Cerna-Szabó András : Veszett paradicsom

Cserna-Szabó András:

Veszett paradicsom

Kibillent az elviselhetetlen normalitásból

2014

Magvető Kiadó

316 oldal

kortárs magyar novellás kötet

Én minden Cserna-Szabó András könyvre ráhajtok, amint megjelenik, na de azért ennél megjegyezném, hogy annyira szuperre sikerült a borító, hogy akkor is kellett volna, ha nem ismerném a szerzőt. Egy hatalmas csillagos ötös Baranyai Andrásnak a borítótervért. Örültem, hogy a kötetből már két novellát ismertem korábbról (Körképekből), az egyik (a Gerda című) nagy kedvencem is lett .

Úgy emlékszem, már korábban is kijelentettem: márpedig szerintem Cserna-Szabó sokkal inkább novellista, mint regényíró. Ez a rövid műfaj jól áll neki, itt kieresztheti a humorát, gyakran gyárt ütős csattanókat, a saját szereplőinek szívatásában pedig ő a legjobb. 

Fülszöveg:
Réges-rég történt már, hogy kiűzettünk a Paradicsomból. Hisszük is, meg nem is, hogy az Éden létezett egyáltalán. Talán elveszett, talán megveszett, talán még mindig ott vagyunk, s újra és újra bűnbe esünk. Ebben a könyvben a férfiak kallódó ádámok, akik hol léhán, hol elképesztő elszántsággal vetik bele magukat az önpusztításba, az apokalipszisbe, a nők pedig csábító, rafinált évák, akik hol ifjú perditák, hol érett szépasszonyok bőrébe bújnak, de mindig taszítanak egyet a lejtőn lefelé csúszó (elvileg) erősebbik nemen. Persze ez a pusztulás egyáltalán nem lehangoló, inkább groteszk, abszurd és vicces. Nemcsak szánjuk hőseit, hanem bizony velük (sokszor rajtuk) nevetünk, s közben nem feledkezünk meg a kulináris és az altesti élvezetekről sem. Cserna-Szabó András ezúttal a végzetes szenvedélyek női nevek mögé bújtatott katalógusát írta meg.

A fülszöveg érzékletesre és találóra sikerült, pedig novellás kötethez általában elég nehéz ilyet írni.

Persze minél egységesebb egy ilyen könyv, minél több kapcsolat van a különböző novellák között, annyival könnyebb dolga van a kritikusnak is. Itt a női nevek, és a szomorú férfi sorsok tartották össze őket, de ezen kívül valójában nem sok minden. De ami úgy általában az íróra jellemző, itt sem hiányozhatott: majdnem mindegyik novellában ittak, és zsírosabbnál zsírosabb ételeket ettek szereplőink, amit gyakran bögyös nők főztek.

Bár Cserna-Szabó Andrást nagyon jó novellistának tartom, azért ebben a kötetben is nagyon ingadozó a különböző történetek minősége. Sokszor azt éreztem, hogy volt egy szuper ötlet, amiből kiindulhatott, de mire a végére ért, teljesen elfogyott az ereje, és semmilyen lett. Volt azonban pár novella, amit megint szívembe tudtam zárni, mert különleges volt, több szinten értelmezhető vagy egyszerűen ötletes és vicces. Szeretem az intertextualitásokat, és ha nem is direkt játszott rá egyik novellájában (Mia) például Bret Easton Ellis-re, akkor is az ő hatását lehetett érezni benne, és nem ez volt az egyetlen. Egy másikban pedig elhitette velünk, hogy ő nem írja meg azt a bizonyos történetet, amire megkérték, és mire a végére értünk, rá kellett döbbenünk, hogy bizony mégis azt olvastuk, és jól át lettünk verve. 

Gyengébbeknek ezeket tartottam: Regehű, Júlia, Zsuzsa.

Viszont ezeket imádtam: Vénusz, Mia, Arabella, Jolán, Szilvia, Gerda.

Nagyon jó a könyvnek a marketingje is, ezen a linken például végig csinálhatsz egy tesztet, ami végül megmondja, melyik nőszemély vagy a könyvből. Én Delila lettem, és nagyon meg vagyok elégedve az eredménnyel.

Az év legjobb című könyve

Cserna-Szabó András :
Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Magvető Kiadó

2013

362 oldal

kortárs magyar szépirodalom

"Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Kicsinállak, elpusztítlak, kicsicsillag."

Cserna-Szabó Andrástól imádtam a Pusziboltot, néha hangosan nevettem a Félelem és reszketés Nagyhályogon olvasása közben, mulatságosnak találtam a Darida Benedekkel közösen írt Nagy Macskajajkönyvet, a szerző első regénye azonban csalódást okozott.

Megkurtított fülszöveg: "A regény a vak szenvedélyek karneválja. A fekete szerelem végigsöpör a budapesti Király utcán, Kolozsváron, Pécsen, az adriai tengerparton. Nemet változtató macsó, japán karddal hadonászó írósztár, bánatevésbe menekülő mizantróp apa, transzvesztita szerelemdémon és persze a westernt író főhős kergeti a boldogság kék madarát, vagy ahogy a könyv fogalmazza újra a toposzt: a szerelem pöttyös lasztiját. Mindeközben a Vadnyugaton is zajlik az élet: ármány és szerelem, bűn és bűnhődés, árulás és bosszú. A legendás Mocskos Tizenegyek Bandája az enyészeté lesz, kőkemény gengszterszívek törnek ripityára, de azért Blacklord messze földön híres kuplerájának (Eldorádó Kéjház) szalonjában minden hajnalban felcsendül a Szamár-induló..."

Csalódásomtól függetlenül egy ideig tudom sorolni a könyv pozitívumait, mert bizony az is akad. Örültem, hogy újra olvashatom őt, és ismét megízlelhetem a kissé beteges, szatirikus és nagyon modern stílusát, már hiányzott. Amivel minden író le tud venni a lábamról, az pedig az intertextualizálás, legalábbis olyankor, ha leesik, kit idéz, esetleg olvastam is az említett könyvet, vagy láttam a filmet, amire utal. Ez gyakran előfordult, és az elbeszélő rajongása a krimik iránt hamar megszerettette velem a karaktert. Nagyon szerettem még, hogy a western fejezetekből átjöttek a valóságba, vagy legalábbis Emlék képzeletébe a szereplők, és belefolytak a hétköznapokba (bár ezzel szerintem lehetett volna többet is kezdeni).

Mint ahogy az én címadásomból is látszik, odáig voltam a könyv címéért, és borítójáért is. Én kislánykorom óta szeretem a Star Warst, így csak ámultam, és rögtön belekezdtem. Nem sokkal, úgy 50-60 oldallal később jöttek a problémák, amikor is elkezdtem unni. Nagyon fárasztott. Nem történt semmi, ami mégis, az idétlen volt, nem láttam meg mögötte se az értelmet, a kicsavart logikát, se pedig az álmodozó romantikus lelket. Végig azt éreztem, hogy Cserna-Szabó szíve helyén regényírás alatt felépült a Halálcsillag.

Hogy kicsit konkrétabb legyek, többet között a western fejezetekkel volt bajom: az elején nem voltak érdekesek a szereplői, se a történet, (bevallottan) klisék sorakoztak fel, és semmi pluszt nem adott hozzá. Innentől mindig félreraktam a könyvet egy időre, ha visszatértünk a Vadnyugatra. Ezen kívül ez a regény bizony nem lett lezárva. De nem úgy, hogy meghagyott egy izgalmas vagy nyugtalanító nyitott véget, bár a nyugtalanító jelző végül is ráillik. A tökéletes nő, aki az elején szóba kerül, lakcímmel együtt, eltűnik a süllyesztőben, Zafír és Zafíra köddé válik, Bundás Emlék pedig begolyózik. Nem érzem sem összeszedettnek, sem egységesnek, sem pedig késznek ezt a könyvet. Jobban szerettem a novelláid, András.

Gondolataim alátámasztásául íme egy idézet a könyvből:

"Heller bevágta maga mögött az ajtót, még kapkodta a levegőt a lépcsőzéstől. Jött felém zihálva, kezében a karddal.

- Arra gondoltam, talán írhatnánk közösen egy regényt - hebegtem, nem jutott más az eszembe.

- De hát te nem is szoktál regényt írni, te egy elcseszett novellista vagy, Emlék.

Letette az utazótáskát. Már csak a kard volt nála.

- Nem kéne lebecsülni a rövidforma értékeit - mondtam."