa időnként eltűnik, kétségbeesésbe taszítva az otthon maradottakat, de csak hogy aztán újra előkerüljön, és újrakezdődjön a vérre menő játék meg a harc…

Justin Torres első regénye a Mi, állatok, ami rögtön be is zsebelt jó pár fontos díjat Amerikában, és én nagyon boldog vagyok, hogy az Európa Kiadó lefordította és behozta a könyvet Magyarországra, mert különben halvány esélye se lett volna, hogy én rátaláljak. Az pedig nagy kár lett volna. A könyv elég erősen önéletrajzi ihletésű, meglehetősen nagy port is kavart odaát, de Michael Cunningham szerette (mi pedig szeretjük Michael Cunningham-et, ergó...!?), és akinek még ez sem elég: 2011-ben Torrest választotta a Salon.com a legszexibb férfinak (csak ebből az okból lejjebb mutatunk róla még egy képet).

Bár ez egy rövid, egyszerű nyelvezetű könyv, mégsem könnyen fogyasztható. Ez a párosítás viszont nagyon is jól áll ennek a történetnek, családnak és korszaknak.

A Puerto Ricó-i családban egyszerre van meg minden, amire vágyunk: játékosság, szeretet, szenvedély és fiatalság; és ezzel egy időben minden, amitől rettegünk: pénztelenség, gyűlölet, a jövőkép hiánya, félelem, erőszak és túl sok alkohol.

A rövid, pár oldalas - egymáshoz csak lazán kapcsolódó - epizódok fantasztikus érzékiséggel és brutalitással mutatják be ennek a furcsa családnak a sorsát. A három gyerek korai játszadozásai idővel kamaszos lázadássá válik, bárhogy is könyörög a fiatal anya legkisebb fiának, hogy az maradjon meg hat évesnek, mert utána már minden gyerek elfordul a szüleitől, és minden megromlik. Hogy a könyv befejezését, végkimenetelét ki hogyan értelmezi, az már más kérdés. Én egyrészt tökéletesen megértem, miért is lehet megosztó ez a könyv sokak számára (a vége "csattanó" sokaknál kiverheti a biztosítékot), másrészt nekem pont azért tetszett nagyon ez a könyv, mert zseniálisan vezette végig a szálakat, és számomra nem volt meglepő egyik sors alakulása sem. Az már más kérdés, hogy talán feleslegesen drukkoltam.

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki:

• szereti a szókimondó és nyers fogalmazásmódot
• odáig van a latin-amerikai temperamentumért
• szereti, ha az emberi fajt kicsit kritikus és cinikus szemmel nézik

"Ott volt apus valahol, egy másik készüléknél, egy telefonfülkében, vagy valaki másnak az ágya szélén, részegen vagy józanon, és lárma és forróság van körülötte, vagy hideg volt és egyedül volt, vagy mások is voltak ott, mindenesetre minden egyes csörgés hazahozta, idehozta őt közénk. A csörgés hangszíne is változott, kétségbeesettből vádló lett, aztán lassú és bánatos, majd olyan, mint a szívverés, majd maga volt az örökkévalóság - mindig is csörgött, és ítéletnapig csörögni fog -, majd a vészharang dermesztő kongásba csapott át."

Egy öngyilkosság története - Az üvegbura

 Sylvia Plath : Az üvegbura

2014

Európa Kiadó

Fordította: Tandori Dezső

288 oldal

20. századi amerikai szépirodalom

Az üvegbura egy olyan regény, ami a világirodalmi kánon egyik fontos eleme, épp ezért akartam már évek óta elolvasni, de a rövid beszámolók miatt féltem is tőle. A Zabhegyezőt ugyanis ki nem állhattam, és attól tartottam, hogy Az üvegbura is egy hasonló világképet, hasonló gondolkodásmódot fog leírni. Szerencsére egy hatalmas kellemes csalódásban lehetett részem, az első oldaltól kezdve az utolsóig imádtam. Ennek a könyvnek még a fülszövege is elnyerte tetszésemet (pedig azokkal nagyon kritikus vagyok), ezért be is másolom.

Fülszöveg:

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Amikor ezt a fülszöveget elolvastam (természetesen csak a könyv kivégzése után - elvem, hogy előtte nem olvasom el a fülszöveget, mert gyakran túl sokat árul el), kirázott a hideg. Ugyanis az utolsó mondata teljesen más hangulatot, utóízt ad a regénynek, és át kell gondolni még egyszer.

Sylvia Plath úgy játszott az idősíkokkal ebben a regényben, hogy azzal teljesen izgalmassá, fordulatossá tette a történetet. Faltam az oldalakat, csak hogy minél hamarabb visszajussunk a könyvbeli jelenbe, oda, ahonnan stílusosan egyik mondatról a másikra visszaugrott az időben pár évet, és elmesélt egy látszólag nem odavágó történetet. Természetesen mindennek volt értelme, és ebből a non-lineáris elbeszélésből végül egy teljesen egész, és mégis törött személyiség állt össze.

Holden Caulfield-del ellentétben Esthert könnyedén meg tudtam szeretni. Az ő depressziójával, problémáival még azonosulni is tudtam, és rettentően sajnáltam őt. Szerencsére körém még nem zárult üvegbura soha, és bízom benne, hogy nem is fog, de Esther története megérintett. Az üvegbura egy olyan regény, amit soha nem felejtek el.

Kiknek ajánlom:

• pszichológiával foglalkozóknak
• azoknak, akik szeretik a lélektani történeteket
• a divat iránt érdeklődőknek

"Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában és éhen halok pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé."

Egy izgalmas akció-utópia : Briliánsok

Marcus Sakey : Briliánsok

2014

Európa Kiadó
Fordította: Pap Vera-Ágnes

504 oldal

utópisztikus krimi

"AZ ÉLET NEM IGAZSÁGOS.

Adjon a gyermekének különleges induló tőkét!

Mindannyian a legjobbat akarjuk a családunknak. De a legodaadóbb, legjobb szülő is csak annyira sikeres, amennyire a genetika engedi.

Ezért a Ragyogó Fények Termékenységi Központ kizárólag olyan donorokat fogad, akik megfelelnek a következő követelményeknek:

– Minimum 120-as IQ-ra tesztelték őket.

– Nincs örökletes hajlamuk betegségekre.

Korábban a mesterséges megtermékenyítést azoknál alkalmazták, akik nem tudtak más módon teherbe esni. De ez megváltozott. És miért is ne?

Végül is, mi fontosabb – hogy a gyereke megkapja a lehető legjobb genetikai hátteret, vagy hogy rokonságban álljon önnel?"

Érdekes döntés volt a kiadó részéről, hogy fülszöveg helyett kiragadott egy nagyon figyelemfelkeltő részletet a könyvből. De akkor kicsit a történetről is. A könyv szerinti 2013-ban már nagyon előrehaladott a technológia, annak köszönhetően, hogy a nyolcvanas évek végén pár gyerek különleges képességekkel született. Számuk azóta is növekszik, és ők találtak fel orvosi gyógymódokat, tökéletesítettek biztonsági rendszereket, a tudomány minden ágában jeleskedtek, és egyértelműen jobban teljesítettek, mint az átlagemberek. Nem meglepő tehát, ha bizalmatlanság alakult ki az emberekben, főleg miután az egyik "elfajzott" meggyilkolt egy szenátort és vele együtt majdnem száz embert. Még szerencse, hogy ott a VEK (Veszélyelemző és Elhárító Központ), és megvédi a gonosz briliánsoktól az ártatlan embereket. Vagy a helyzet mégsem ennyire fekete-fehér?

A Briliánsok egy szórakosztató regény, a ponyva és a szépirodalom határáról származik. Éppen ezért gyorsan olvasható, izgalmas, de tele mondanivalóval, mély társadalomkritikával és élő karakterekkel. Arra kellett, hogy rájöjjek olvasás közben, hogy a tisztán szépirodalmi műveknél szeretem a hosszú leírásokat, vagy azt, hogy oldalakon keresztül nincs párbeszéd, de ha egy izgalmas kalandregény, ami ráadásul egy utópia és még akció is, szóval ha egy ilyen kerül a kezembe, akkor bizony nem bírok várni. Ilyenkor legszívesebben átugranám azokat a részeket, amik egy épület felépítését írják le, vagy az útvonalat egyik városból másikba, de végül mégsem teszem. És milyen jól teszem: nagyon sokszor, trükkösen ezekben a leírásokban olyan információk bújnak meg, amik később fontosak lehetnek.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, és rendkívül megörültem, amikor kiderült, hogy lesz folytatása, ettől még persze nem tökéletes a könyv. Főszereplőnk, Cooper, tényleg emberi, okos és bátor, de nagyon kiszámítható a jellemfejlődése. Az olvasó a tizedik oldalon tudja, mit gondol akkor Cooper, és mit fog a 300. oldalon. Ez több szereplőről, eseményről is elmondható, de szerencsére vannak csavarok a könyvben, és nem mindenre lehet előre számítani.

Marcus Sakey

A borító, Tabák Miklós műve szuper lett. Szépek a színei, figyelemfelkeltő és mégse túlzó. Bár én a borítóból ítélve ifjúsági irodalomra számítottam; nincs ezzel semmi baj: hátha a tinédzserek is bedőlnek, és leveszik a polcról. Megbánni nem fogják, annyira meg nem véres, hogy árthatna nekik. 

Aki szeretne egy izgalmas regényt olvasni, amiben van politika, szerelem, család, tudomány, kaland és közelharc, mindez egy utópiába csomagolva, annak melegen ajánlom Marcus Sakey könyvét. Ráadásul a könyvből film is készül a svéd tetovál lány, Noomi Rapace főszereplésével.

"- Van egy tucat jogsim. Zane-nek én T.S. Eliot voltam, itt a recepción Allen Ginsberg, és kisétálhattam volna Chuck Bukowskiként. De a VEK-ről van szó. Ha új életet akarok, új személlyé kell válnom. Új papírokkal, száz meg száz rendszerbe behackelt új háttértörténettel, új arccal, szóval az egész mindenség egyben."

Az év pszichothrillere : Mióta meghaltál

 Sophie Mckenzie : Mióta meghaltál

2014

Európa Kiadó

Fordította:

Záhonyi Barbara

416 oldal

pszichológiai krimi-thriller

Wow!

Ez a könyv aztán elérte nálam, amit akart. Egy ideje már úgy olvasok könyveket, és úgy nézek filmeket, hogy nem olvasom el a fülszövegüket, így nem csak a spoiler-veszélytől mentem meg magam, de valójában semmit nem tudok a sztoriról. Így voltam ezzel a könyvvel is. 

Tetszett a címe, a borítója nem, hát lássunk neki. Kicsit lassan indult be, de nekem elejétől kezdve tetszett a stílusa. Bár utólag elolvasva úgy gondolom, most nagyon jó fülszöveget írtak a könyvhöz, ami nem spoilerez annyira, kissé megnyirbálva közlöm.

"Amikor Geniver Loxley nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, megállt számára a világ, és azóta sem sokat haladt előre. Gent még mindig megviseli, ha babakocsit toló nőt lát; Beth halála előtt három könyve jelent meg, azóta viszont egy sort sem írt. 

Egy délelőtt becsenget hozzá egy ismeretlen, és pontosan azt mondja neki, amit mindig is hallani szeretett volna: a kislánya egészségesen született – de azonnal kivitték a műtőből, és bizonyára odaadták egy másik nőnek. Hihetetlen történet, de miért találna ki bárki ilyesmit? 

Gen nyomozni kezd, hogy megtalálja kislányát. Reménye azonban csakhamar félelembe és paranoiába csap át, mert olyan sötét üzelmek sejlenek föl előtte, amelyek titokban tartásáért valakinek a gyilkosság sem túl nagy ár…"

Én alapvetően nem szeretem se filmben, se könyvben  a tisztán műfaji darabokat. A Mióta meghaltál viszont egy olyan regény, amiben nagy odafigyeléssel és profizmussal lettek felépítve a karakterek, precízen és agyafúrtan vannak elrejtve a jelek, beépítve apróságok, amik később életmentő fontosságúak lehetnek. Ezen kívül nem csak krimi elemekből építkezik, hanem van benne egy kis romantika, egy nagyon pici politika, rengeteg dráma, és már-már hátborzongató thriller is. És én az ilyen összetettségért odáig tudok lenni. Ráadásul a könyv háromnegyedénél azt hinné az olvasó, hogy oké, most már sejtem mi lesz a vége, és akkor jön egy hatalmas csattanó, majd az utolsó oldalon még egy. A könyv végétől konkrétan tátva maradt a szám. Szóval a legfontosabb: ennél a könyvnél annak sem szabad az utolsó oldallal kezdenie, akinek ez mániája! Tessék kibírni azt a négyszáz oldalt, úgyis elröpül seperc alatt.

Ebből a könyvből filmet kéne csinálni. Ha tíz év múlva még nem lesz belőle, én vállalom. :)

Eddig nem ismertem Sophie McKenzie-t, de nagyon tetszik, ahogy ír, szóval biztosan fogok még olvasni tőle, és legközelebb talán megpróbálom angolul is.

Kiknek ajánlom?

• A krimi és a thriller szerelmeseinek
• A családpszichológia iránt érdeklődőknek
• Azoknak, akik épp megcsömörlöttek, nem tudják, mit olvassanak, nem találnak semmi olyat, ami lekötné őket. Pont nekik való ez a könyv
• Azoknak, akik szeretik találgatni, mi lesz egy csavaros történet vége

!SPOILER!

Nem lehet úgy véleményt írni erről a könyvről, hogy ne spoilereznék egy kicsit. Azt az elejétől sejtettem, hogy Art sáros. Direkt úgy volt bemutatva a házasságuk, mintha minden rendben lenne, anyagi jólét, baráti kör... De azért nem irigyeltük a nőt: a férfi nem elég figyelmes, az ágyban elég unalmas, túl sokat túlórázik. Még sok ilyen részlete volt a könyvnek, amit ki lehetett előre találni, de azért se a babás dolgot nem sejtettem, se a befejezést. Amikor Geniver felsorolta az összes lehetőséget, hogy milyen nők lehetnek, és ezt elismételte másodszor is, akkor viszont valahogy rájöttem, hogy a drágalátos sógornő lesz az, és száz százalékig biztos is voltam benne. Mégis fantasztikus fordulatnak tartom, és nagyon jó volt így találgatni. Utoljára a Tíz kicsi néger olvasása közben éreztem magam ilyen jól, amikor a gyilkost próbáltam felfedni. 

A könyv borítója meg... elsőre nagyon nem tetszett, aztán azt gondoltam, biztos az eltűnt kislányt ábrázolja. Most, hogy vége a könyvnek, arra tudok tippelni, hogy egy jó nagy átverés, és annak végül is nem rossz.

!SPOILER VÉGE!

9 csillagos szeptemberi olvasmányaim

Véget ért a nyár, így minden ismerősöm visszament a suliba vagy a munkahelyére, és csak én maradtam egyedül a sok szabadidőmmel mint friss diplomás munkakereső. Így végre jutott időm a könyvekre is, viszont hosszú posztok helyett most rövid véleményeket írok csak mindegyikről.

Bret Easton Ellis : Holdpark

2008
Európa Könyvkiadó
fordította: M. Nagy Miklós
504 oldal
kortárs posztmodern thriller

Bret Easton Ellis mindig is a kedvenc íróim közé tartozott, úgyhogy ideje behoznom a lemaradásom, mert még három regényét nem olvastam. A Holdpark egy baromi érdekes regény. Aki már ismeri az író stílusát, érdeklődési körét, mint én, annak lehet egy sejtése, nagyjából mit fog olvasni. Teljesen téved.

Ami megmarad belőle: a pia, a drog, a felelőtlenség és a bulik meg a csajozás. De amit eddig nem ismerhettünk: úgy kezdi a regényt, mintha önéletrajzi ihletésű lenne. Mintha róla szólna, ez történt volna vele az elmúlt években. És aztán csupa szörnyű dolgot tesz. Az olvasó pedig egy pillanatra még be is dőlhet. Aztán nagyon lassan összeáll a kép, hogy ez egy nagyon furcsa fikció, amivel valójában a kortársai krimi, thriller és horror műveiről állít paródiát. Nem olyan ez, mint Bret Easton Ellis eddigi művei, de lebilincselően izgalmas és posztmodern, az elbeszélő "Bret" pedig egyszerre imádni való és egy hatalmas rohadék.

Gayle Forman : Ha maradnék

2011

Ciceró Kiadó

fordította: Rudolf Anna

258 oldal

ifjúsági regény

Ezt a könyvet azért vettem a kezembe, mert a moly.hu-n nagyon dicsérték, és ráadásul film is készül belőle. Mindig szeretem összehasonlítani a regényt a filmmel, de sajnos még nem sikerült ezt megnéznem moziban (és félek, hogy rosszul sikerül az adaptáció). Én szerencsésnek mondhatom magam, teljes a családom, nem veszítettem el még senkit a legközelebbiek közül, és a közeljövőben remélhetően (biztos!) nem is fogok. Éppen ezért nem szakít fel sebeket bennem, ha egy ilyen témájú könyvet olvasok, mégis teljesen kiakaszt. A Ha maradnék közben nagyon sokat könnyeztem. Mia, a tehetséges csellós lány elveszíti az egész családját egy szerencsétlen autóbalesetben. Csak ő marad, ő is kómában. Van egy legjobb barátnője, egy jóképű, menő zenész barátja, aki imádja őt, és a családja is hatalmas, számos rokon várja, hogy felébredjen, mégis neki kell döntenie egyedül: akarja-e folytatni. Első gondolatom persze az volt, hogy persze, hogy folytatni kell, az élet ajándék, ki kell használni, amíg lehet, és biztos a szülei is örülnének, ha legalább ő túlélné. De ha belegondolok, hogy ez a lány még kiskorú, és egyik napról a másikra egy üres házba kell hazamennie, ahol már anyukája, apukája nem fogja várni, és még a kisöccsét sem láthatja soha többé... hát valóban nehéz döntés. A Ha maradnék egy izgalmas szerkezetű könyv, ami egy nagyon szomorú témát taglal, és bárkihez szól: tinihez, felnőtthöz egyaránt. Talán nem lépi át a giccs határát, de az biztos, hogy nagyon megható és szomorú, úgyhogy aki érzékeny a témára, annak csak óvatosan!

Veronica Roth : A beavatott; A lázadó

2012; 2013

Ciceró

Fordította: Logos

432 oldal

ifjúsági utópia

A szeptemberbe még Veronica Roth tini utópia trilógiájának első két része fért bele, amik  - bár ugyanarra a sémára épülnek, mint az Éhezők Viadala, - nagyon tetszettek. A második résznél jöttem rá, hogy itt nem csak Hunger Games van, de van ebben egy jókora adag Burok és Az emlékek őre is. Arról nem beszélve, hogy természetesen a klasszikusoktól vették az alapokat, mint 1984, Legyek ura, és a többi. Izgalmas a két könyv, tartogat újat az olvasó számára, de főleg tiniknek ajánlom nagyon.

Ha elolvastam a harmadik kötetet is, akkor írok egy összefoglaló posztot róluk. Nagyon remélem, hogy ez minél hamarabb meg fog történni, mert már kezdek függővé válni.

Nemzeti szélcsend

Egressy Zoltán :

Százezer eperfa

2014
Európa Kiadó
380 oldal
kortárs magyar szépirodalom
(egy kis földrajzzal és romantikával fűszerezve)

Egressy Zoltán nevével először gimiben magyar fakton találkoztam. Tanultam, hogy ő írta a 4 x 100-at, a Sóska, sültkrumplit; de ez sajnos nem sokat mondott nekem, mert egyiket sem olvastam el akkor, és színházban sem láttam. Aztán megnéztük a Portugált a Katona József Színházban, és emlékszem, - nem csak hogy tetszett és végignevettük az egészet, - de azóta is idézzük belőle egyik kedvenc sorunkat: "há igyak má' egy fröcsit, ha má' itt vagyok!"

Ezek után szívesen olvastam volna valamit Egressytől, de eddig nem került rá sor. A Százezer eperfára viszont rettentően kíváncsi voltam a megjelenése előtt, mert ismerőseim révén sok információ eljutott hozzám a marketingjével kapcsolatban (könyvtrailerek), ami szerintem nagyon erős volt, és remélem, sikeres is.

A fülszöveg:

"Hat ember élete gabalyodik össze a tomboló viharban egy margitszigeti eperfa alatt. Hat magányos emberé, akinek története van, és dolga egymással – bár kérdés, hogy kinek, kivel, micsoda. Mintha csak azért sodorta volna őket egymás útjába a szél meg a véletlen, hogy mindezt kiderítsék. 

A minden oldalról heves és felkavaró kiderítő manőverek háttere a jelen különös időjárási anomáliától sújtott Magyarországa, és ahogy haladunk előre a történetben, ahogy a vihart felváltó szélcsend rátelepszik nemcsak a tüdőkre, de a szívekre is, a háttér lassan előtérbe nyomul, hogy átvegye az irányítást az egyéni sorsok felett."

Amit nagyon fontos kiemelnem: végre egy jó fülszöveg! Bár szépirodalmi alkotásnál könnyebb talán, mert nem annyira veszélyes, hogy lelövi a poénokat, hiszen ezek a művek tökéletesen megélnek csattanó nélkül is (persze a legjobb, ha van bennük az is), viszont nehezebb figyelemfelkeltő beharangozót írni hozzájuk. Engem mindenesetre meggyőzött.

És hogy végre a könyvről is beszéljek kicsit: nagyon szerettem. Mindig is közel álltak hozzám azok a regények, amik különböző emberek szemszögéből mutatják be a történéseket, és ha még össze is érnek a szálak, és ezen emberek sorsai, akkor az telitalálat. Bár egyáltalán nem volt szimpatikus Juli, a kórházi nővér karaktere, mégis nagyon izgalmas volt, hogy folyton mások testbeszédéből, viselkedéséből akar következtetni személyiségükre. Arrogánsnak tűnt Orsolya, a festőnő, de szimpatikussá tette a festészet, és a fák iránti rajongása. Mindenkiben találtam tehát valamit, amit szerethettem, pedig általánosságban úgy éreztem, hogy egyikkel sem barátkoznék össze szívesen. Kivétel persze Aszfalt Harlequin, aki a magában tartott költői-bohókás gondolataival és irodalomszeretetével első pillanatban a szívembe lopta magát, és kicsit olyan érzésem volt, hogy az írónak is ő volt a kedvenc karaktere, őt dolgozta ki a legszívesebben.

Ami nekem nem tetszett benne, az a sok-sok földrajz és meteorológia. Az utopisztikus vihar és szélcsend ötlete újszerű és megragadó volt, a földrajzi magyarázatok viszont engem szörnyen untattak, de ennek gyökere csakis bennem rejlik: már gimnáziumban is utáltam a földrajz órákat. Ezen kívül viszont imádtam a könyvet, az aktuálpolitikai utalások (valójában burkolt beszólások) pedig simogatták lelkemet.

Aki még mindig nem tudja eldönteni, érdemes-e elolvasni ezt a könyvet, tetszeni fog-e a stílusa, az nézze meg az alábbi videót, amiben Nagy Ervin hangján hallhatunk a könyvből egy részletet, és gyönyörű szép aláfestő képeket is láthatunk, amik megidézik a Százezer eperfa hangulatát.

További két könyvtrailer is készült, ráadásul egy nekem nagyon kedves ember is közreműködött benne, szóval nézzétek meg ezt és ezt is, ha pedig még ez sem elég, akkor itt olvashattok egy részletet a könyvből, amiből azért én is idézek egy kicsit.

"... a csoportosulás a hídra tart, ők pedig a Bajcsy-Zsilinszky út felé haladnak tovább, vajon meddig hívják még így, nincs biztonságban, nem úgy, mint mondjuk a Nemzeti Galéria, az nemzeti, be van védve, valószínűleg megússza a küszöbönálló újabb átnevezési hullámot."

Milan Kundera : Azonosság

Milan Kundera : Azonosság

2014

Európa Könyvkiadó

fordító: N. Kiss Zsuzsa

120 oldal

kortárs szépirodalom

Fülszöveg: "A XXI. század küszöbén a párizsi illetőségű, konszolidált pár életének intim momentumait sem hagyják érintetlenül a nagy sorskérdések, életükbe beszüremkedik az apokaliptikus előérzet, a szorongás, a kiábrándultság. Vajon mi riasztóbb, hogy az ember javíthatatlan, vagy hogy ki tud bújni a bőréből, a továbbélés zálogaképpen? A Magyarországon igen közkedvelt szerzőnek ez a „kamaradarab”-ja a Lassúság után a második mű abból a regényciklusból, amelyet Kundera franciául írt."

Bár az Azonosság egy 120 oldalas könyv, még csak nem is kisbetűs, mégsem lehet vele olyan gyorsan haladni. Nekem néha meg kellett állnom emésztgetni az olvasottakat. Látszólag egy boldog és szerelmes pár életébe nyerhetünk bepillantást. A nőt, Chantalt egy súlyos trauma érte múltjában, elvált férjétől, és végre rátalált nagy szerelmére, Jean-Marc pedig nem is érti, hogy lehet ennyire szerencsés. 

És mégis: egyik napról a másikra minden megváltozik kettőjük közt. Beékelődik közéjük a bizalmatlanság, a kisebb hazugságok, a féltékenykedés és a gyanú. Ami igazán szerethető benne, hogy mindkét nem szemszögéből megismerhetjük a történetet, mindkettejük gyengeségeit láthatjuk, és azt is, hogyan rontják el, hol gondolnak túl sokat egy-egy mondat mögé. 

Nagyon jót mosolyogtam a következő idézeten, mert ez a téma többször is előjött gimnazista, majd később egyetemista korunkban. Sokat vitatkoztunk róla, de mi pont az ellenkezőjére jutottunk lányként, mint Chantal. Ha ezt a könyvet akkoriban olvastam volna, biztos idegeskedtem volna, és eltiltottam volna a fiúkat ettől a könyvtől.

"– A barátság nem a nők problémája. 

– Hogy érted ezt? 

– Ahogy mondom. A barátság férfi-problematika. Az ő romantikájuk. Nem a miénk."

Álom, gondolat, vágyképek vagy valóság? Néha én is összekeverem. Féltékenykedés, titkolózás, taktikázás, füllentés, a másik eltaszítása: férfi és női módszerek. Számomra ez a könyv annyit mondott: ne tedd ezeket. Ne nézz a dolgok mögé, ne gondolkozd túl, csak élvezd, ha szerelmes vagy, és ha az a valaki viszont szeret.

Kiknek ajánlom?

• Milan Kundera rajongóinak
• azoknak, akik még nem olvastak Kunderától semmit -1929 óta velünk van az író, illene már megismerkedni a művészetével :) 
• akiket igazán foglalkoztat a női és férfi lélek közti különbségek
• akik szeretik a félreértéseken alapuló szerelmi drámákat

"– Ha ketten szeretik egymást magukra maradva, a világtól elzárkózva, az nagyon szép. De miből táplálkoznak akkor a bizalmas együttléteik? Bármennyire megvetendő a világ, szükségük van rá, hogy szólni tudjanak egymáshoz. 

– Hallgathatnak is. 

– Mint azok ketten odaát? – nevet Jean-Marc. – Jaj, ne, a némaság a szerelem halála."

Nem is olyan bonyolult, mint a neve, avagy hogyan szerettem meg Szolzsenyicint

Alekszandr Szolzsenyicin :
Ivan Gyenyiszovics egy napja

2013

Európa Kiadó
fordítótta: Elbert János, Katona Erzséber, Wessely László

360 oldal

szovjet szépirodalom

"A fegyenctáborban az az egyetlen jó: itt már az ember döglésig szabad."

Bizony, vannak ilyen nagy-nagy írók a listámon, mint Bulgakov, Tolsztoj vagy Hemingway, akiktől szégyen-gyalázat, de nem olvastam még semmit. Eddig Szolzsenyicin is közéjük tartozott, de most végre a kezembe mertem venni ezt a zord borítójú könyvet, és nagyon jól döntöttem.

Nagyon nagyra becsülöm azokat az írókat, akik nem csak metaforákkal, hasonlatokkal, vagy egy történelmi eseménybe rejtve mesélik el véleményüket a világról, hanem a maga valóságában, konkrétan írják le az életet. Az már más kérdés, hogy betiltják őket, és csak évtizedekkel később jelennek meg műveik, de ők legalább megpróbálták.

Fülszöveg: 
"Ivan Genyiszovicsot, aki hazaszökött a német fogságból, és így vált kémgyanússá, 12 év büntetőtáborra ítélte a sztálini "igazságszolgáltatás". A 8. év egy napját követjük végig a hajnali ébresztőtől a késő esti utolsó ellenőrzésig. Mínusz 30 fok, hosszú műszak a szabadban kenyéren, üres levesen és kásán. Az életben maradásért naponta meg kell küzdeni az elemekkel, a fogva tartókkal és a rabtársakkal. A sztálini büntetőtáborok életének megrendítő, de pátosz nélküli leírása, mely a főhősén kívül sok különböző sorsot felvillant."
És a könyv további műveiről: "Az Ego a bolsevik forradalom utáni polgárháború egyik elfeledett epizódját eleveníti fel: főhőse a tambovi parasztlázadás vezetője, aki fogságba esése után szörnyű dilemmával szembesül… A Fenn és lenn című írásban Zsukov marsall meséli el az életét, harcait, sikereit, Sztálinhoz fűződő bonyolult kapcsolatát és a háború utáni kegyvesztettségét. A Töréspontokon egy orosz mérnök és vállalatvezető sok évtizeden átívelő története, aki minden rendszerben, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev alatt és az új, "kapitalista közegben is makacsul, legjobb tudása szerint, a lehető legbecsületesebben teszi a dolgát…"

Ilyen egyszerű, és mégis borzalmas. Tényleg az volt a lenyűgöző benne, hogy szinte már természetességgel írt a kegyetlenségről, embertelenségről, ami őket érte, a kevés és rossz minőségű ételről, a fagyról, és a tömérdek értelmetlen munkáról, amit végezniük kellett. És mégis olvasmányos volt, és izgalmas. 
A fülszövegben is említett többi hosszú novella vagy rövidebb kisregény közül engem igazából csak az Ego ragadott magával. Valójában sok ilyen filmet láttunk már, könyvet is olvashattunk, ami ezen az szituáción alapszik: ha köpsz, nem öljük meg a családod.
A filmes tapasztalataink alapján rögtön arra gondolhatunk, hogy mindegy mit csinál a főhős, így is, úgy is meg fog halni. Na igen, de a családját még megmentheti. A kérdés csak az, hogy kik a fontosabbak? A családod, vagy egy egész felkelő csapat? Az egyik legnehezebb kérdés, ami felmerülhet egy ember életében, és végig borzongva olvastam. Arra gondoltam, mennyire jó, hogy nincs háború. Aztán rögtön rájöttem, hogy dehogy nincs háború, folyamatosan van, és ráadásul mostanában egyre közelebb. 

Nagyon tetszett ez a könyv, főleg az Ivan Gyenyiszovics egy napja és az Ego, és nagyon ajánlom mindenkinek, főleg azoknak, akik szeretik a hiteles történelmi írásokat a nem is olyan távoli múltból, vagy azoknak, akik vonzódnak az egyszemélyes drámákhoz. Tehát szerettem a könyvet, most egy ideig mégse szeretnék háborús vagy munkatáboros és hasonló szörnyűségekkel foglalkozó regényt olvasni. Jöjjön egy kis vidámság!

És hogy egy filmes ínyenc is találhasson benne magának különlegességet, mint leendő filmrendező (wannabe) bemásolom a következő párbeszédet a könyvből:

"- Nem úgy van az, bátyám - mondja Cezar vontatott, lágy hangon -, a tárgyilagosság

megköveteli, hogy Eizenstein lángeszét elismerjük. Hát nem zseniális film a „Rettenetes Iván”? Az álarcos opricsnyikok tánca! A székesegyházi jelenet!

- Bohóckodás! - fortyan fel a H-123, s a kanál is megáll a szája előtt. - Itt már annyi a művészet, hogy ez nem is művészet. Bors és mák a mindennapi kenyér helyett! No meg a legaljasabb politikai eszme: az egyszemélyi zsarnokság igazolása. Az orosz intelligencia három nemzedéke emlékének meggyalázása! (A kását meg se ízleli, úgy nyeli le, így nem nagyon válik javára.)

- Azt hiszi, más felfogásban engedélyezték volna?

- Aha, engedélyezték volna?! Akkor ne beszéljen itt lángészről! Mondja azt, hogy talpnyaló,

hogy mint a kutya engedelmeskedik a gazda parancsának. Egy lángész nem a zsarnokok szája íze szerint alkotja művét!"