Barry Michels - Phil Stutz : Énerő (Tools)

Hogyan változtathatjuk meg életünket belső erőnkkel?

Gabo Könyvkiadó

2012

268 oldal

fordító: Bozai Ágota

életmód - pszichológia

Barry Michels pszichológus éppen kezdte elveszteni hitét hivatásában, ugyanis nem tudott segíteni betegeinek, tehetetlennek érezte magát; ekkor találkozott Phil Stutz-cal, aki előadásával rögtön megnyerte magának. Nem elég, hogy igazán interaktívvá tette a kezeléseket, hiszen a pácienseknek rendesen meg kell dolgozniuk - nem csak a rendelőben, hanem otthon, munkahelyükön, az utcán, vagy bárhol, ahol éppen problémával kerülnek szembe. Ezen kívül azzal a lehetőséggel kecsegtette a hallgatókat Stutz, hogy amint meghallgatják a problémát, rögtön tudnak arra vonatkozó megoldást ajánlani.

Az öt eszközzel ugyanis - amiket a könyvben megfelelő részletességgel fejtenek ki a szerzők, - a legtöbb problémánkon segíthetnek. A vágy átfordítása eszközzel kikerülhetünk komfortzónánkból, és olyan dolgokkal is megpróbálkozhatunk, amiktől addig féltünk. Az aktív szeretet használatával megtanulhatjuk leküzdeni haragunkat, nem fogunk annyit idegeskedni, és a nehézségekből is hasznot húzhatunk. A belső tekintély megvéd minket saját árnyékunktól, önbizalmat ad, segítségével sokkal magabiztosabban és boldogabban tudunk viselkedni, és a kisugárzásunk is erősödik. A hálaáramlat alkalmazásával megszabadulhatunk folytonos szorongásainktól, aggodalmainktól, tehát az összes negatív gondolatunktól. A kockázat és veszély eszköze megtanít minket az előző négyet folyamatosan használni, és megóv minket attól, hogy túlértékeljük magunkat, és felhagyjunk az eszközök gyakorlásával. 

Idáig voltam objektív, és kívülálló, aki összefoglalja, mi van a könyvben. Most pedig jöjjön az elfogult és szigorú véleményezés. Először is úgy gondolom, hogy akik általában hisznek az életmód javító vagy spirituális könyvekben, azok szívesen befogadják majd az Énerőt, és megfogadják a tanácsokat, használni fogják az eszközöket. Ez a könyv szerintem nekik íródott. Azok ugyanis, akik szkeptikusok, racionalisták, vagy szűk látókörűek, úgysem fogják elolvasni ezt a könyvet, és ha valahogy mégis, nem hinném, hogy alkalmaznák az eszközöket, amivel életre kelthetjük belső erőinket. Természetesen ez nem meglepő, és ezzel a szerzők is tisztában vannak, én talán csak azért írom ezt le, mert hiányolok valami olyat ebből a könyvből, ami engem meg tudna győzni, hogy befektessem azt a kevéske kis energiát, és el kezdjem alkalmazni az eszközöket. És ez a hiány nem más, mint a tudomány. Olvastam José Silva Agykontroll című könyvét, amiben fizikai, biológiai tényekkel volt alátámasztva a premissza, az egész módszer alapja. Az Énerőnél hiányzik az alap.

A borító nekem tetszik (a jobb oldali kép részlete látható rajta, ami egy jó kis pszichológiai teszt), figyelemfelkeltő, de egyszerű. A könyvben sajnos sok nyomdahiba (gépelési, és elválasztási hibák) voltak, ez engem eléggé zavart. A szerzők stílusa megnyerő és szimpatikus volt, szívesen olvastam őket, ez természetesen a fordító érdeme is. Viszont elkövettek egy - hangsúlyozom: szerintem! - nagy hibát, méghozzá azt, hogy nem sikerült nekik egy laikus helyébe képzelniük magukat, ugyanis ilyenek szerepelnek a könyvben: "Koncentrálás: érezze, hogy szíve kiterjed, és magába foglalja a környező végtelen szeretet világát. Amikor szíve visszazsugorodik normál méretére, mindezt a szeretetet koncentrálja a mellkasában." Na, akinek sikerül ezt így elsőre éreznie, az ossza meg velem a részleteket, nekem sajnos nem ennyire élénk a fantáziám.

Végül egy idézet azoknak, akiket bármennyire is megfogott a téma, és annak a lehetősége, hogy boldogabbá tegyük életünket. Lehetünk szkeptikusok, mint ahogy én is az vagyok, de lehet, hogy egyszerűen csak el kell fogadnunk az alábbi felvetést:

"   - Egy régi viccel jobban meg tudom magyarázni. Egy pasi elmegy a pszichiáterhez. Azt mondja: "Doki, az öcsém meg van bolondulva. Tyúknak képzeli magát. Mit tegyek?" Mire a dilidoki: "Az öccse intézeti kezelésre szorul." Mire a férfi: "Azt nem lehet. Szükségünk van tojásra."
    Miután sikerült abbahagynom a nevetést, rájöttem, hogy Steve ezt jobban megfogalmazta, mint nekem valaha sikerülhetett volna. Ezzel gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a spirituális rendszer "tojásokat" teremt a pácienseknek, és nem számít, hogyan kaptak segítséget.    "

Ui.: Ezt a könyvet nem értékelem tízes skálán, mert nem regény, mások lennének a szempontok, viszont mivel én is a szkeptikusok táborát gazdagítom, csak azért is ki fogom próbálni az eszközöket, és várom másoktól is, akik ezt megtették, hogy írják ide tapasztalataikat.

Stephen Chbosky : Egy különc srác feljegyzései

 Alexandra Kiadó

2012

240 oldal

fordító: Gyuris Norbert

ifjúsági levélregény

Charlie most megy középiskolába. Nincsenek barátai, nem volt még barátnője, és kicsit talán túl sokat gondolkodik, ahelyett, hogy cselekedne. Charlie ellentmondásos személyiség: lelkes,  magányos, jól nevelt, és kissé deviáns alkat. 1991. augusztus 25-én írja meg első levelét egy ismeretlen felsőbb éves fiúnak, és egy éven keresztül nagyjából heti rendszerességgel küldi hosszas beszámolóit, gondolatainak áramlását, így ismerjük meg mi a történetet. Mi vagyunk az a titokzatos felsőbb éves, akinek a figyelmére szüksége van egy 15 éves srácnak, csak annyit kér, hogy hallgassuk meg őt, és próbáljuk megérteni. Válaszolnunk nem kell, nem is tudunk, hiszen a címét nem írja rá a borítékra, és álneveket használ. Azt pedig felejtsük el, hogy az első ok az, hogy ez egy regény. :)

Charlie tehát elkezdi a gimit, egyedül, de hamarosan talál magának barátokat, akik nem is akármilyenek, és beleugrunk egy nagyon visszafogott Álmodozók-sztoriba. Ami keveredik egy kicsit a Nyakunkon az élet hangulatával, és végül nem maradhat ki a Zabhegyező-életérzés sem, bár szerencsére Charlie teljesen más személyiség, mint anno Holden volt. Vele újra átélhetjük az első csókot, azokat a tipikus tinédzser helyzeteket, amik akkor nagyon kínosnak számítottak, de visszagondolva már csak mosolygunk rajtuk. A cselekmény elemeit végignézve (verekedés, szex, molesztálás, drogok) hihetnénk, hogy tipikus tinisztori, de főszereplőnk személyisége, és gondolkodásmódja mégis különlegessé teszi az egészet. Egyrészt imád olvasni, és olyan kultkönyvekkel találkozik már így 15-16 évesen, amiket az olvasó is ismerhet, és sokunk életére akár hatással is lehettek (fel is írtam magamnak párat, ami eddig kimaradt, mint például a Közöny és A nagy Gatsby), másrészt minden esetben illedelmesen, udvariasan viselkedik, és igyekszik logikusan viselkedni. Amikor pedig eluralkodna rajta a depresszió, nem hagyja magát rögtön, és próbál tenni ellene. Na ez az egyik, amiben különbözik Holden-től (Zabhegyező főszereplője). A másik az, hogy Charlie tesz azért, hogy legyenek barátai, és képes szeretni az embereket. Végül, és talán ez a legfontosabb: vele tényleg történt olyan a múltjában, ami okot ad a különcségére, és a sérültségére, ami a depresszióban nyilvánul meg. 
Persze, én mindig kritikus vagyok az ilyen alkatokkal szemben, itt is idegesített már egy idő után, hogy ez a kissrác mennyire érzékeny, és hogy nem telhet el három oldal sírás nélkül, de valószínűleg csak én vagyok érzéketlen, és az egy értékelendő dolog, ha egy fiatal a 21. században képes ilyen érzelem megnyilvánulásokra. Igazából nagyon rossz véleménnyel vagyok a mai tizenévesekről, ezért volt nagyon jó kapni egy pofont ettől a könyvtől. Mert oké, isznak és több féle drogot is kipróbálnak; azonos neműek között történik itt minden (még úgy is, hogy az egyikük hetero); a könyv egy öngyilkossággal kezdődik, tehát vannak itt problémák bőven, és látjuk a többséget, hogy milyen kirekesztően és lenézően tudnak viselkedni, mégis. Mégis van remény. Abban a családias kis csapatban, ahová Charlie bekerül, mindenkiben van valami, mindegyikük különleges. És főleg, értelmesek, nyitottak, és tehetségesek. Ha a valóságban is léteznek ilyen fiatalok, mint Charlie és Sam (ők voltak a legszimpatikusabbak nekem), akkor nincs veszve a jövő.
Nem térek ki a végső megoldásra, amiből kiderül, miért ilyen kis sérült Charlie, mert nem tudok mit írni róla. Részben tényleg választ adott pár kérdésemre, és nem hagyta lezáratlanul a történetet, és az egész hitelesebbé vált, mert kiderült, hogy Charlie családja sem tökéletes, másrészről viszont elég kiábrándító volt. Az összes szereplővel együtt én is óriásit csalódtam egy addig szimpatikusnak vélt személyben.

Hogy ne csak a történetet és a karaktereket cincáljam, formailag is helyt állt a könyv, a levélregény egy olyan műfaj, amit időről időre fel kell frissíteni, és behozni a divatba. Annak meg különösen örülök, hogy ilyen magas az eladott példányok száma. Bár a szöveg néha kicsit sekélyes vagy közhelyes, elvétve butának is érezhető, de egy tinitől ma már az is nagy szám, ha kerek mondatokban fogalmaz, és vok helyett végigpötyögi, hogy vagyok, a tetsziket pedig nem két cével írja.
Az egyetlen, amit nem értek, az az, hogy miért tiltották be? A drogokról is elítélően fogalmaz összességében, és minden másról is, ami a közgondolkodás szerint elítélendő. Csak nem egyből, rögtön az elején, hanem szép lassan jutunk el a tanulságig. (bár az igaz, hogy a cigarettáról olyan szépen ír, és olyan mániákusan, hogy az embernek szinte megjön a kedve hozzá - kíváncsi lennék, hogy a dohányosok hány dobozzal szívtak el a regény olvasása közben...)

A könyvből film is készült, ráadásul maga az író rendezte, ami még izgalmasabbá teszi. Az USA-ban már bemutatták, hozzánk nem tudni, mikor jön, de én már nagyon várom, egészen jó lett a trailer, bár Sam szerepére én nem Hermionét választottam volna.

     

Don Winslow : A gandzsa urai

Agave Könyvek

2012

352 oldal

fordító: Varga Bálint

drogháborús családregény

A kurva anyját. Ha már a Barbár állatokról (az új kiadás címe Vadállatok) szóló kritikámat is a könyv első mondatával kezdtem, akkor stílusosan itt is ezt teszem. Jelen esetben azonban képzeljük el, ahogy elismerő felkiáltásként hangzik el, amihez fejben hozzátesszük: ez a könyv aztán nem semmi.

A már említett Barbár állatoknak - bár előbb jelent meg, mégis - az előzményét tárgyalja ez a könyv, így megismerhetjük végre igazán a háborús hős Chont, a naiv, de csavaros észjárású Bent és a folytonosan identitásválságban szenvedő csajukat, O-t. Azt is megtudhatjuk, hogy kerültek bele a drogbizniszbe, és nem mellesleg az egész családi hátterüket is megismerjük, ami rengeteg meglepetést tartogat. A fiúk ugyanis békés üzletelésbe kezdenek első osztályúnál is jobb marihuánájukkal Laguna Beach-en, a nagy kutyák azonban nem nézik jól szemmel, hogy valaki az engedélyük nélkül gazdagodjon meg az ő területükön. Így persze elindul a jó kis akció, emberek halnak meg, nemzetbiztonságiak válnak korruptakká, bizonyítékok tűnnek el a bíróságokon, és kokain keveredik a fű közé. A fiúkat azonban nehéz elkapni, hiszen már a szüleik is a drogbizniszben voltak, még ha erről nem is mindenki tud... eleinte.

Már a Barbár állatokról is csak áradozni tudtam, sajnos vagy nem sajnos, de A gandzsa urait is imádtam. De mielőtt elkezdeném felsorolni az előnyeit, két problémám mégis volt vele. Az egyik a cím: oké, a The Kings of Cool-t nehéz ütősre lefordítani, és nekem se menne jobban, viszont nem mertem elővenni a villamoson a könyvet... :) A fordítással egyébként máshol semmi problémám nem volt, szerintem Varga Bálint tökéletes érti Winslow életfelfogását és stílusát. Viszont már megint volt jó pár gépelési hiba, és egy fontos elírás is - ezen valahogy mindig csodálkozom, mert abban a hitben élek, hogy a nyomdába kerülés előtt van, aki átolvassa a kész verziót. 

Vissza az ömlengéshez. Bevallom, nekem már a stílusa is elég lenne, az argó szerű szóhasználata is megnevettet, imádom a karaktereket (itt tartanánk 10/7-nél) de ehhez még jön egy jó kis csavaros krimi (oké, 10/8, mert imádjuk a fordulatokat), és akkor a vége felé (299.-300. oldal) Ben szülei lenyomnak egy olyan monológot a társadalom, de főleg a politika romlottságáról, hogy eláll a szavam (ééés elérkeztünk a végső pontszámhoz). Az őszinteség és a cinizmus, amivel összefoglalja az USA elmúlt ötven évének történetét két oldalban, lehengerlő. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire örülnék egy kortárs magyar regényben egyszer ilyen két oldalnak...

Ha az eddigiek mégsem tűnnek elég izgalmasnak, akkor fontos, hogy megemlítsem még a formáját. Elsőre idegesítő lehet, nekem is az volt a Barbár állatok bevezető fejezeteiben, de aztán hozzászoktam, A gandzsa uraiban pedig egyenesen megszerettem, nem is csak a feleslegesen szabad versnek tördelt sorokat vagy azt, hogy egy-egy fejezet néha csak egy mondat, és így összesen 308 fejezetből áll a regény, de főleg a forgatókönyv részletek tették számomra izgalmassá (filmesként ez nem meglepő), és ebből a katyvaszból a végére egy heterogén mű került ki. A kedvenc eszközöm azonban az intertextualitás, és ebben a könyvben abból is volt bőven: alap, hogy folyamatosan rájátszott a folytatásra, ezen kívül megjelent benne Bobby Z, aki egy másik híres regényének főszereplője. Ráadásul szerintem az is elég erős pozitívum, hogy elég három sor elolvasása ahhoz, hogy rájöjjünk, egy Don Winslow könyvet olvasunk. Nálam tehát tervben van a Drogháború és a Bobby Z halála és élete is. Addig is irány a mozi, a Vadállatok ugyanis már egy ideje a mozikban, és ráadásul Oliver Stone rendezésében!

"A dolgozó: oly sok fájdalmas apa-fia, anya-fia, apa-anya-fiuk beszélgetés helyszíne a maszturbációról ("egészséges dolog ez, normális, de azt tudnod kell, hogy ezekben a magazinokban  a nők..."), droghasználatról ("el is várjuk tőled, hogy kipróbáld a marihuánát [Ben ennek többszörösen és nem csak a szívás terén tett eleget], de meghúzzuk a határt az opiátalapú  kábítószereknél (ahogy Ben is, ami azt illeti) és a társadalmi lázadásról."

Vida Gábor : A kétely meg a hiába

Magvető Kiadó

2012

148 oldal

kortárs novelláskötet

A novelláskötetekben az a jó, hogy nem kell feltétlenül az elején kezdeni, sorban haladni, hanem össze-vissza ugrálhatunk köztük. Ilyenkor ráadásul olyan érzésünk támadhat, hogy valamit hozzáteszünk a könyv értékéhez az általunk kreált új sorrenddel. Vagy történhet az (és velem pont így volt), hogy rosszul választjuk  ki a kezdő novellát, és még ügyetlenebbül folytatjuk. Két novella után ugyanis nem akartam tovább olvasni Vida Gábort. Később kiderült, hogy pont azokat választottam ki, amik szerintem a leggyengébbek.

Mégse adtam fel, és így megismerkedhettem a sakkozás rejtelmeivel, hogy milyen lehet fiatal srácként focizni, mit érez egy kapus egy gól után, hogy végződne a Bánk bán a mai életben, hogy kell megnyerni egy pingpong meccset. Volt itt viszonzatlan szerelem, nem létező falu, csalódás, hibák, amikből tanulni lehetne, és abszurditás is. A tizenegy novella tehát sokszínű, változatos, és mind stílusában, mind történeteiben különleges. Ilyen például a címadó Kétely meg a hiába című történet a maga véget-nem-érő mondataival, ami tökéletes hangulatba hozott drámai és szörnyű befejezéséhez.

Meglepett viszont, hogy egymás után három sporttal kapcsolatos novellát olvashattam, én máshogy építettem volna fel a kötetet, de ettől függetlenül odáig voltam értük, és imádtam, ahogy a tinédzser kor szépségeit és gyötrelmeit megidéző történetekbe bele-beleszőtte a nyolcvanas évek Erdélyének  korképét is. Kedvencem a Jelenetek egy erdélyi filmből című novella volt, egyrészt azért, mert Vida Gábor nagyon profin hozta a női narrátort, másrészt a filmes megközelítés, a forgatókönyvszerű narráció miatt. 
Amennyire nem tetszett tehát az Isten és a farkasok és a Mint akinek hedwig című két elbeszélés, annyira meggyőzött a többi kilenc.

Akik félnek a kortárs magyar irodalomtól, mert nem értik, vagy idegesíti őket, vagy túl elvontnak tartják, azoknak is bátran merem ajánlani Vida Gábor legújabb novelláskötetét, mert ezek az írások nem fárasztóak, szerintem érthetőek és nagyon emberiek.

"Beszélgettünk egyszer a magányról… Mondtam akkor mindenféle hülyeséget, aztán eszembe jutott, hogy mit akartam, de nem került szó többé róla. Megpróbálom leírni, mert nem akarom elfelejteni, hogy a magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek és akiket viszont, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít."

Melanie Gideon : Mindörökre behálózva

Athenaeum Kiadó

2012

476 oldal

fordító: Sóvágó Katalin

szórakoztató irodalom

Szórakoztató regényeknél ritkán mondom azt, hogy ez tökéletes. Ilyen kategória talán nem is létezik, de a boldog és elfogódott olvasó bármire képes: létrehozza ezt is. Kis túlzással tehát én azt mondom, hogy a Mindörökre behálózva egy tökéletes szórakoztató regény. Bár 476 oldal, mégsem éreztem túlírtnak, karakterei valósak és szituációi életszagúak voltak.

Ez a könyv elvileg nem az én korosztályomnak szólna, de ez szerintem butaság. Nem élek húsz éve házasságban, nincsenek gyerekeim, és nem állok a munkahelyemen a kirúgás szélén, ennek ellenére nem elég, hogy a főszereplővel, Alice-szel, de még a lányával, a barátnőjével és a férjével is tudtam azonosulni. És rettentően élveztem. 

Melanie Gideont könyve alapján okos nőnek tippelem, tudja, hogyan kell úgy alakítani a szereplőket, hogy annyira megkedveljük őket, hogy ha a könyv közepén egy, a kelleténél nagyobb hibát vét bármelyikük, még akár el is nézzük neki, vagy drukkolunk, hogy térjen már észhez. Talán annyit hozzátennék, hogy néha Alice szörnyen idegesítővé vált, és már ki is ábrándultam volna, de ekkor jött valami fordulat, ami megmagyarázta viselkedését, vagy csak simán jóvá tette egy másik döntésével.

Az utóbbi hónapokban ritkán fordult elő velem, de ezt a könyvet most csak dicsérni tudom: a borítótól kezdve az epilógusig rengeteg részletét ki tudnám emelni, miért érdemes elolvasni. Kedvencem mégis a felépítése, és a narrációja volt: volt benne levelezés, kérdezz-felelek, dráma részletek, chatelés és rendes elbeszélés. És ami nem a könyv, hanem a buta olvasó (félreértés ne essék, csakis magamról beszélek) hibája, hogy én csak a tizedik válasznál jöttem rá, hogy a kérdések a könyv végén találhatók. 

Kedvenc rész:

"9. Soroljon fel három dolgot, amitől iszonyodik!

Az élet, amely tele van meglepetésekkel. Az élet, amelyben nincsenek meglepetések.  Az eladó a Seven-Elevenben, aki megnyalja az ujját, hogy szétválassza a műanyag tasakokat, aztán megfogja a nyáltól még mindig nedves ujjával az én sós-ecetes hasábburgonyámat, majd belerakja az én hasábburgonyámat az előzőleg megnyalt műanyag tasakba, vagyis duplán benyálazza, amit vásárolok."

És innentől tovább csak az figyeljen, aki már olvasta! Vagyis SPOILER!

Igen, nekem is az volt az első ötletem, ami végül a megoldás lett, tehát mondhatjuk kiszámíthatónak. Bár én közben meggondoltam magam, mert mintha lett volna pár olyan helyzet, amikor chateltek, és a férfi nem volt netközelben. De valószínűleg tévedek. Mindenesetre egyikünk sem örült volna, ha valami igazán jó pasi idegen ül a számítógép előtt, és irkál Alice-nek, mert annyira szerethető volt a felszín alatt William. Legalábbis számomra. Szóval kiszámíthatóság ide-oda, én örültem a végének, az Google-kereséseknek meg még inkább (mennyire jó ötlet már!)

Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről

Magvető Kiadó

2012

56 oldal

fordító: Kisbali Anna

illusztrátor: Lakatos István

Ulickaja-szűzségem megtört, de nem kerültem hirtelen a rajongótáborába. Nem aléltam el ezektől a kis történetektől. Ettől függetlenül nem alkotok véleményt az íróról, mert nem egy vastagabb regényét olvastam; az még hátravan.

Hat kis meseszerűség található ebben a szemet gyönyörködtető kötetben. Mind a háború utáni Oroszországban játszódik, az emberek szegények, csalódottak, kiábrándultak. Ebben a szörnyű világban is léteznek azonban apró kis csodák, és vannak még olyan szerencsések, akiket a családi szeretet kárpótolhat.

Talán csak annyi volt a problémám, hogy keveset kaptam. Egyrészt összesen hat rövidke történet, másrészt nem mindegyik volt különleges, csak a felétől kaptam valamit. Kedvencem Szögek címmel szerepelt, amit, - bevallom, -  kicsit meg is könnyeztem. Ezen kívül A mormoló dédapó és A papírállatok is nagyon tetszett, de a maradék három számomra semmilyen volt. Kissé csalódott is voltam. Nem is feltétlenül értékelném jóra ezt a könyvet, ha nem lennének benne rajzok, és az illusztrátor nem Lakatos István lenne.

De a helyzet az, hogy a Történetek gyerekekről és felnőttekről tele van olyan rajzokkal, amiktől a mesék élni kezdenek. A figuráknak igazi ráncaik vannak, a ruhák kopása, a szakállak tömege megteremti a korabeli orosz hangulatot, és a szereplők szeméből valódi érzelem sugárzik.

"- ...Van itt rajta egy repedés - húzta végig kemény, hosszú körmét a repedés mentén. - Látod?

- Látom - válaszolt Dina suttogva. - És te? Nem vagy vak, ugye? Te is látod? Látsz?

A dédnagyapa odafordult hozzá, ránézett fátyolos szemeivel. Elmosolyodott.

- Hát, egy kicsit látok. De csak azt, ami nagyon fontos - válaszolta, majd újra mormolni kezdett valamit, ahogy szokta, érteni nem lehetett."

Level 3 - Memoir a blogspoton

Blog.hu után jött a freeblog.hu, és most itt vagyok, indulhat a level 3.
Bizony, én is meguntam már a freeblog szerencsétlenkedéseit (már egy hónapja nincs statisztika, az exportálás se működik, stb), úgyhogy váltottam. Még ismerkedem a blogspottal, de nem tűnik bonyolultnak. Lassan megtalálom a tökéletes külsőt, aztán ahogy tudom, áthozom a régi bejegyzéseimet is. 

És nemsokára érkezik az első bejegyzés itt is Ulickaja történeteiről.