Háy János : Hozott lélek
2015
384 oldal
kortárs magyar szépirodalom
novelláskötet
Amikor megláttam, hogy megjelenik ez a könyv, rögtön gyökeret vetett bennem a gondolat, miszerint nekem ez KELL. Tetszett a borító is, és a leírása. Aztán rájöttem, hogy a legutóbbi találkozásom Háy Jánossal elég rosszul sült el, ugyanis a Xanadu című könyvét iszonyat nehezen olvastam el, és egy pillanatra sem tudtam megszeretni. Írtam is róla egy kiábrándult kritikát.
Szerencsére a Hozott lélekkel nem voltak ilyen jellegű problémáim, sőt őszintén fogalmazva semmilyen problémám nem volt vele, mert első pillanatban beleszerettem, és magamban bólogatva, nevetgélve, vagy sírdogálva minden novella után megerősödött bennem ez az érzés.
Ebben a kötetben 48 novella fért el, mindegyik rövidke, átlagosan 4-5 oldalasak, tehát a buszon is ugyanolyan jól lehet olvasni (ha az ember nem fél a nyilvános könnyezéstől - én már lassan hozzászokom), mint fogmosás után este az ágyikóba kucorodva. Bár a novellák legnagyobb százalékának a párkapcsolatok és azoknak mindennemű nehézsége a témája, nem egysíkúak a történetek. Akad itt hátborzongató krimi (Háború után), történelmi (Titok), vadiúj mese (pl. A karbunkulus torony, A tengerszem, A fából faragott királyfi, A magányos hegy), és egy-két szórakoztatóan elfuserált sztori is (Alkalom szüli). Az én személyes kedvencem a Svábhegy volt.
"És ki az a más, kérdeztem. Mindegy, mondta, nem ismerem, és elment nyolc év az életemből, ő meg a legjobb barátnőmmel."
Akadnak olyan novellák a kötetben, amik szinte már elcsépelt témákat dolgoznak fel, lerágott csontok (a férfi el akarja hagyni párját egy új lányért, akit igazán szeret, de kiderült, hogy az előző teherbe esett tőle... és hasonlók), amik már-már unalmasak lennének egy sorozatban, filmben nézve, de Háy János stílusa, az a tökéletes precizitás, amivel belebújik karakterei bőrébe, és megszólaltatja őket, izgalmassá, életszerűvé teszi történetüket. Legtöbbször túl életszerűvé, túl szomorúvá. A valóság, ami ennek a könyvnek a lapjain újra és újra megjelenik, bizony legtöbbször elég kiábrándító, dühítő vagy csak elkeserítő, de megrendítő és tanulságos is.
Azt már elhatároztam, hogy amikor a párom betölti a negyvenet (akkor jön a kapuzárási pánik nagyjából, nem?), akkor odaadom neki ezt a könyvet, hogy legalább A tiszta lap című novellát olvassa el belőle. Abban reménykedem, hogy ezzel megnyugtatom, és nyugton marad a fenekén utána, és nem lapoz át egy olyan novellára, amiben éppen jól sült el a válás, és a huszonéves lánykával sokkal boldogabb életet folytatott a főszereplő. :)
Ezt a könyvet nem ajánlom:
- depresszióban szenvedőknek
- épp válófélben, szakításban lévő olvasóknak
- azoknak, akik valami nagyon vidámat akarnak olvasni
Egyébként mindenki másnak nyugodt szívvel, és nagyon sok szeretettel ajánlom, gyönyörűen kegyetlen ez a könyv!
"Megint úgy éreztem, hogy ha egy időtől szétroncsolt nő képes engem leradírozni, akkor valami nem lehet velem rendben, hogy szörnyen nézhetek ki, csúnya vagyok,aki senkinek nem kell, még egy ötvenéves férfinak sem. És sírtam akkor, meg sírok még mindig minden este, hogy jöjjön vissza, vagy legalább menjen el az a baba, amit utolsó találkozásunkkor a szívem alatt hagyott."
