Jodi Picoult : Találj rám

Jodi Picoult : Találj rám

2014
Athenaeum Kiadó
Fordító: Babits Péter
456 oldal
kortárs amerikai szépirodalom

Ezt a könyvet fél éve olvastam, és azóta nem írtam meg róla a kritikát. Először nem tudtam mit írjak, mérges is voltam a könyvre, aztán feledésbe merült. De most szeretném megírni, már csak azért is, mert nálam ez már hagyomány, és szeretnék szép lassan Jodi Picoult összes könyvéről véleményt írni.

A Találj rám fülszövegéből részlet:

"A Szelíd vadak folytatódik! Jenna, a tizenhárom éves kislány az anyját, Alice-t keresi, Alice viszont nem keresi Jennát. Virgilt tíz éve foglalkoztatja a baleset, amely az elefántrezervátumban történt, s pontosan azóta tudja, hogy egykor, nyomozóként nagyot hibázott. Serenity, az egykori sztármédium épphogy belecsöppent ebbe az ügybe, máris nyakig benne van: vajon megtalálja-e újra szellemi vezetőit vagy továbbra is csak unatkozó amerikai háziasszonyok mindennapjait dobja fel?"

A Szelíd vadak című előtörténet (amit csak e-bookként lehet kapni és olvasni) egy magával ragadó szomorú történet egy önálló, független és rendkívül intelligens nőről, aki azt hiszi, mindennel el tud boldogulni egyedül is, ám végül kénytelen rájönni, hogy minden nő életében elkel egy férfi. A rövidke könyv főszereplője pedig nem más, mint Alice, a Találj rám egyik főszereplője. Az előtörténetben főszereplők még az elefántok is, - a regényben már csak mellékszereplők -  és rengeteget tudhatunk meg ezekről a bölcs és lojális állatokról. 

A Találj rám már megint egy olyan könyv, ami olvastatja magát, és például nyáron vízpartra tökéletes. Ez volt számomra az eddigi legmegfejthetetlenebb könyve, az utolsó oldalakig (amikor is egy hatalmas csattanó derül ki) azt hittem, hogy hibák vannak a könyvben, de nem csak ebben, hanem a Szelíd vadakban is. (időpontok, vezetéknevek... de nem részletezem, mert az spoiler lenne). A stílus és az, hogy megint több szemszögből ismerhettem meg a történetet megint nagyon tetszett, és a karakterek is nagyon érdekesek és sokrétűek voltak, de... 

Picoult-hoz képest kicsit itt lassan indult be a történet, már-már unalmas volt a könyv első fele, főleg a legeleje, lassan szerettem meg a karaktereket, de miután ezen túlestünk, már minden ment, mint a karikacsapás.
Spoiler mentesen nem is tudok többet írni (de ha valakinek van kedve, jól kibeszélhetjük, mert van mit), de az biztos, hogy a könyv többször is beindítja az anyai ösztönt azokban is, akik még nem anyák, és arról is biztosíthatom a jövőbeli olvasókat, hogy ez a könyv pár óra, vagy pár nap izgulást mindenképp fog okozni.

Kiknek ajánlom:

• elefántrajongóknak
• jóslással foglalkozóknak, a misztikum kedvelőinek
• természetesen a Jodi Picoult rajongóknak
• azoknak, akik szeretik azokat a könyveket, aminél végig töri az olvasó a fejét, mire fog kifutni a könyv, de a végén egy olyan csavar jön, ami kiszámíthatatlan volt

"– Nem gondolja, hogy egy kicsit mindnyájan médiumok vagyunk? Még sosem fordult elő, hogy egy rég nem látott barátjára gondolt, amikor az váratlanul felhívta? – Nem – feleli laposan Virgil. 

– No persze, ahhoz barátok is kellenek."

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

 Kurt Vonnegut:

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

2014

Helikon Kiadó

fordító: Szilágyi Tibor

268 oldal

regény az amerikai burzsoáról

Kurt Vonnegut az a szerző, aki eddig engem jó messzire elkerült, és csak annyiban foglalkoztatott, hogy soha nem tudtam, hogy kell kiejteni a nevét ( hasonló cipőben járóknak: 'vánögöt'). Most a Helikon Kiadótól kaptam egy példányt az új kiadású Áldja meg az isten, Mr. Rosewater!-ből, amire nagyon lassan éreztem rá. Az eleje nagyon unalmasnak hatott, nem kedveltem meg egyik szereplőt sem, és nem tudtam elképzelni, hogy kelti majd fel az érdeklődésemet pár buta gazdag csip-csup problémája. Íme a fülszöveg:

Eliot Rosewater az egyik leghatalmasabb amerikai vagyon ura: ő a Rosewater Alapítvány elnöke. A társaság alapszabálya szerint az elnököt csakis akkor lehet elmozdítani tisztségéből, ha bizonyíthatóan elmebeteg. Eliot annak látszik. A tudományos-fantasztikus írók gyűlésén például így szónokol: „Szeretlek benneteket, ti stricik… Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol." Méltán világhírű regényében Kurt Vonnegut az emberiség legalapvetőbb erkölcsi kérdéseire a maga jellegzetes módján válaszol.

A fülszöveget kicsit megnyirbáltam, mert - bár ez nem egy szórakoztató ponyva, ami a csattanója nélkül nem áll meg a talpán, hanem szépirodalom, - mégis úgy éreztem, hogy van benne egy kedves fordulat, amit nem kell elárulni előre.

A történet számomra ott lett érdekes, ahol Eliot elkezdett elmélkedni a science fiction regényekről, és végül olyan mély, filozofáló gondolatokat közölt, amiket nehéz volt követni, és mindezt teljesen részegen tette. Eszembe juttatott pár bölcsész ismerőst, akik imádtak kérkedni az idegen szavakkal, és az eszmékkel, amiket tanultak, de legtöbbször üres maszlagokat zengtek. 

Az író máskor meg olyan tényeket, adatokat mesélt a Rosewater családról, hogy néha eszembe jutott, rá kéne gúglizni a családra, aztán meggyőztem magam arról, hogy mindegy, létezik-e ez a név, ha egyszer van másik 10-20 család, aminek legalább ennyi pénze és ekkora befolyása volt Amerikában. Tetszett még a főszereplőnk naivitása, szerencsétlensége és a végső megoldása, nagyon jót nevetgéltem rajta, de úgy érzem, ez nem lesz egy sokszor újraolvasós könyv a kezdeti nehézségek miatt. 

Az Áldja meg az isten, Mr. Rosewatert azoknak ajánlom, akik

1. Érdeklődnek Amerika politikája, felsőbb tízezre iránt

2. Szívesen elmennének önkéntes tűzoltónak

3. Nem vetik meg az alkoholt

4. Mániákusan rajonganak a sci-fiért

"Ez a történet emberekről szól, de egy nagy summa pénz játssza benne a főszerepet, ugyanúgy, ahogy egy méhekről szóló mesében is joggal játszhatna vezető szerepet a méz."

Újabb skandináv krimi

Kristina Ohlsson : Elnémítva

Animus Kiadó

2013

Fordító: Torma Péter

352 oldal

skandináv krimi

Fülszöveg: "Alex Rechtnek és különleges nyomozócsoportjának két ügye is akad egyszerre. Stockholm külvárosában halálra gázolnak egy férfit, akit a hatóságok képtelenek azonosítani. A boncolás alapján egyértelmű, hogy szándékosan ütötték el. A tettes és az indíték ismeretlen. Ezzel egy időben holtan találnak egy lelkészt és a feleségét. Felmerül, hogy a férfi esetleg nem tudta elviselni lánya halálának hírét, s ezért lőtte agyon a feleségét, majd lett öngyilkos. A házaspár ismerősei ezt teljes képtelenségnek tartják. A nyomozás során kiderül, hogy a lelkész menekülteket bújtatott vidéki nyaralójuk pincéjében. Ali Irakból menekült Svédországba. A titokzatos szervezet, amely átcsempészte őt a határon, érdekes ajánlatot tesz neki. A fizetségnek csak egy részét kell pénzben törlesztenie, feltéve, ha vállal egy kis szívességet..."

Az Elnémítva Kristina Ohlsson Fredrika Bergman-sorozatának második darabja. Az első címe Mostohák, a harmadiké Őrangyalok. Nekem egyelőre a második részhez volt szerencsém, és egyáltalán nem volt gond, hogy nem olvastam az első részt, annak ismerete nélkül is érthető, követhető volt a történet, ha hozzá tudtunk szokni a rengeteg furcsa svéd és arab névhez. 

A könyv története, az alapfelvetés, és maga az első pár oldal igazán ötletes, és figyelemfelkeltő. A bevándorlós téma pedig, az egyházat, a maffiát és a rendőrséget is bevonva, szörnyen érdekes. Sajnos a karaktereket azonban nem tudtam megszeretni, egyikhez sem kerültem igazán közel, és akihez mégis tudtam volna, ahhoz nem akartam, mert tele volt csupa rossz tulajdonsággal.

Így aztán nem is örültem annak, hogy ennyi magánéleti szál volt a könyvben, főleg, hogy ezek nagy része kifejtetlen és elvarratlan volt. Persze, erre lehet magyarázat a folyatás.  

A gyakori térbeli váltás sokat lendített a könyv olvashatóságán, szerettem Stockholm és Bangkok között ugrálni, mindig vártam, hogy visszatérjünk a másikba, így általában belefért az időmbe még 1-2 fejezet. 

Az olyan történetek, amikben benne van a rendőrség, és végig ott a gyanú, hogy van egy tégla, általában jól sülnek el. Itt is tetszett a korrupció ábrázolása, és az, hogy pénzért mennyi mindenre képesek még azok is, akikről mások akarnak példát venni becsületességből és tisztességből. A könyv tehát izgalmas volt, érdekes témával, és jó felépítéssel, a végső csavar azonban nekem illogikus volt és erősen a dél-amerikai szappanoperákat juttatta eszembe. Sajnáltam a végét, nem így kellett volna ezt megoldani, de ettől függetlenül ez is egy újabb izgalmas skandináv krimi volt.

"Azt hiszik, így tervezték, amikor ideutaztak? Vegyük azokat, akik tizenötezer dollárt fizettek, hogy a lángoló Irakból Svédországba jussanak. Arról álmodtak, hogy egy ócska hatvanas évekbeli panelben fognak élni az "Otthont a millióknak" programból, egy bűzlő telken valahol a város legszélén? Tíz másik felnőttel összezsúfolódva egy háromszobás lakásban, munka nélkül, a családjuktól elszakítva? Egyedül? Ez a bizonyos tizenötezer dollár ugyanis csak egy ember ideszállításának az ára."

Folytatnám, de melyikkel? Sokan mondták, hogy Jo Nesbot kéne olvasnom, de tőle se tudom, hogy melyikkel kezdjem. Tippeket szívesen fogadok!

Az amisok igazsága

Jodi Picoult : Egyszerű igazság

Athenaeum Kiadó

2013

Fordító: Bihari György

484 oldal

kortárs krimi-dráma

"– A tökéletes világ az egyetlen hely, ahol az igazság megmentene az előre kitervelt emberölés vádjától. A tárgyalóterem távol áll a tökéletes világtól. Attól a pillanattól, hogy belépünk, nem az számít, hogy mi történt valójában. Az a fontos, hogy ki tud jobb sztorit eladni az esküdteknek."

Fülszöveg: Egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte az ártatlant. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol nem csak egy igazság létezik, és ahol a bűnhődés és a feloldozás nem az ítélőszék kezében van. Ellie egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügy hálójába, miközben saját félelmeivel is szembe kell néznie, mikor egy férfi tűnik fel a múltból, rég eltemetett érzéseket, vágyat és szenvedést hozva magával… 

Mint a legtöbben, én is azzal kezdem, hogy nagy Jodi Picoult rajongó vagyok, és elfogult vagyok a könyveivel, és bár tökéletesen egy kaptafára íródik mindegyik, mégis elolvasom mindet, amelyik megjelenik. Ezt a könyvet is faltam, izgultam rajta, a kezébe nyomtam másnak is, hogy olvassa el, mégis úgy érzem, hogy erősen meg kell kritizálnom az Egyzserű igazságot, mert rengeteg gyengesége van. Igaz, hogy ez a korai művei közé tartozik, így még valószínűleg nem forrott ki a stílusa, mégis zavart, hogy ennyire elnyújtotta a sztorit, nagyon a végére rakta a (már védjegyévé vált) tárgyalást, és addig rengeteget ismételte magát. A karakterek megint valóságosak voltak, viszont rettentő antipatikusak. A könyv második felétől egy-két mellékszereplőt megkedveltem (Coop, Samuel, Jacob), de a főszereplők újra és újra felidegesítettek (ezt azért írjuk a könyv javára, ha képes ilyen érzelmeket kiváltani valakiből, rossz nem lehet). 

Az amis életmód, amiről eddig semmit nem tudtam, rettentő érdekes volt számomra. Szívesen olvastam róluk, és szerettem eljátszani a gondolattal: milyen lenne 1-2 hónapot így élni? És vajon, ha egy ilyen családba születtem volna? Előbbi csábítóan és izgalmasan hangzik, utóbbi rettenetesen. Főként a vallási fanatizmus miatt, ami erősen jelen volt a könyvben. Azt szeretem nagyon Picoult-ban, ahogy a vallási kérdésekről tud írni, képes egy hitetlen gyaurt, mint jómagamat is elgondolkodtatni, és rábírni arra, hogy érdeklődve olvassam ebben a témában a szereplői gondolatait.

Volt egy szál a könyvben, ami sehogy sem áll össze a fejemben. Ez pedig a kísértet-szál. Bár teljesen meghökkentett, amiket erről írt, a fizikáról, arról, hogy valaki ebből doktorálhat, és megható is volt ez a szál néha, mégis végig azt hittem, valamit rejteget, és a végső megoldásnak a kísértetekhez lesz köze. Furcsa, hogy nem lett mégse semmi jelentősége ennek a szálnak, de a legfurcsább mégis a csattanó volt. Nem is jó ez a szó rá, inkább irracionális és önellentmondásos volt. A könyv utolsó mondata megsemmisítette az addigi majdnem 500 oldalt. Mindezeknek ellenére faltam a könyvet, és alig várom, hogy megjelenjen a következő Picoult.

És ebben a percben tudtam meg, hogy a könyvből film is készült (poszter jobbra látható), méghozzá 2004-ben, és IMDB-n 6,3-asra értékelték, ami egészen jó, szóval én a közeljövőben biztosan meg fogom nézni. Szerintem az összes Picoult könyv filmre való, egyszer a távoli jövőben én is vászonra viszek egyet, mondjuk a Házirendet, mert talán az volt a kedvencem.