Ami kifogott rajtam - Háy János: Xanadu

Háy János : Xanadu

Föld, víz, levegő

2013
Európa Kiadó
356 oldal
kortárs magyar szépirodalom

"Unom már, és unjátok ti is – mondta a tél, s egy éjszaka zsákba hányta a fegyvereit, és úgy elkotródott, mintha sosem járt volna itt."

A Xanadu bizony nehéz falat volt. Vagy két hónapig rágtam magam rajta. Amikor belekezdtem, élveztem a stílust, megnevettettek a szójátékok, és az ironikus beszólások az angyaloktól, és valahogy tíz oldal után el is vesztettem az érdeklődésemet. Onnantól kezdve egy oldal elolvasása fél órámba telt, ugyanis folyton elkalandozott a figyelmem. De lássuk a fülszöveget:

"Nem nagy dolog. Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence és kell Piránó, kell Marlon a régi kópé, és az elrejtett angyal lány Marion. Összekeverjük, kiöntjük és készen van az első fejezet. Aztán megint kavarunk rajta, kiöntjük és készen a második fejezet. Keverünk harmincnyolcszor és készen van mind a harmincnyolc fejezet. Nem nagy dolog. Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges matróz, egy nagy tenger, meg Velence…"

Lehet, hogy nem nagy dolog (dehogynem, természetesen baromi nehéz lehetett megírni ezt a regényt, már csak a sok szereplő, a nyelvezet és a stílus miatt is), így viszont nekem nem is tetszett. Valószínűleg ez a regény nálam okosabbaknak íródott, tele intertextuális utalásokkal, de nekem olvasás közben már nem volt agyam ahhoz, hogy ezeket észrevegyem, és értékeljem.

Pedig Háy János személye különösen szimpatikus. Még amikor gimnazista voltam, ő volt az egyik vendége a suli író-olvasó találkozójának. Emlékszem, hogy érdeklődve hallgattam, nevettem a tinikori szerencsétlen sztorijain, és bámultam a bátorságát, hogy ilyeneket el mer mesélni, ma felolvasta egy novelláját, és rájöttem, hogy nem csak kis társaság előtt mer ilyeneket mesélni, hanem meg is írja őket. Az a novellája nagyon tetszett, és el is határoztam, hogy olvasok majd tőle valamit, de ezzel a mai napig vártam.

Most nem mondom azt, hogy csalódtam, mert lehet, hogy csak rosszul választottam, és más művei megint csak tetszenének. Csak azért, mert a Xanadu szereplői és története nem ragadott magával, még nem adom fel, fogok olvasni a jövőben is Háy Jánost.

"A teremtés előtti este az Úr összehívta kedves szolgáit. Csődültek is színe elé az angyalok, százan meg ezren, nem is tudni, hányan, mert akkor még nem volt számtan se a világon."

Krimiírásból ötös

Tom Wood : A BÉRGYILKOS

Európa Kiadó

2013

Fordító: Bajnóczy Zoltán

592 oldal

krimi

Engedje meg a nyájas olvasó, hogy a dicsérő szavak előtt kiadjam magamból a bennem felgyülemlett negatív kritikát:

Egyetértek a barátnőmmel, aki 60 oldal után visszaadta nekem a könyvet, mondván, hogy ez egy tökéletes iparosmunka, minden benne van, ami egy krimibe kell, de egyáltalán nem keltette fel az érdeklődését. És igen, tényleg olyan, mintha Tom Wood elővette volna a vaskos "Krimikézikönyvet", és minden pontját betartva megírta volna A bérgyilkost. De 2013-ban, amikor már minden krimi tele van hetvenhárom csavarral és tizenkét meglepő fordulattal, akkor ez szerintem kevés.

Részletezném, mik idegesítettek a könyvben.

1. Az emberek tényleg odafigyelnek a testükben zajló biológiai folyamatokra, amikor valami szokatlan történik velük? Szerintem nem. Tom Wood szerint igen.

"A lövés következtében hidrosztatikus sokk hullámai futottak szét testében, megzavarva szívverésének fokozatos ritmusát. Teste nem értette, mi történt, és azt tette, amit intenzív sokk vagy trauma esetén szokott."

Vagy:

"Sykes szívére tette kezét, és érezte , hogy a megnövekedő savmennyiség hirtelen égetni kezdi a mellkasát."

2. Valamiért a szerző úgy érezhette, nem elég, ha iszonyatosan részletesen végigkövetjük az összes küzdelmét, gyilkolását, menekülését, felkészülését a lecsapásra. Neeeem, mi olvasók ebből biztos nem fogunk rájönni, hogy egy igazán profi bérgyilkosról van szó, ki kell ezt még emelnie mind a narrátornak, mind mindegy egyes szereplőnek, aki találkozik vele, vagy beszél róla. Lehet, hogy egy önbizalom hiányos gyilkos bácsival állunk szemben?

3. Hosszú. Túl sok a verekedős, gyilkolászós jelenet. De az is lehet, hogy ezt a könyvet férfiaknak szánták.

4. A regényben semmiféle karakterfejlődés nem található. Néha felsejlik a remény, (persze ilyenkor is szájbarágósan) hol egy nő miatt, hol önmaga miatt, de a végén ugyanott tartunk, ahol elkezdtük. A könyvnek tehát semmi tanulsága.

A bérgyilkos középpontjában egy pendrive áll, amin titkos, de rettentő értékes információk találhatóak; ezt kell megszereznie Viktornak, a profi(!) bérgyilkosnak. A sikeres hadművelettel azonban nemhogy nincs vége, de történetünk ott kezdődik, hogy Viktorra hirtelen hét másik gyilkost is ráküldenek, de neki fogalma sincs, kik a megbízók. Elhatározza tehát, hogy kideríti, kik és miért akarták megöletni, és le is számol velük. Oroszország, Svájc, Franciaország, Anglia és az USA, valahogy mindegyik belekeveredik, és eljutunk Ciprusra, Magyarországra, és még számos helyre. A másik oldal sem tétlenkedik azonban, nekik sem érdekük, hogy Viktor életben maradjon, így - az egyébként mindig magányos farkas - bérgyilkosnak nagyon jól jön, amikor segítséget kap, ráadásul egy csinos és okos nőtől.

És vajon milyen információk vannak a pendrive-on?

Be kell vallanom, hogy azért ez nem volt egy rossz könyv. Számos dolog tetszett benne. Egyrészt a szerelmi szál nem is volt annyira szerelmi szál, nem lett se nyálas, se elcsépelt, ez a része nagyon magával ragadott, még akkor is, ha kicsit szomorkás lettem tőle olvasás közben. Számos összeesküvés-elmélet jelent meg a regényben, amikhez én egyébként is vonzódom, és itt az orosz SZVR-rel, az amerikai CIA-val kapcsolatban olyan durva dolgok merülnek fel, amiket élvezet volt olvasni. A hatalomvágy és a korrupció megjelenítésén keresztül mutatja meg nekünk a szerző azt a mai világot, ahol gyakorlatilag mindenki álszent, pénzéhes, és bármire képes az előbbre jutásért. A maffia mindenhol ott van.

"Néhány magyarral dolgozott együtt, akik ránézésre az alvilágból kerülhettek ki, meg néhány szerb törvényen kívülivel, akik közül az egyik nő volt. Alvarez rosszallóan csóválta meg a fehét. Röviden szólva, Szvjatoszlav összeverbuválta a Balkán és az Urál közötti pöcegödrökből a világ utolsó gennyládáit."