Megszólít a Mester - Az accrai kézirat

Paulo Coelho : Az accrai kézirat

2013
Athenaeum Kiadó
Fordító: Nagy Viktória
168 oldal
Kortárs elmélkedések

Ööö, na akkor amíg én összeszedem magam, és a gondolataimat, íme a fülszöveg:

"1099. július 14. Jeruzsálem a keresztesek támadására készült, amikor egy görög férfi, akit Koptnak hívtak, összegyűjtötte a város lakóit arra a térre, ahol Pilátus döntött Jézus sorsa felől. A tömegben keresztények, moszlimok és zsidók lesték a Kopt szavait, melyektől azt várták, hogy felkészíthetik őket az elkerülhetetlen harcra. De a Kopt, az idős bölcs nem a harcról beszélt, hanem a mindennapok nehézségeiben rejtőző tudásra irányította figyelmüket. Míg az ellenség a falak alatt gyülekezett, az emberek a valódi ellenségről, a veszteségről és a magányról kérdezték. A Kopt pedig megosztotta velük tudását a harcról, a változásról, a bölcsességről, a félelemről, a szépségről, a szerelemről és a hűségről. Szavaiból egy évezreddel később is ugyanolyan tisztán árad a tudás és a bölcsesség."

A fülszövegből is kiderül tehát, hogy Coelho kitalált magának egy Kopt nevű bölcset, aki innentől kezdve a rezonőre lesz, és közvetíti a Mester bölcs gondolatait. Nem tudom, miért van szükség ilyenkor a történelmi, vallásos keretre, egyszerűbb lenne, ha fejezetenként szerepelne egy-egy cím, mint "Bátorság", "Szerelem", "Önbizalom", "Szexualitás", és elolvashatnánk erről a gondolatait, mint ahogy azt Popper Péternél is megtehetjük. 

Ezt félretéve, valóban erről van itt szó, önbizalom építő, elgondolkodtató rövid (pár oldalas) példabeszédekről különböző témákban, amik a könyvben a 11. századi barbár népnek segítenek, és remélhetőleg a 21. században meg a civilizált nép is megelégszik ezzel.

Én speciel nem elégszem meg vele, fárasztott, untatott, idegesített, de nem adott semmit, még csak nem is miatta gondolkodtam el ezeken a témákon. Mindegy, engem már Coelho bácsi régen elveszített, nem leszek soha a rajongója.

A könyvet tehát azoknak ajánlom, akik a Mester rajongóinak mondják magukat, és azoknak, akik szeretnek az élet nagy dolgain gondolkozni: ők egyszer mindenképp próbálják ki, hátha ők tudnak tanulni Coelhotól.

"Az összes fegyver közül a legborzalmasabb a szó, amely úgy dönt romba egy egész életet, hogy nem hagy vérnyomot, és az általa ejtett sebek soha nem gyógyulnak be."

Egy könyv, ami végre igazán megnevettetett

David Foenkinos :
Nathalie második élete

2012

Európa Kiadó

Fordító: N. Kiss Zsuzsa

212 oldal

kortárs romantikus szomorú-vidám regény

"Nathalie felé tartott… olyan szép volt… annyira szép, hogy győzze kitenni az ember a három pontokat…"

Először a filmről hallottam. Már megint Tatu (Audrey Tautou), akit nem nagyon szeretek, és már megint egy furcsa francia film. Félreértés ne essék, számtalan francia filmért rajongok, de ez valahogy egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Már el is felejtettem magát a filmet, amikor a tengerparton épp egy nagyon depressziós könyvet (Raana Raas : Időcsodák 2) olvasgatva arra lettem figyelmes, hogy a mellettem napozó barátnőm hangosan nevetgél egy könyvön, amit olvas. 

Még aznap befejezte, és a kezembe nyomta, mondván ezt mindenképp el kell olvasnom. Természetesen a Nathalie második élete volt az. Én is nekiláttam, és egy nap alatt befejeztem én is, hiszen ez egy vékonyka könyv. Nem tudom, milyen lett a belőle készült film, de hogy a bemutatójánál fényévekkel jobb a könyv, az biztos.

Az elejétől kezdve az Amelie csodálatos életére asszociáltam, és nem csak a borítón látható színésznő miatt, hanem a bolondos stílusból kifolyólag. És mivel azt a filmet imádtam, ezt is kezdtem megszeretni. Megkedveltem Nathaliet, és a szerelmét, Francois-t, és tökéletesen belemerültem a történetbe, elfeledkezve minden gondomról, amikor is a tökéletes szerelmespárt szörnyűség érte: egyikük halálos balesetet szenvedett.

Nem, nem, annyira nem spoilerezek, a könyv főként nem erről szól. Talán icipicit arról, amiről a P.S. I love you is mesélt, de azon inkább végig pityeregtünk, Nathalie történetén viszont - mi magunk sem fogjuk érteni valószínűleg, - tovább nevetgélünk, és bizony, néha hangosan (ami nálam könyveknél nagyon ritka) is. Gyönyörű főszereplőnőnkkel ugyanis egyik napról a másikra 180°-os fordulatot vesz az élet, és betoppan a sztoriba a jó kedélyű, esetleg Marcus és a Pez cukorkák, és egy idő után a gyász helyét átveszi újra a derű.

Nem hallottam még eddig soha David Foenkinosról (furcsa név egy franciának), de akinek ekkora humorérzéke van, amihez még üzenet is társul, és mindet ennyire fantasztikus stílusban tudja tálalni... hát attól nem várom el, hogy elefántcsonttoronyba vonultan írjon elvont szépirodalmat, szívesen olvasom tőle ezeket a könnyedebb, hétköznapibb csodákat.

"Három év nagyvárosi magány után, mivel kétségbeesetten vágyott a szerelemre, elhatározta, hogy részt vesz egy rapidrandin. Összehozzák hét nővel, hét perc jut mindegyikre. A magafajtának ennyi idő pokoli kevés: esküdni mert volna, hogy minimum egy évszázad rábírnia egy ellenkező nemű árumintát arra, hogy kövesse élete keskeny ösvényén. Ámde furcsa dolog történt; mindjárt az első jelöltnél úgy érezte, megtalálták egymással a hangot. A lány Alice(1) névre hallgatott, patikában(2) dolgozott, ahol olykor szépségkurzusokat(3) is vezetett.
(1) Furcsa, ha Alice névvel valaki ilyen esteken vesz részt férfiakkal való ismerkedés céljából. Az Alice-oknak általában nem szokott gondot okozni az ismerkedés.
(2) Furcsa, ha Alice névvel valaki patikában dolgozik. Az Alice-oknak általában könyvesboltokban és utazási irodáknál szokták alkalmazni.
(3) Itt már komolyan felvetődik a kérdés: Alice a valódi neve?"

 

Malevil - avagy óda a kedvenc szerzőmhöz

Robert Merle : Malevil

Európa Kiadó
2013
Fordító: Görög Lívia
736 oldal
szépirodalom






"És elmondom magamnak újra, ki tudja hányadszor: egyetlen férfi sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy boldog lett volna ezzel vagy azzal a nővel, míg ki nem próbálta. De mihelyt megkísérli, akár beválik, akár nem, a próba többé nem próba, hanem az élete.

Tizenkét éves voltam, amikor úgy igazán elkezdtem könyvmollyá válni olyan szempontból, hogy már nem csak a kötelező olvasmányokat olvastam el a suli miatt, hanem magamtól vettem le könyveket a polcról, és élvezettel faltam őket. Úgy gondoltam, első feladatom kiválasztani a kedvenc írómat. Nem sokkal később anyukám kezembe adta az Állati elmék című könyvet. 

Kissé talán durva egy ilyen kisgyereknek: van benne szex, háború, politika,de delfinekről szólt, és ha elsőre akkor nem is értettem mindent, mégis odáig voltam érte (későbbi újraolvasásnál már sokkal többet értettem meg belőle, és a rajongás is megmaradt). Kicsit később elolvastam a Majomábécét és a Mesterségem a halált is. Ekkor döntöttem úgy, hogy Robert Merle a kedvenc íróm. Ekkor lehettem olyan 14 éves. Lassan egy évtized telt el azóta, és nem olvastam tőle semmit. Hát így kell bánni a kedvenc szerzőnkkel? Mélyen elszégyelltem magam, és végre kezembe vettem a Malevilt. Teljesen mindegy, hogy a kedvenc íróm-e Merle, egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy fantasztikus író. A Malevil pedig egy fantasztikus író lenyűgöző könyve.

Fülszöveg:

Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak, és a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet.

Ha valaki most úgy érzi, túl sokat tudott meg a történetről, és így már nincs is értelme elolvasni, nagyot téved. A könyv fordulatoktól, izgalmas történésektől, érdekes hitvitáktól és fontos politikai döntésektől gazdag, a karakterek pedig szélsőséges érzelmeket válthatnak ki az olvasóból. A főszereplő, Emmanuel Comte egy-két kivétellel mindig úgy viselkedett, olyan döntéseket hozott, amit elvártam volna tőle, ami a megfelelőnek bizonyult, és az a pár kivétel is csak ahhoz kellett, hogy ne váljon túl tökéletessé. 

A könyv többi szereplője - bár a fontosabbak nem voltak tíznél többen, - megfelelően illusztrálta, milyen lenne a világ, ha nem egy tucat, hanem pár száz ember élné túl. Ismerhetjük az archetípusokat a Legyek urából, a Battle Royaleból, és itt a Malevilben is megvolt ez: különböző értékrendű, személyiségű emberek, akik máshogy gondolkodnak Istenről, a közös teherviselésről, a háborúról, vagy a monogámiáról, de ha van egy ember, aki irányítja őket, tökéletesen tudnak együtt dolgozni egy új világ felépítésén.

Bár a könyv 736 oldalas, mégis annyira olvasmányos, hogy a görög tengerparton fekve néha elfeledkeztem a tengerről, ami hullámozva csábított, vagy az égető napról, ami ellen be kellett volna kennem magam; a külvilágot kizárva faltam Robert Merle könyvét, aki lassan egy évtizede a kedvenc íróm.