70 napig összezárva a víz alatt - Robert Merle magyarul eddig kiadatlan könyve

Robert Merle : 

Nekünk nem kel föl a nap

2015
Európa Kiadó
Fordító: Kamocsay Ildikó
344 oldal
20. századi francia szépirodalom

"Az ember furcsa állat: szeret szeretni."

Nehéz ezt a kritikát most megírnom, mert Robert Merle az egyik kedvenc íróm, ennek ellenére ez a könyv most nagyon nem tetszett. A fülszöveg utána kifejtem, hogy miért.

"A mindmáig töretlen népszerűségű Robert Merle-nek szinte valamennyi műve megjelent már magyarul. Egyik utolsó nagy adósságunkat törlesztjük most ezzel az 1986-ban, tehát a hidegháborús korszak végén, de a nagy világváltozásokon még innen íródott regénnyel. Merle az izgalmas technikai részletek mellett hiteles képet fest benne a haditengerészek közel három hónapra összezárt, szigorú hierarchia és munkarend szerint élő közösségének mindennapjairól, az együttélés nehézségeiről, a külvilágtól elzárt katonák és a kisegítő személyzet gondjairól, örömeiről. Arról a természet közepén, az óceán mélyén természetellenes módon, de nagyon is létező világról, ahová soha nem jut el a napfény, ahol nincsenek ünnepek, és a napszakokat csak a változó színű neonvilágítás különbözteti meg egymástól.

A regény egyúttal felhívja az olvasó figyelmét a nukleáris energia veszélyeire és a nukleáris háború szörnyű eshetőségére is."

Igen, a könyv arról szól, hogy több száz férfi hogyan bírja összezárva több hónapon keresztül egy tengeralattjárón. De nem is akármilyenen, egy atom-tengeralattjárón, ami egyrészt nagyon menő, mert szupertitkos, másrészt nagyon veszélyes, mert ha ki is kell lőni azt az atomot, akkor megközelítőleg vége a világnak. Viszonylag egyértelmű, hogy egy ilyen témájú könyv főleg a férfi olvasókat tudná lekötni, ehhez képest főszereplőnk, drága elbeszélőnk folyamatosan női olvasóként szólít meg minket (persze leírja az okát az elején, de szerintem csak ügyes fogás volt, hogy valahogy bevonja a női nemet is). Tehát van egy helyszín és egy szituáció, ami engem (nem mint nőt, hanem személy szerint engem) egyáltalán nem érdekel, mivel kelthetné akkor még fel a figyelmemet? Főszereplőnk orvos, és a tenger mélyén műtétet végezni azért mégse semmi. Ez így szép és jó, de miért csak az utolsó 50 oldalon lesz dolga? Miért nem betegszik meg addig senki? Aztán, megkedvelhetnénk magát a főszereplőt, vagy bármelyik kedves mellékszereplőt. De én képtelen voltam rá. 

Robert Merle-nek nem csak a stílusa jó, hanem nagy általánosságban, az általam olvasott könyvekből az is kiderül, hogy a humora is fantasztikus. Nem tudom, hogy csak egy roppantul idegesítő főhőst akart itt létrehozni, vagy e könyv írása alatt elhagyta a humorérzéke őt, de sikerült egy olyan főszereplőt megalkotnia, aki azt hiszi magáról, hogy vicces és hogy a többiek is milyen mókásak, közben meg így 21. századi szemmel olvasva egy csepp humor nem hangzik egy a könyvben, csupán csak udvariassági formulák és okoskodások.

A fülszöveg szerint ez a könyv felhívja a figyelmet a nukleáris energia veszélyeire és a lehetséges háborúra, de szerintem ezt túl visszafogottan és enerváltan teszi. Mivel engem ez a téma nagyon is érdekel, és a Malevil-t pont azért imádtam, mert egy atomrobbanás utáni világban játszódott, kicsit több feszültséget vártam volna ettől a regénytől is.

Nem azt akarom mondani, hogy a Nekünk nem kel föl a nap rossz könyv! Csak egyszerűen nagyon magasra rakta nálam korábban egy a francia író a lécet, és így nagyot csalódtam. Nem nekem való könyv volt. De ettől még voltak benne gyönyörű gondolatok, idézni való bekezdések és kedves momentumok, nagyon el tudom képzelni, hogy mások imádni tudnák, és talán még "hősünk" "humorát" is értékelnék.

Kiknek ajánlom tehát:

• a hidegháború iránt érdeklődőknek
• tengeralattjáró rajongóknak
• azoknak, akiknek nem fontos, hogy nagyon legyen cselekménye egy regénynek, hanem inkább a kialakult viszonyok között létrejövő hangulat, szituációk érdeklik

"Véleményem szerint egy ember akkor szenved a klausztrofóbiától, ha rossz a kapcsolata társaival: ilyenkor nem a falakat érzi túl közelinek, hanem a többi embert."

Te is olvastad a könyvet? Mi a véleményed róla?

Anna Gavalda : Édes életünk

Anna Gavalda : Édes életünk

2014
Magvető Kiadó
Fordító: Tótfalusi Ágnes
280 oldal
kortárs francia szépirodalom

Anna Gavalda is azon írók közé tartozik (azért nincsenek olyan sokan), akiknek ha megjelenik egy új könyve, rögtön meg akarom szerezni. Pedig olvastam már tőle kevésbé jót is, mégis: az Együtt lehetnénk akkora hatással volt rám anno, hogy azt nem tudom elfelejteni. Hátha valaki megunná a felénél kritikámat, még gyorsan idebiggyesztem: imádtam a könyvet, és mindenkinek ajánlom, de legfőképp az én generációmnak, a huszonéveseknek, és a harminc körülieknek.

A könyv két kisregényből áll. Az elsőben a 24 éves Mathilde egy nap elhagyja a táskáját, amiben a számára fontos kacatokon kívül éppen rengeteg pénz is lapult. Ez a borzasztó eset egy nagyon furcsa találkozáshoz vezet, ez pedig ahhoz, hogy a lány végre rájöjjön: olyat dolgozik, amihez semmi kedve nincs, azzal tölti az idejét nap mint nap, ami nem teszi boldoggá. Hiába bulizik, iszik és pasizik, a gondok nem tűnnek el, a szerelem nem találja meg. De talán még ebben a kilátástalan életben is van olyan, aki emberségével meglepetést tud okozni. 

A második kisregény Yannról szól, egy 26 éves fiatalemberről, aki nem érzi magát elég tehetségesnek ahhoz, hogy dizájner legyen, ezért tucatmunkát végez, barátnőjével évek óta együtt él, de kapcsolatuk nem lépett előrébb. A túl kedves és cseppet sem önző Yann életében elég egy borozgatás közben átbeszélgetett éjszaka az addig ismeretlen szomszéddal ahhoz, hogy végre magával is foglalkozni kezdjen, és meghozzon pár döntést, amit már rég meg kellett volna.

"Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják."

Pont azon a napon láttam egy új magyar filmet a moziban, amikor ezt a könyvet először kezembe vettem, és jót mosolyogtam, és közben nagyon értetlenkedtem. A könyv borítóján ugyanis a Senki szigetének egy jelenetfotója vagy werkfotója látható, amit Szilágyi Lenke fotózott, és ilyenre még nem láttam korábban példát. 

Aztán a könyv elolvasása után már számos okot találtam rá, és nagyon tetszik is a borító: egyrészt a Senki szigete is fiatalokról szól, akik önmagukat keresik, a helyüket a világban, és megváltoztatják egymás életét, amikor hármójuk útja keresztezi egymást. Másrészt Mathilde is folyamatosan biciklivel jár, ahogy Juli is a filmben. Azért bevallom: ez a könyv nekem sokkal inkább közvetítette a kétségbeesett fiatalok üzenetét, mint Török Feri filmje.

Szó ami szó: Az Édes életünk nálam telibe talált. A szerencsétlen Mathilde-ot eleinte nem kedveltem, de miután bejött a történetbe a rejtélyes pali a hiányzó ujjperccel, minden karaktere szerethetővé vált, és Mathilde is élni kezdett. Vele is tudtam azonosulni, voltak hasonló korszakaim nekem is. 

Yann történeténél viszont nem kellett gondolkodnom, az első pillanatban megkedveltem a fiút, a végére pedig jól bele is szerettem. A szomszéd család pedig engem is meghatott: igen, én is szeretnék egy férjet, aki tíz év házasság után is úgy néz rám, mintha az első csók után lennénk, és aki egyetért abban, hogy a gyereknevelés két szülő dolga, a nő helye pedig lehet, hogy a konyhában van, de akkor vele egy időben a férjnek is. 

A legjobb pedig a könyv vége volt. Yann hangfelvételének minden pontján nevettem, a lezáráson pedig örömömben el is homályosodott a szemem. Ez a kisregény egyszerűen csak szép.

Az emberi gyarlósággal és az emberek elhamarkodott megítélésével kapcsolatban pedig sokunknak lenne mit tanulni ebből a történetből, én néhol szőttem is az elhatározásaimat.

Ez is egy olyan mű, amiben nagyon könnyű idézhető részt találni, mert nagyon frappáns gondolatok, és örök érvényű kijelentések vannak benne. Íme egy azok közül, amiket azért jelöltem meg, mert ráismertem benne a saját problémáimra, a saját kis nyomorú életemre. :)

"És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentétezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget nem hozó nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek."

Hogyan rendezzünk sikeres házibulit?

Boris Vian :
Venyigeszú és a plankton

2014
Helikon Kiadó
fordító: Bognár Róbert
276 oldal
francia szürreális regény

Emlékszem, amikor 15 évesen kezembe vettem a Tajtékos napokat, elolvastam pár nap alatt, és azt mondtam, hogy ez egy érthetetlen hülyeség (az avantgárd nem a kis tiniknek való), majd pár évvel később újra el kellett olvasnom a magyar fakultáción, és rögtön beleszerettem. Ideje volt már valami mást is olvasnom Viantól. Csak a végén, az utószóból tudtam meg, hogy Vian nem is nagyon akarta kiadni, hiszen főleg a barátainak írta ezt a regényt, és a legtöbb szereplője a barátairól, ismerőseiről, főnökéről lett mintázva. Szerencse, hogy végül kiadták, mert ez a könyv nem csak szórakoztató (a férfi olvasók szerintem még nagyobbakat nevethetnek rajta, főleg ha van önkritikájuk), hanem súlyos és szemtelen társadalomkritika is. 

De legjobban azért szerettem, mert eddig még egy általam olvasott könyv sem parodizálta ki ilyen tökéletesen a bürokrácia gusztustalan intézményét. 

Nem mellesleg pedig elszégyelltem magam: ennyire még soha nem rúgtam ki a hámból egy házibulin sem, mint ahogy azt ebben a regényben művelik. Van még mit tanulnom tőle.

Fülszöveg: A kiadó Vian-sorozatának második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.

A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.

Az Helikon Kiadónak ez az új kiadású Vian könyve több okból is minőséginek mondható. Egyrészt a minimalista, de ötletes borítója miatt, másrészt Takács M. József információdús, mégis érdekes utószava miatt. És akkor még nem említettem, hogy egy félregépelést, vagy nyomdahibát sem találtam a könyvben, ami alap elvárás lehetne, de mostanában egyre több a hiba a magyar kiadványokban, így hát én már ezt is piros ponttal jutalmazom. Ami pedig a legjobb volt benne, az maga a fordítás: Bognár Róbert kitett magáért, idézem is kedvenc részemet.

"Az örvendező pancsoláshoz az öklendezők puncsokádása szolgáltatott háttérzenét, de ez nem hatolt el az Őrnagy tudatáig."

A Venyigeszú és a plankton nagyon könnyen és gyorsan olvasható, hiszen egészen nagy betűkkel van szedve ez a kiadás, a fejezetek igen csak rövidek és folyton megnevettetik az olvasót. Főleg amikor azt hinnénk, hogy az 5. fejezet jön, de a szerző kedvesen figyelmeztet bennünket, hogy a főszereplő még nem jelent meg a könyvben, ezért a következő még csak a 2. fejezet lesz.

Ezt a könyvet ajánlom tehát azoknak, akik 

1. alapvetően szeretik Boris Viant, csak ez eddig kimaradt nekik

2. szeretik az avantgárd, furcsa, bohókás regényeket

3. kedvelik, ha egy szerző a viccein keresztül kicsit beszól a világnak

4. imádják a jó bulikat, a nőket/férfiakat, az alkoholt, és a jazzt.

5. éppen túl vannak valami nagyon hivatalos beadvány (vagy esetleg szakdolgozat) írásán

Egyébként is, engem már az előszóval megvett magának:

"Ráadásul eme magisztrális mű – vagyis a Venyigeszú stb. – nem realista regény, mert minden, ami elbeszéltetik benne, valóban megesett. És vajon Zola regényeiről elmondhatni ezt?

Következésképpen előszavam teljesen felesleges, ami által pontosan eléri célját."

Malevil - avagy óda a kedvenc szerzőmhöz

Robert Merle : Malevil

Európa Kiadó
2013
Fordító: Görög Lívia
736 oldal
szépirodalom






"És elmondom magamnak újra, ki tudja hányadszor: egyetlen férfi sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy boldog lett volna ezzel vagy azzal a nővel, míg ki nem próbálta. De mihelyt megkísérli, akár beválik, akár nem, a próba többé nem próba, hanem az élete.

Tizenkét éves voltam, amikor úgy igazán elkezdtem könyvmollyá válni olyan szempontból, hogy már nem csak a kötelező olvasmányokat olvastam el a suli miatt, hanem magamtól vettem le könyveket a polcról, és élvezettel faltam őket. Úgy gondoltam, első feladatom kiválasztani a kedvenc írómat. Nem sokkal később anyukám kezembe adta az Állati elmék című könyvet. 

Kissé talán durva egy ilyen kisgyereknek: van benne szex, háború, politika,de delfinekről szólt, és ha elsőre akkor nem is értettem mindent, mégis odáig voltam érte (későbbi újraolvasásnál már sokkal többet értettem meg belőle, és a rajongás is megmaradt). Kicsit később elolvastam a Majomábécét és a Mesterségem a halált is. Ekkor döntöttem úgy, hogy Robert Merle a kedvenc íróm. Ekkor lehettem olyan 14 éves. Lassan egy évtized telt el azóta, és nem olvastam tőle semmit. Hát így kell bánni a kedvenc szerzőnkkel? Mélyen elszégyelltem magam, és végre kezembe vettem a Malevilt. Teljesen mindegy, hogy a kedvenc íróm-e Merle, egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy fantasztikus író. A Malevil pedig egy fantasztikus író lenyűgöző könyve.

Fülszöveg:

Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak, és a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet.

Ha valaki most úgy érzi, túl sokat tudott meg a történetről, és így már nincs is értelme elolvasni, nagyot téved. A könyv fordulatoktól, izgalmas történésektől, érdekes hitvitáktól és fontos politikai döntésektől gazdag, a karakterek pedig szélsőséges érzelmeket válthatnak ki az olvasóból. A főszereplő, Emmanuel Comte egy-két kivétellel mindig úgy viselkedett, olyan döntéseket hozott, amit elvártam volna tőle, ami a megfelelőnek bizonyult, és az a pár kivétel is csak ahhoz kellett, hogy ne váljon túl tökéletessé. 

A könyv többi szereplője - bár a fontosabbak nem voltak tíznél többen, - megfelelően illusztrálta, milyen lenne a világ, ha nem egy tucat, hanem pár száz ember élné túl. Ismerhetjük az archetípusokat a Legyek urából, a Battle Royaleból, és itt a Malevilben is megvolt ez: különböző értékrendű, személyiségű emberek, akik máshogy gondolkodnak Istenről, a közös teherviselésről, a háborúról, vagy a monogámiáról, de ha van egy ember, aki irányítja őket, tökéletesen tudnak együtt dolgozni egy új világ felépítésén.

Bár a könyv 736 oldalas, mégis annyira olvasmányos, hogy a görög tengerparton fekve néha elfeledkeztem a tengerről, ami hullámozva csábított, vagy az égető napról, ami ellen be kellett volna kennem magam; a külvilágot kizárva faltam Robert Merle könyvét, aki lassan egy évtizede a kedvenc íróm.