Beszédes testek

Joe Navarro : Beszédes testek

Egy FBI-ügynök emberismereti kézikönyve

Libri Kiadó

2012

Fordító: Bánföldi Tibor

384 oldal

Joe Navarro több mint harminc éve foglalkozik a nonverbális kommunikáció tanulmányozásával, az FBI egyik kémelhárító ügynöke volt. Több könyve is megjelent már a témában, az egyik ilyen a Beszédes testek, ami egészen az alapoktól indul. Bemutatja, miért fontos a testbeszéd, hogyan működik az agyunk, miért is irányítja a testünket, és végigveszi az egész emberi testet talptól fejtetőig. Megtanulhatjuk könyvéből azt is, hogy mit figyeljünk ismerkedésnél, vitáknál; olyan helyzetekben, ha beosztottunkkal, vagy főnökünkkel beszélgetünk. És olyan hétköznapi példákat is hoz, mint a zsúfolt tömegközlekedésben előforduló testbeszéd vagy egy kínos randin felismerhető gyanús jelek.

Engem azért érdekelt nagyon a Beszédes testek, mert többször láttam már sorozatokban, filmekben, hogy mennyire hasznos lehet, ha valaki olvas a mások testbeszédéből, ráadásul én is megkaptam már, hogy milyen könnyű leolvasni rólam, ha zavarban vagyok. Ehhez képest én soha, senkin, semmit nem veszek észre, pedig figyelek arra, amit mond, és az arcára is, de a testbeszéd eddig kimaradt. Márpedig mint a könyvből megtudtam, néha sokkal többet elárul egy-egy lábmozdulat, mint egy hosszú, mély monológ. 

A Beszédes testek rendkívül hasznos volt, csupa jót tudok róla mondani, mert én tényleg rengeteget tanultam belőle, és meghozta a kedvem hozzá, hogy még nyitottabb szemmel járjak, de egy-két negatív tényezőt is megemlítenék. Először is, a könyv hátulján olvasható rövidke ismertető Joe Navarroról szerintem nagyon meggyőző, az első oldaltól fogva nem kételkedtem: ez az ember aztán tudja, miről beszél. És mégis olyan érzést keltett bennem, mintha Navarro folyton bizonygatni akarná szakértelmét. 

Nem szeretem az ilyen "tanítós", "bölcsesség átadós" könyvekben azt, amikor az írók sztárolják magukat, márpedig itt elég sok példa sztoriban ezt éreztem. A másik problémám az volt, hogy nagyon sokszor ismételgette magát, és nem csak úgy, hogy amit leírt, és volt hozzá illusztráció, ott a kép alatt is olvashattuk a hozzátartozó információt (ezt a fajta ismétlést nagyon jónak tartom, mert így nem kellett jegyzetelnem, elsőre megjegyeztem a legtöbb jelet, testtartást és a hozzájuk kapcsolódó jelentést). Inkább az zavart, amikor általánosságokat ismételt, mint például azt, hogy miért fontosak a lábak, és miért voltak már az ősembereknél is azok. Picit úgy éreztem magam, mint az óvódás, akinek hangosan, affektálva és túlartikulálva próbálják elmagyarázni, hogy a labda pöttyös.

De ettől a két apróságtól eltekintve imádtam a könyvet, és fogom még lapozgatni, mert valójában olvasmányos és érdekes, sőt elengedhetetlen ahhoz, hogy jobban ki tudjuk ismerni az embereket, és megtanuljuk kezelni a saját testünket.

A Libri Kiadónál most nyáron jelenik meg ráadásul Joe Navarro új könyve, az Árulkodó jelek, ami már specifikusabban foglalkozik a testbeszéddel, méghozzá a munkahelyi és az állásinterjúkon előforduló hasznos és elkerülendő jelekről ír benne. Akit érdekel a téma, vagy akinek tetszett a Beszédes testek, annak ajánlom a könyvet, én mindenképp felírtam a listámra.

"Azért hazudunk az arcunkkal, mert gyerekkorunk óta erre tanítanak minket. „Ne vágj ilyen képet!” – szokták mondani a szülők, valahányszor őszinte fintorral tekintünk a felszolgált ételre.
„Próbálj meg mosolyogni, hisz mégiscsak az unokatestvéredék jönnek vendégségbe!” – hangzik el nemegyszer, és mi megtanulunk mosolyt erőltetni magunkra. A szüleink és a társadalom lényegében azt sugallja, hogy rejtőzzünk el, csaljunk és hazudjunk arcunkkal a társadalmi harmónia fenntartása érdekében."

44Négy44!!!

Agatha Christie: A nagy négyes

Európa Kiadó
2013
Fordító: Neményi Róza
242 oldal
bűnügyi krimi

"– Milyen bátor ember! – kiáltott fel Poirot elragadtatva. – Ha nem az utcán lennénk, megölelném."

Fülszöveg: Hastings kapitány több év argentínai tartózkodás után végre ismét Londonban találja magát. Első útja öreg barátjához, Hercule Poirot-hoz vezet. De jaj: Poirot csomagol, indulóban van Dél-Amerikába! Ám ekkor egy férfi zuhan be az ajtón, aki csak a négyes számot rajzolja gépiesen egy papírra. Amikor az ismeretlen magához tér, rövid ismertetést ad négy gonosztevőről. Egy kínairól, aki a társaság esze. Egy amerikairól, akit a dollár jele szimbolizál. Egy francia nőről és a negyedikről: a gyilkosról. Poirot tehát marad, és fölveszi a harcot a Nagy Négyes ellen.

Végre egy normális fülszöveg! Pont annyi információt csöpögtet, amennyi kell ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet, felkeltse az érdeklődésemet, de nem rontja el az élményt, nem spoilerez. A Poirot-sorozatnak ez az 5. darabja, de hogy őszinte legyek, bevallom, eddig csak a Gyilkosság az Orient expresszent olvastam a sorozatból. Agatha Christievel semmi bajom nincs, de a televíziós Poirot-t ki nem állhattam világ életemben. Szerintem ennek csak a színészválasztás lehetett az oka, és tudom, hogy kisebbségben vagyok ezzel, mindenesetre a könyvek sokkal szimpatikusabbak.

Itt (mármint a könyvben, írott formában) viccesnek érzem, ahogy Poirot folyamatosan a szürkeállomány használatára próbálja meg felhívni a figyelmünket, Hastings pedig mindenért lelkesedik, és rajong a kis belgáért. Ketten együtt aranyosak, és megható a barátságuk.

Az meg, hogy Christie 1927-ben írta ezt a könyvet, lehengerlő. El sem akartam hinni, mert egyrészt már a szovjetekről és az atombombáról elmélkedik, másrészről olyan összeesküvés-elméleteket talált ki, amik nem álltak olyan távol a valóságtól.

A történet egyébként izgalmakban gazdag, de Poirot mintha mégse lenne olyan agyafúrt, tévedések, és átejtések sorozata következik, senki sem az, akinek tűnik, és senki sem a logikus utat választja. Hastings kapitány bebizonyítja, hogy még a síron túlról is számíthat rá a kis belga, akitől természetesen a legnagyobb bűnözők is rettegnek. Néhány szappanoperába illő jelenet is belepottyant sajnos a regénybe, amitől veszít a színvonalából.

Bár eddig nagyon kevés Agatha Christie könyvet olvastam, mégis ki merem jelenteni, hogy A nagy négyes nem tartozik a jól sikerült darabok közé. Ettől függetlenül nyári olvasmánynak, a strandra tökéletes, és jókat lehet mosolyogni az udvariaskodó párbeszédeken.

"– Nem sok híja volt! Bár ugyanakkor ügyetlen, hiszen nem is… vagy alig gyanakodtam. Én nagyon szemfüles vagyok, olyan szemfüles, mint egy macska. Hercule Poirot mostanra már megsemmisült volna – ami szörnyű csapást jelentene a világ számára. És maga is, mon ami – bár az nem lenne akkora nemzeti katasztrófa."