Justin Torres : Mi állatok

Justin Torres : Mi, állatok

2014

Európa Kiadó

fordító: Vághy László

192 oldal

kortárs amerikai regény

"Senki más nem bírta ilyen sokáig a szemhéján tartani a könnyeit, mint Anya; voltak napok, amikor órákon át így mászkált, kövér könnycseppekkel a szemében, és nem hagyta őket leesni." 

Amikor anyukám nyomta a kezembe a könyvet, miszerint ez egy szörnyűséges történet, rögtön tudtam, hogy én szeretni fogom. Így volt ez anno a Tajtékos napokkal vagy a Nyugalommal is. Mindenesetre aki Émile Ajar Előttem az élet című könyvét nem nagyon kedvelte a stílusa, atmoszférája miatt, az a Mi, állatokat se fogja szeretni.

Fülszöveg:

A regény középpontjában a család áll, annak minden szépségével és szörnyűségével együtt – vagyis egy család, az író-narrátoré: a Puerto Ricó-i apa és a fehér anya szinte még maguk is gyerekek, de már van három fiuk, akikkel egyik napról a másikra élnek, kegyetlen, követelőző, viharos szeretetben. A fiúk vadulnak, csavarognak, szilaj játékokban dolgozzák fel sérelmeiket, és ugyanezt teszik a kamasz szülők is. Az apa időnként eltűnik, kétségbeesésbe taszítva az otthon maradottakat, de csak hogy aztán újra előkerüljön, és újrakezdődjön a vérre menő játék meg a harc…

Justin Torres első regénye a Mi, állatok, ami rögtön be is zsebelt jó pár fontos díjat Amerikában, és én nagyon boldog vagyok, hogy az Európa Kiadó lefordította és behozta a könyvet Magyarországra, mert különben halvány esélye se lett volna, hogy én rátaláljak. Az pedig nagy kár lett volna. A könyv elég erősen önéletrajzi ihletésű, meglehetősen nagy port is kavart odaát, de Michael Cunningham szerette (mi pedig szeretjük Michael Cunningham-et, ergó...!?), és akinek még ez sem elég: 2011-ben Torrest választotta a Salon.com a legszexibb férfinak (csak ebből az okból lejjebb mutatunk róla még egy képet).

Bár ez egy rövid, egyszerű nyelvezetű könyv, mégsem könnyen fogyasztható. Ez a párosítás viszont nagyon is jól áll ennek a történetnek, családnak és korszaknak.

A Puerto Ricó-i családban egyszerre van meg minden, amire vágyunk: játékosság, szeretet, szenvedély és fiatalság; és ezzel egy időben minden, amitől rettegünk: pénztelenség, gyűlölet, a jövőkép hiánya, félelem, erőszak és túl sok alkohol.

A rövid, pár oldalas - egymáshoz csak lazán kapcsolódó - epizódok fantasztikus érzékiséggel és brutalitással mutatják be ennek a furcsa családnak a sorsát. A három gyerek korai játszadozásai idővel kamaszos lázadássá válik, bárhogy is könyörög a fiatal anya legkisebb fiának, hogy az maradjon meg hat évesnek, mert utána már minden gyerek elfordul a szüleitől, és minden megromlik. Hogy a könyv befejezését, végkimenetelét ki hogyan értelmezi, az már más kérdés. Én egyrészt tökéletesen megértem, miért is lehet megosztó ez a könyv sokak számára (a vége "csattanó" sokaknál kiverheti a biztosítékot), másrészt nekem pont azért tetszett nagyon ez a könyv, mert zseniálisan vezette végig a szálakat, és számomra nem volt meglepő egyik sors alakulása sem. Az már más kérdés, hogy talán feleslegesen drukkoltam.

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki:

• szereti a szókimondó és nyers fogalmazásmódot
• odáig van a latin-amerikai temperamentumért
• szereti, ha az emberi fajt kicsit kritikus és cinikus szemmel nézik

"Ott volt apus valahol, egy másik készüléknél, egy telefonfülkében, vagy valaki másnak az ágya szélén, részegen vagy józanon, és lárma és forróság van körülötte, vagy hideg volt és egyedül volt, vagy mások is voltak ott, mindenesetre minden egyes csörgés hazahozta, idehozta őt közénk. A csörgés hangszíne is változott, kétségbeesettből vádló lett, aztán lassú és bánatos, majd olyan, mint a szívverés, majd maga volt az örökkévalóság - mindig is csörgött, és ítéletnapig csörögni fog -, majd a vészharang dermesztő kongásba csapott át."

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Alessandro Baricco : Tengeróceán

2014
Helikon Kiadó
Fordító: Székely Éva
200 oldal
olasz kortárs szépirodalom

"Dira fölnézett a számításaiból. Azok ketten – Bartleboom meg a fiúcska – vigyázzban álltak előtte. – Ez a fiú olvas az álmaimban. – Ez az ember beszél álmában."

Baricco nekem nagy kedvencem. Olvastam már tőle olyan kiváló műveket, amiket felsorolnék a kedvenc könyveim között (Selyem, Novecento, Vértelenül), olyat, ami különleges és kísérletező volt (Mr. Gwyn, Háromszor hajnalban), de olyat, amit ne élveztem volna, olyat nem olvastam még tőle.

Márpedig a Tengeróceán 20. oldalánál járva ez a veszély fenyegetett.

Fülszöveg:

Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Aztán ahogy az elején átrágtam magam, hirtelen fordulatot vett a dolog, és magába szippantott ez a különös világ. Megkedveltem a reform gondolkodású papot, és a beteg kislányt, majd egyszer csak helyszínt váltottunk, és hajótörést szenvedtünk. Ilyen költői és fantasztikus leírást én még nem olvastam hajótörésről, vagy bármilyen katasztrófáról. A könyvnek csak ez a részlete külön is megjelenhetne novellaként. Bartis Attila Nyugalom című könyvének az a két oldala jutott eszembe, ami picit hasonlóan épül fel ("Most kéne gyökeret eresszek, gondoltam, mint a tölgyek, gondolta, inkább cédrus, az tovább él, gondoltam, szeretlek, gondolta, hallgass, gondoltam"). 

Már csak ezért a részletért is érdemes elolvasni a Tengeróceánt, de ahogy a könyv hátralévő részében összeérnek a szálak, az még szórakoztatóbb. Izgulhatunk a szerencsétlen Bartleboom-ért: vajon sikerül-e megkérnie a megfelelő lány kezét, meggyógyul-e a beteg lány a tengertől, vagy kiderül-e miért jött a különös férfi pont abba a szállóba, mint a többiek? 

Kedvenc részletem:

"Egyvalamire tanított meg egy öreg, Darrellnek hívták, mindig azt mondta, hogy háromféle ember van: az egyik fajta olyan, hogy szemben áll a tengerrel, a második benne van, a harmadik épségben visszatér a tengerből. Meglátod, mondogatta, mennyire csodálkozol majd, amikor rájössz, ki a legboldogabb."