Egy kis Jodi Picoult és a Csodalány

Jodi Picoult : Csodalány

2015

Athenaeum Kiadó

Fordító: Peiker Éva

568 oldal

kortárs amerikai misztikus-romantikus regény

Mielőtt a konkrét regényről beszélnék, hadd szóljak pár szót Jodi Picoult-ról.

Jodi Picoult egy olyan írónő, akinek rettentő sok rajongója van. Engem is közéjük tudhat. Ennek az az oka, hogy könyvei olvasmányosak, lebilincselőek, már-már tabutémákat feszegetnek, és érezni rajtuk, hogy rengeteg kutatómunka van mögöttük.

Könyvei (pl.: A nővérem húga, Szívtől szívig) gyakran hasonló szerkezet szerint épülnek fel, ami a következő:

1. Minden fontos szereplőnek külön fejezetei vannak, amiben ő az elbeszélő
2. Az első pár fejezetből megismerjük a karaktereket, és előkerül a probléma, ami legtöbbször egy súlyos - nehezen diagnosztizálható betegség, vagy olyan durva történés, ami morális kérdéseket vet fel
3. Csomó kérdés merül fel, vagy a betegség súlyosbodik, közben a főbb szereplők között hatalmas ellentétek merülnek fel, és egyre több titkos részletre derül fény
4. Nincs más lehetőség, perre kell vinni a dolgot (Picoult egyszerűen imádja a pereskedést)
5. Egy hosszú hosszú pert olvashatunk végig, és a könyv véget ér. Nem mindig happy end-del.

A Csodalány fülszövege spoilermentesen, megcsonkítva:

Mariah White életében másodszor kapja rajta férjét egy másik nővel, lányuk, a hétéves Faith pedig életének minden fájdalmas másodpercében vele van. A gyors válást követően Mariah depresszióval küzd, Faith azonban új barátra lel. Egy képzeletbeli barátra, aki lehet, hogy mégsem annyira képzeletbeli… 

A Csodalány újra a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Hol a határ csoda és valóság között? Összeegyeztethető-e az orvosi hivatás és a vallás? Lehet-e, kell-e választani az anyaság és az élet között?

A Csodalány csak az egyes pontját nem követi a jól bevált (de könnyen megunható) szerkezetnek. A szempontok nem fejezetenként változnak, hanem néha a szöveg közben, szinte jelöletlenül. Azért a fő elbeszélő mégis csak az anyuka, Mariah. Ezektől a változtatásoktól eltekintve ez a könyv is a tipikus szerkezetre épül, és ezzel nincs is baj.

A könyv szépen fokozatosan húzott be magába, és a 100. oldalnál már annyira beszívott, hogy nem tudtam letenni. Rendkívül izgalmasan alakultak a dolgok a könyv háromnegyedéig, addig ugyanis mindenféle titok, rejtély derült ki, és rengeteg csavar volt a könyvben, ráadásul jó pár szereplőt meg is kedveltem, ezért faltam a könyvet. A háromnegyedétől azonban jött a tárgyalás, amivel csak annyi volt a gond, hogy semmi új nem derült ki benne, és - bár az eddigi Jodi Picoult könyvekben a szereplők bátrak, és mernek radikális lépéseket hozni, - a karakterek itt inkább diplomatikusan, visszafogottan cselekedtek, így egy kis csalódást okozva nekem.

A könyv utolsó oldalát pedig azóta sem értem, és szerintem nem is fogom megérteni. De továbbra is várom a magyarázatokat, találgatásokat!

Utószó: Az eredeti angol cím zseniális, sajnos tényleg nem lehet lefordítani úgy magyarra, hogy a "szójáték" megmaradjon, mindenesetre lehet, hogy mostantól angolul kéne olvasnom a könyveit...

"Nem szeretem a meglepetéseket. Listák szerint létezem. Sőt, valójában gyakran elképzelem, hogy olyan az életem, akár egy szeptemberi határidőnapló – gondosan kategorizált és rendszerezett: változatlan."

Első találkozás Esterházyval : Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat

Esterházy Péter:

Egyszerű történet vessző száz oldal   - a Márk-változat - 

2014
Magvető Kiadó
124 oldal
kortárs szépirodalom






"Vannak nagy csöndek. A szó nélküli Isten és az istentelen szó, ez a csönd."

Érdekes, hogy mindegyik sulimban nagyon jó irodalomtanárom volt, gimnáziumban még irodalomfaktos is voltam, és Esterházy Péter valahogy mégis kimaradt. 

Tanultunk róla, talán valami rövidet olvastunk is tőle, de regényt nem kellett, magamtól meg nem mertem nekiállni. Amikor 16 évesen cserediákként Németországban voltam, a fogadócsaládomban az apuka nagy lelkesen mesélte, mennyire szereti Budapestet, meg a magyarokat általában, majd felpattant, és nemsokára visszatért a kezében a Harmonia Caelestis német nyelvű példányával. Ahhoz képest, hogy már akkor is szégyellősen mondtam, hogy én még nem olvastam, azóta se került a kezembe, amit nagyon sajnálok.

De legalább a félelmem elmúlt. Tudom, hogy ennek a vékonyka könyvnek már a címe is mutatja, hogy ez elvileg "egyszerűbb" történet, mint általában a művei, de most már azokat is bátran a kezembe merném venni, ha már az Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat - ilyen jó könyv. 

A történet egy kitelepített családról szól, és a szocializmus idején játszódik. Az anyuka korábbi férjét még a nácik ölték meg, mostani férje pedig az asszony viszonzatlan szerelmét alkoholba folytja, a nagymama mindenben Isten jóságát látja és keresi, az idősebb testvér mindent leír, az öcs, Márk pedig nem beszél.

Márk csak hangosan nem beszél. A történetet azonban ő meséli el nekünk. Mesél a családjáról, a rá vigyázó bögyös Máriról, de legfőképp Istenről. Hogy az létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor milyen formában, és miért van az, hogy néha hagyja, hogy jó emberek meghaljanak, máskor meg mindenben segít. Rengeteg érdekes filozófiai, teológia kérdés merül fel a könyvben, amin az ember tényleg elgondolkodik, még akkor is, ha arról csak egy szeretethiányos kissrác mesél. Akiből aztán lehet, hogy a történet végére a legnagyobb képmutató válik. Vagy nem. Isten útjai kifürkészhetetlenek, de a száz oldal alatt megtörtént halálesetek száma vitathatatlan tény.

Én korábban is tudtam, hogy Esterházy olyan posztmodern író, aki mindenhonnan szed össze idézeteket, részleteket, néha le se hivatkozza, de én nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ragad ki másoktól. A könyv végén ugyanis a függelékben oldalról oldalra részletezi, hogy mit hol talált. Néha nem emlékszik pontosan, máskor kisebb sztorikat fűz bele, és egy olyan humoros oldalát mutatja meg, ami a regényből egyáltalán nem derülhetett ki. Az az igazság, hogy a függeléken hangosan felnevettem többször. Ami nagyon furcsa érzéssel töltött el, mert a regény nem váltott ki belőlem ilyen erős érzelmeket. 

Mostantól kikapcsolódásként lehet, hogy Esterházy Péter könyvek végét fogom olvasgatni. :)

Kiknek ajánlom:

• természetesen Esterházy Péter rajongóinak
• azoknak, akik szeretnek Istenről gondolkodni, de nem veszik a szívükre, ha valaki máshogy gondolkodik a témáról, mint ők maguk
• akik szeretik a nyomorúságos sorsokról szóló könyveket, amik nem depressziósak
• aki még nem olvasott semmit az írótól, és van egy szabad órája

"Az egyikben láttam egy gyönyörű állatot. Gepárd a neve. Ha merném, ilyennek képzelném az Istent. Gepárd láncon, ilyen nincs. Látszik a képen. Házőrző gepárd: nincs. A cirkuszban sincs gepárd. Tigris van, de már az is hihetetlen. Vagy nem igazi tigris, cirkusztigris csak. C-tigris. És akkor megint, hogy mi köze a tigrisnek a c-tigrishez. Pedig a tigris nem végtelen. De mintha valami végtelen mindenhol volna. Valami gepárd. A bátyámnak van egy gepárdos ceruzája."