Cecelia Ahern : Amikor megismertelek

Cecelia Ahern : Amikor megismertelek

2015

Athenaeum Kiadó

Fordító: Szieberth Ádám

Eredeti cím: Cecelia Ahern: The Year I Met You

352 oldal

kortárs ír szórakoztató irodalom

Cecelia Ahern magyarul megjelent legújabb könyve, az Amikor megismertelek nem nyújtja azt az élvezetet, mint az Ahol a szívárvány véget ér, viszont a sokkal jobban sikerült, mint a Holnap titkai című könyve. Rajongóknak mindenképp ajánlott, másoknak akkor, ha szeretik az életmód tanácsadó könyveket, amikben a főszereplő mélypontról indul, és igyekszik kijutni belőle.

Fülszöveg:

Jasmine két dologhoz ért: profi üzletasszony és odaadó testvér. Ám amikor váratlanul elveszíti a munkáját, törékeny nővére pedig kezdi önállóan bontogatni a szárnyait, rá kell ébrednie, hogy nem tudja, merre halad az élete.

Álmatlan éjszakáin az ablakból figyeli a szomszéd sztár-DJ és családapa részeg randalírozását: Matt is munkanélkülivé vált, amikor a talkshow-jában egy szilveszteri pajzán tréfa nem úgy sült el, ahogy tervezte.

Jasmine-nak minden oka megvan rá, hogy utálja Mattet, és úgy tűnik, az érzés kölcsönös, a két ember útjai azonban visszavonhatatlanul keresztezték egymást. Az évszakok múlásával pedig nem csak a kertészkedésbe temetkező Jasmine udvara lesz egyre pompázatosabb: egy valószerűtlen barátság és egy bimbózó szerelem is bekopogtat hősnőnk ajtaján.

Cecelia Ahern legújabb története elgondolkodtató, bájos és felemelő, megnevettet és könnyekre fakaszt, és legfőképp emlékeztet minket arra, hogy az életet élni érdemes.

Én a könyv elején nagyon szerettem, hogy E/2-ben szólal meg az elbeszélő, és a helyzete is nagyon érdekes volt, az őt körülvevő karakterek is. A Dawn-kóros húga, a mogorva apja, a titokzatos és bunkó szomszéd, mind mind vitték előre a sztorit. Aztán egy idő után kezdte elveszíteni az én szememben a szerepét ez a megszólítás, ez a Te, miattad, érted, veled, téged... Ez a történet Jasmine-ről szól, egy önző, előítéletes, hisztis és magának való nőről. Nos igen, nálam itt volt a probléma: egy pillanatig sem kedveltem Jasmine-t, így nagyon nehéz volt befogadni a tanácsait, az életről szóló okosságait, és a történtekből levont tanulságait. Pedig hasonló helyzetben vagyok: nekem sincs állásom, én is azt keresek, eszeveszetten, sokszor elkeseredve, de nem érzem úgy, hogy a könyv olvasása erőt adott volna, vagy új lelkesedést. Ez persze lehet teljesen egyéni probléma is. Kőszívű teremtés vagyok.

Imádtam még a kertészkedést, ezzel kapcsolatban még Jasmine-t is bírtam, ahogy eleinte bénázott a kertjével, majd egyre inkább megszerette, és úgy bánt vele, mint saját gyermekével... Hát igen, a kertészkedéshez nagyon lenne kedvem, nagy vágyam egy kert.

Matt és a doki párbeszédei nagyon jók voltak, érdekes, mennyivel jobb karaktereket írt a főszereplő köré Ahern. Ami a legfurcsább az egészben, hogy az én tapasztalataim alapján egy férfi-nő barátság nem így néz ki a valóságban, mint a könyvben Jasmine és Matt kapcsolata volt.

!!!SPOILER!!!

Csak szerintem flörtölte végig a könyvet a két főszereplő? Egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy Matt vissza akarná szerezni a feleségét (talán azért, mert semmit nem mesélt róla, semennyire nem ismertük meg azt a csodálos nőt), és Jasmine újdonsült pasijáról pedig azon kívül, hogy mennyire szexis, és hogy micsoda kémia van köztük, szintén semmit nem tudtunk meg. Ezzel szemben Jasmine és Matt annyira mélyen megismerte egymást, és olyan tökéletes összhang alakult ki köztük, és még tetszettek is egymásnak, hogy én tudatalatt végig annak drukkoltam, hogy összejöjjenek, és hiteltelennek érzem a történet végét.

Volt rajtam kívül más is, aki picit hasonlóan érzett?

!!!SPOILER VÉGE!!!

Összefoglalva, nyárra tökéletes olvasmány az Amikor megismertelek, részben könnyed, de részben elég komoly problémákat is feszeget, és néhol egészen vicces is tud lenni.

"Mindannyiunk életében vannak kiemelkedő pillanatok: olyan időszakok, amelyek kisebb, vagy mélyreható változást idéztek elő bennünk. Én négy olyan időszakot tudok felidézni, amelyek megváltoztatták az életemet: azt az évet, amikor megszülettem, azt az évet, amikor megtudtam, hogy meg fogok halni, azt az évet, amikor meghalt az anyám, és most már megvan a negyedik is – az az év, amikor megismertelek."

70 napig összezárva a víz alatt - Robert Merle magyarul eddig kiadatlan könyve

Robert Merle : 

Nekünk nem kel föl a nap

2015
Európa Kiadó
Fordító: Kamocsay Ildikó
344 oldal
20. századi francia szépirodalom

"Az ember furcsa állat: szeret szeretni."

Nehéz ezt a kritikát most megírnom, mert Robert Merle az egyik kedvenc íróm, ennek ellenére ez a könyv most nagyon nem tetszett. A fülszöveg utána kifejtem, hogy miért.

"A mindmáig töretlen népszerűségű Robert Merle-nek szinte valamennyi műve megjelent már magyarul. Egyik utolsó nagy adósságunkat törlesztjük most ezzel az 1986-ban, tehát a hidegháborús korszak végén, de a nagy világváltozásokon még innen íródott regénnyel. Merle az izgalmas technikai részletek mellett hiteles képet fest benne a haditengerészek közel három hónapra összezárt, szigorú hierarchia és munkarend szerint élő közösségének mindennapjairól, az együttélés nehézségeiről, a külvilágtól elzárt katonák és a kisegítő személyzet gondjairól, örömeiről. Arról a természet közepén, az óceán mélyén természetellenes módon, de nagyon is létező világról, ahová soha nem jut el a napfény, ahol nincsenek ünnepek, és a napszakokat csak a változó színű neonvilágítás különbözteti meg egymástól.

A regény egyúttal felhívja az olvasó figyelmét a nukleáris energia veszélyeire és a nukleáris háború szörnyű eshetőségére is."

Igen, a könyv arról szól, hogy több száz férfi hogyan bírja összezárva több hónapon keresztül egy tengeralattjárón. De nem is akármilyenen, egy atom-tengeralattjárón, ami egyrészt nagyon menő, mert szupertitkos, másrészt nagyon veszélyes, mert ha ki is kell lőni azt az atomot, akkor megközelítőleg vége a világnak. Viszonylag egyértelmű, hogy egy ilyen témájú könyv főleg a férfi olvasókat tudná lekötni, ehhez képest főszereplőnk, drága elbeszélőnk folyamatosan női olvasóként szólít meg minket (persze leírja az okát az elején, de szerintem csak ügyes fogás volt, hogy valahogy bevonja a női nemet is). Tehát van egy helyszín és egy szituáció, ami engem (nem mint nőt, hanem személy szerint engem) egyáltalán nem érdekel, mivel kelthetné akkor még fel a figyelmemet? Főszereplőnk orvos, és a tenger mélyén műtétet végezni azért mégse semmi. Ez így szép és jó, de miért csak az utolsó 50 oldalon lesz dolga? Miért nem betegszik meg addig senki? Aztán, megkedvelhetnénk magát a főszereplőt, vagy bármelyik kedves mellékszereplőt. De én képtelen voltam rá. 

Robert Merle-nek nem csak a stílusa jó, hanem nagy általánosságban, az általam olvasott könyvekből az is kiderül, hogy a humora is fantasztikus. Nem tudom, hogy csak egy roppantul idegesítő főhőst akart itt létrehozni, vagy e könyv írása alatt elhagyta a humorérzéke őt, de sikerült egy olyan főszereplőt megalkotnia, aki azt hiszi magáról, hogy vicces és hogy a többiek is milyen mókásak, közben meg így 21. századi szemmel olvasva egy csepp humor nem hangzik egy a könyvben, csupán csak udvariassági formulák és okoskodások.

A fülszöveg szerint ez a könyv felhívja a figyelmet a nukleáris energia veszélyeire és a lehetséges háborúra, de szerintem ezt túl visszafogottan és enerváltan teszi. Mivel engem ez a téma nagyon is érdekel, és a Malevil-t pont azért imádtam, mert egy atomrobbanás utáni világban játszódott, kicsit több feszültséget vártam volna ettől a regénytől is.

Nem azt akarom mondani, hogy a Nekünk nem kel föl a nap rossz könyv! Csak egyszerűen nagyon magasra rakta nálam korábban egy a francia író a lécet, és így nagyot csalódtam. Nem nekem való könyv volt. De ettől még voltak benne gyönyörű gondolatok, idézni való bekezdések és kedves momentumok, nagyon el tudom képzelni, hogy mások imádni tudnák, és talán még "hősünk" "humorát" is értékelnék.

Kiknek ajánlom tehát:

• a hidegháború iránt érdeklődőknek
• tengeralattjáró rajongóknak
• azoknak, akiknek nem fontos, hogy nagyon legyen cselekménye egy regénynek, hanem inkább a kialakult viszonyok között létrejövő hangulat, szituációk érdeklik

"Véleményem szerint egy ember akkor szenved a klausztrofóbiától, ha rossz a kapcsolata társaival: ilyenkor nem a falakat érzi túl közelinek, hanem a többi embert."

Te is olvastad a könyvet? Mi a véleményed róla?

44Négy44!!!

Agatha Christie: A nagy négyes

Európa Kiadó
2013
Fordító: Neményi Róza
242 oldal
bűnügyi krimi

"– Milyen bátor ember! – kiáltott fel Poirot elragadtatva. – Ha nem az utcán lennénk, megölelném."

Fülszöveg: Hastings kapitány több év argentínai tartózkodás után végre ismét Londonban találja magát. Első útja öreg barátjához, Hercule Poirot-hoz vezet. De jaj: Poirot csomagol, indulóban van Dél-Amerikába! Ám ekkor egy férfi zuhan be az ajtón, aki csak a négyes számot rajzolja gépiesen egy papírra. Amikor az ismeretlen magához tér, rövid ismertetést ad négy gonosztevőről. Egy kínairól, aki a társaság esze. Egy amerikairól, akit a dollár jele szimbolizál. Egy francia nőről és a negyedikről: a gyilkosról. Poirot tehát marad, és fölveszi a harcot a Nagy Négyes ellen.

Végre egy normális fülszöveg! Pont annyi információt csöpögtet, amennyi kell ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet, felkeltse az érdeklődésemet, de nem rontja el az élményt, nem spoilerez. A Poirot-sorozatnak ez az 5. darabja, de hogy őszinte legyek, bevallom, eddig csak a Gyilkosság az Orient expresszent olvastam a sorozatból. Agatha Christievel semmi bajom nincs, de a televíziós Poirot-t ki nem állhattam világ életemben. Szerintem ennek csak a színészválasztás lehetett az oka, és tudom, hogy kisebbségben vagyok ezzel, mindenesetre a könyvek sokkal szimpatikusabbak.

Itt (mármint a könyvben, írott formában) viccesnek érzem, ahogy Poirot folyamatosan a szürkeállomány használatára próbálja meg felhívni a figyelmünket, Hastings pedig mindenért lelkesedik, és rajong a kis belgáért. Ketten együtt aranyosak, és megható a barátságuk.

Az meg, hogy Christie 1927-ben írta ezt a könyvet, lehengerlő. El sem akartam hinni, mert egyrészt már a szovjetekről és az atombombáról elmélkedik, másrészről olyan összeesküvés-elméleteket talált ki, amik nem álltak olyan távol a valóságtól.

A történet egyébként izgalmakban gazdag, de Poirot mintha mégse lenne olyan agyafúrt, tévedések, és átejtések sorozata következik, senki sem az, akinek tűnik, és senki sem a logikus utat választja. Hastings kapitány bebizonyítja, hogy még a síron túlról is számíthat rá a kis belga, akitől természetesen a legnagyobb bűnözők is rettegnek. Néhány szappanoperába illő jelenet is belepottyant sajnos a regénybe, amitől veszít a színvonalából.

Bár eddig nagyon kevés Agatha Christie könyvet olvastam, mégis ki merem jelenteni, hogy A nagy négyes nem tartozik a jól sikerült darabok közé. Ettől függetlenül nyári olvasmánynak, a strandra tökéletes, és jókat lehet mosolyogni az udvariaskodó párbeszédeken.

"– Nem sok híja volt! Bár ugyanakkor ügyetlen, hiszen nem is… vagy alig gyanakodtam. Én nagyon szemfüles vagyok, olyan szemfüles, mint egy macska. Hercule Poirot mostanra már megsemmisült volna – ami szörnyű csapást jelentene a világ számára. És maga is, mon ami – bár az nem lenne akkora nemzeti katasztrófa."

Az év legjobb című könyve

Cserna-Szabó András :
Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Magvető Kiadó

2013

362 oldal

kortárs magyar szépirodalom

"Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Kicsinállak, elpusztítlak, kicsicsillag."

Cserna-Szabó Andrástól imádtam a Pusziboltot, néha hangosan nevettem a Félelem és reszketés Nagyhályogon olvasása közben, mulatságosnak találtam a Darida Benedekkel közösen írt Nagy Macskajajkönyvet, a szerző első regénye azonban csalódást okozott.

Megkurtított fülszöveg: "A regény a vak szenvedélyek karneválja. A fekete szerelem végigsöpör a budapesti Király utcán, Kolozsváron, Pécsen, az adriai tengerparton. Nemet változtató macsó, japán karddal hadonászó írósztár, bánatevésbe menekülő mizantróp apa, transzvesztita szerelemdémon és persze a westernt író főhős kergeti a boldogság kék madarát, vagy ahogy a könyv fogalmazza újra a toposzt: a szerelem pöttyös lasztiját. Mindeközben a Vadnyugaton is zajlik az élet: ármány és szerelem, bűn és bűnhődés, árulás és bosszú. A legendás Mocskos Tizenegyek Bandája az enyészeté lesz, kőkemény gengszterszívek törnek ripityára, de azért Blacklord messze földön híres kuplerájának (Eldorádó Kéjház) szalonjában minden hajnalban felcsendül a Szamár-induló..."

Csalódásomtól függetlenül egy ideig tudom sorolni a könyv pozitívumait, mert bizony az is akad. Örültem, hogy újra olvashatom őt, és ismét megízlelhetem a kissé beteges, szatirikus és nagyon modern stílusát, már hiányzott. Amivel minden író le tud venni a lábamról, az pedig az intertextualizálás, legalábbis olyankor, ha leesik, kit idéz, esetleg olvastam is az említett könyvet, vagy láttam a filmet, amire utal. Ez gyakran előfordult, és az elbeszélő rajongása a krimik iránt hamar megszerettette velem a karaktert. Nagyon szerettem még, hogy a western fejezetekből átjöttek a valóságba, vagy legalábbis Emlék képzeletébe a szereplők, és belefolytak a hétköznapokba (bár ezzel szerintem lehetett volna többet is kezdeni).

Mint ahogy az én címadásomból is látszik, odáig voltam a könyv címéért, és borítójáért is. Én kislánykorom óta szeretem a Star Warst, így csak ámultam, és rögtön belekezdtem. Nem sokkal, úgy 50-60 oldallal később jöttek a problémák, amikor is elkezdtem unni. Nagyon fárasztott. Nem történt semmi, ami mégis, az idétlen volt, nem láttam meg mögötte se az értelmet, a kicsavart logikát, se pedig az álmodozó romantikus lelket. Végig azt éreztem, hogy Cserna-Szabó szíve helyén regényírás alatt felépült a Halálcsillag.

Hogy kicsit konkrétabb legyek, többet között a western fejezetekkel volt bajom: az elején nem voltak érdekesek a szereplői, se a történet, (bevallottan) klisék sorakoztak fel, és semmi pluszt nem adott hozzá. Innentől mindig félreraktam a könyvet egy időre, ha visszatértünk a Vadnyugatra. Ezen kívül ez a regény bizony nem lett lezárva. De nem úgy, hogy meghagyott egy izgalmas vagy nyugtalanító nyitott véget, bár a nyugtalanító jelző végül is ráillik. A tökéletes nő, aki az elején szóba kerül, lakcímmel együtt, eltűnik a süllyesztőben, Zafír és Zafíra köddé válik, Bundás Emlék pedig begolyózik. Nem érzem sem összeszedettnek, sem egységesnek, sem pedig késznek ezt a könyvet. Jobban szerettem a novelláid, András.

Gondolataim alátámasztásául íme egy idézet a könyvből:

"Heller bevágta maga mögött az ajtót, még kapkodta a levegőt a lépcsőzéstől. Jött felém zihálva, kezében a karddal.

- Arra gondoltam, talán írhatnánk közösen egy regényt - hebegtem, nem jutott más az eszembe.

- De hát te nem is szoktál regényt írni, te egy elcseszett novellista vagy, Emlék.

Letette az utazótáskát. Már csak a kard volt nála.

- Nem kéne lebecsülni a rövidforma értékeit - mondtam."

Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről

Magvető Kiadó

2012

56 oldal

fordító: Kisbali Anna

illusztrátor: Lakatos István

Ulickaja-szűzségem megtört, de nem kerültem hirtelen a rajongótáborába. Nem aléltam el ezektől a kis történetektől. Ettől függetlenül nem alkotok véleményt az íróról, mert nem egy vastagabb regényét olvastam; az még hátravan.

Hat kis meseszerűség található ebben a szemet gyönyörködtető kötetben. Mind a háború utáni Oroszországban játszódik, az emberek szegények, csalódottak, kiábrándultak. Ebben a szörnyű világban is léteznek azonban apró kis csodák, és vannak még olyan szerencsések, akiket a családi szeretet kárpótolhat.

Talán csak annyi volt a problémám, hogy keveset kaptam. Egyrészt összesen hat rövidke történet, másrészt nem mindegyik volt különleges, csak a felétől kaptam valamit. Kedvencem Szögek címmel szerepelt, amit, - bevallom, -  kicsit meg is könnyeztem. Ezen kívül A mormoló dédapó és A papírállatok is nagyon tetszett, de a maradék három számomra semmilyen volt. Kissé csalódott is voltam. Nem is feltétlenül értékelném jóra ezt a könyvet, ha nem lennének benne rajzok, és az illusztrátor nem Lakatos István lenne.

De a helyzet az, hogy a Történetek gyerekekről és felnőttekről tele van olyan rajzokkal, amiktől a mesék élni kezdenek. A figuráknak igazi ráncaik vannak, a ruhák kopása, a szakállak tömege megteremti a korabeli orosz hangulatot, és a szereplők szeméből valódi érzelem sugárzik.

"- ...Van itt rajta egy repedés - húzta végig kemény, hosszú körmét a repedés mentén. - Látod?

- Látom - válaszolt Dina suttogva. - És te? Nem vagy vak, ugye? Te is látod? Látsz?

A dédnagyapa odafordult hozzá, ránézett fátyolos szemeivel. Elmosolyodott.

- Hát, egy kicsit látok. De csak azt, ami nagyon fontos - válaszolta, majd újra mormolni kezdett valamit, ahogy szokta, érteni nem lehetett."