Ami kifogott rajtam - Háy János: Xanadu

Háy János : Xanadu

Föld, víz, levegő

2013
Európa Kiadó
356 oldal
kortárs magyar szépirodalom

"Unom már, és unjátok ti is – mondta a tél, s egy éjszaka zsákba hányta a fegyvereit, és úgy elkotródott, mintha sosem járt volna itt."

A Xanadu bizony nehéz falat volt. Vagy két hónapig rágtam magam rajta. Amikor belekezdtem, élveztem a stílust, megnevettettek a szójátékok, és az ironikus beszólások az angyaloktól, és valahogy tíz oldal után el is vesztettem az érdeklődésemet. Onnantól kezdve egy oldal elolvasása fél órámba telt, ugyanis folyton elkalandozott a figyelmem. De lássuk a fülszöveget:

"Nem nagy dolog. Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence és kell Piránó, kell Marlon a régi kópé, és az elrejtett angyal lány Marion. Összekeverjük, kiöntjük és készen van az első fejezet. Aztán megint kavarunk rajta, kiöntjük és készen a második fejezet. Keverünk harmincnyolcszor és készen van mind a harmincnyolc fejezet. Nem nagy dolog. Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges matróz, egy nagy tenger, meg Velence…"

Lehet, hogy nem nagy dolog (dehogynem, természetesen baromi nehéz lehetett megírni ezt a regényt, már csak a sok szereplő, a nyelvezet és a stílus miatt is), így viszont nekem nem is tetszett. Valószínűleg ez a regény nálam okosabbaknak íródott, tele intertextuális utalásokkal, de nekem olvasás közben már nem volt agyam ahhoz, hogy ezeket észrevegyem, és értékeljem.

Pedig Háy János személye különösen szimpatikus. Még amikor gimnazista voltam, ő volt az egyik vendége a suli író-olvasó találkozójának. Emlékszem, hogy érdeklődve hallgattam, nevettem a tinikori szerencsétlen sztorijain, és bámultam a bátorságát, hogy ilyeneket el mer mesélni, ma felolvasta egy novelláját, és rájöttem, hogy nem csak kis társaság előtt mer ilyeneket mesélni, hanem meg is írja őket. Az a novellája nagyon tetszett, és el is határoztam, hogy olvasok majd tőle valamit, de ezzel a mai napig vártam.

Most nem mondom azt, hogy csalódtam, mert lehet, hogy csak rosszul választottam, és más művei megint csak tetszenének. Csak azért, mert a Xanadu szereplői és története nem ragadott magával, még nem adom fel, fogok olvasni a jövőben is Háy Jánost.

"A teremtés előtti este az Úr összehívta kedves szolgáit. Csődültek is színe elé az angyalok, százan meg ezren, nem is tudni, hányan, mert akkor még nem volt számtan se a világon."

Morbid cukiság - Hollókisasszony

Audrey Niffenegger : 

Hollókisasszony

2013

Athenaeum Kiadó

Fordító: Szabó T. Anna

80 oldal

felnőtteknek szóló mese

Fülszöveg:

"Szellemes, fanyar humorú, gótikus stílusú, gyönyörűen illusztrált könyv egy lányról, aki a holló és a postás szerelméből fogant, és akinek idővel szűkös lesz az emberi test, ezért szárnyakat szeretne. Felnőtteknek írt történet a kirekesztettségről, a szabadság utáni örök vágyról, a határtalan szerelemről és a szeretet erejéről, mindez a világszerte népszerű Az időutazó felesége írónőjétől. Igazi irodalmi és képzőművészeti csemege, féltve őrzött, életünket végigkísérő meséink polcán a helye."

Nagyon sajnáltam ezt a könyvet. Vagyis, nem. Saját magamat sajnáltam. Annyira imádtam Niffeneggertől Az időutazó feleségét, és már A Highgate temető ikreinél is csalódnom kellett. Igazán nem volt szép az írónőtől, hogy nem valami zseniális csodaművel állt ki újra, hanem egy egyszerolvasós, felejthető, de morbid mesével. Meg kell mondanom, azért haragszom Niffeneggerre, mert utálni nem tudtam a mesét. Érdekes volt, néhol aranyos, néhol agyament, de rossznak nem lehet mondani. Haragom oka az, hogy szeretni se tudtam igazán. 

Az illusztrációkkal kapcsolatban is felemások az érzéseim. A színvilág és a hangulat fantasztikus, beszippantja az olvasót. De pár konkrét rajz, főleg amin emberek is vannak, egyszerűen kizökkentően rondák voltak nekem. A borítón imádtam a hollót, de utáltam az embert. Mindegy, ez természetesen ízlés kérdése. Nekem az illusztráció részben 10/10-es volt, részben 10/4-es. Ezért kap rá egy 7-est.

Az irodalmi tartalom szintén vegyes (10/5), de összességében ez egy nagyon szép kiadvány, nagyon furcsa tartalommal. 

A hollókisasszony most nálam nem fog jó osztályzatot kapni, de várom a következő művét, remélem, az már a közelébe fog érni időutazóéknak. 

" -Hol a nővéretek? - kérdezték a hollószülők, amikor hazaértek. - Kiesett a fészekből, egy macska megtalálta és elvitte! - válaszolták a testvérei. A szülők megriadtak és elszomorodtak, aztán hosszú ideig kutattak a holló után. Minden macskát megkérdeztek, hogy hol van a lányuk, de a macskák esküdöztek, hogy nem tudják. Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire álnok állatok."

Az időhúzás királynője, avagy a legjobb Cecelia Ahern könyv

Cecelia Ahern : Ahol a szivárvány véget ér

2013
Athenaeum Kiadó
Fordító: Morcsányi Júlia
448 oldal
szórakoztató regény

"Az ember futhat, olyan gyorsan és olyan messzire, ahogy csak tud, de az igazság az, hogy bárhová fut, önmaga elől úgysem menekülhet."

Huh. Régóta vártam már egy könyvet, ami képes kizárni számomra a külvilágot, elröpíteni messzire, és feldobni egy kicsit. Annyit idegeskedtem mostanában, hogy igazán rám fért már egy kis kikapcsolódás, és bár a legutoljára olvasott Kundera könyv is szórakoztatott, de nem kapcsolt ki teljesen.

Nagyon sokat hallottam már korábban is az Ahol a szívárvány véget érről, hogy mennyire jó, és mindig figyelmeztettek, hogy mindenképp angolul olvassam. Végül csak a magyar verzió mellett döntöttem, és nem bántam meg. Bár az Ajándék című Ahern-könyv nem nagyon tetszett, ez egy igazán jól sikerült fordítás lett - vannak szóviccek, vissza-visszatérő kedves szófordulatok, és a karakterek stílusa is végig felismerhető, megszerethető-, és maga a történet is mérföldekkel jobb.

Az Ahol a szívárvány véget ér egy levélregény. Nem új találmány, láttunk már ilyet korábban is, de itt nagyon stílusosan haladunk a korral és a technológiával. Rosie és Alex legjobb barátok az iskolában, és még a padban elkezdenek levelezni. Ezt nem hagyják abba otthon sem, és ha nyaralni mennek, onnan is küldenek egymásnak üzenetet. És ahogy telnek múlnak az évek, mindkettő számítógépre vált, és suhannak az e-mailek nap mint nap. Sőt, a regény annyira modern, hogy még a Facebook is megjelenik benne, ahol már chatelni is tudnak főszereplőink.

Történetünk nem csak két szereplős ám, és nem is csak kettejük levelezéséből áll. A Rosie életét kísérő össze irat, üzenet, fontos számlák mind-mind megjelennek a könyvekben, így értesülhetünk az iskolai figyelmeztetőktől kezdve az esküvői meghívókon át a halálhírekig. A könyv nem csak ettől lesz szerethető és hiteles, hanem attól, ahogy az önállósodást, a számlákkal, lakás- és munkakereséssel kapcsolatos problémákat leírja. Ebben az élettörténetben nem minden fenékig tejfel, és ezt talán azért jó manapság olvasni, mert ettől talán kevésbé fogjuk sajnálni magunkat. 

Amit pedig külön szerettem, az a Rosie gyerekneveléssel kapcsolatos gondolkodásmódjában átment változás volt. A könyv egyik mondanivalója pedig, hogy ha valamit el akarunk mondani egy számunkra fontos embernek, akkor tegyük meg! Sokkal nagyobb gondokat okozunk azzal mindenkinek, ha magunkban tartjuk. Legyünk már kicsit bátrabbak! És könyörgöm, ha egy iszonyat fontos, vallomásokkal teli titkos levelet írunk valakinek, akkor azt ne a konyhaasztalán hagyjuk, hanem rakjuk legalább a farzsebébe, vagy esetleg a hm.... kezébe!!!
Én ilyen időhúzós, szerencsétlenkedős könyvet még nem nagyon láttam, de mégis, ezt igazán nagyon szerettem.

Ajánlom azoknak, akik szeretik az életszerű történeteket, amik éppen ezért kissé szomorkásak, sokszor idegesítőek, de ugyanannyiszor kacagtatóak, és persze azoknak is, akik vonzódnak a reménytelen romantikus történetekért. És persze minden Cecelia Ahern rajongónak!

"Köszönöm a macit, amit születésnapomra küldtetek. Medvének hívom. Apu teljesen magától találta ki ezt a nevet. Apu nagyon okos. Nagyon szeretem a medve fülét rágni, és mindenhová ráfolyatni a nyálamat, hogy amikor apu megöleli, az ő egész arca is tiszta nyál legyen. A kiságyamból is nagyon szeretem ám kihajítani Medvét, főleg az éjszaka közepén; ilyenkor addig ordítok, míg Apu vissza nem hozza nekem. Csak a mulatság kedvéért csinálom. Apunak nincs szüksége alvásra. Ő csak azért van itt, hogy etessen, és cserélje a pelusom."

Egy félresikerült tréfa

Milan Kundera : Tréfa

Európa Kiadó
2013
Eredeti megjelenés éve: 1967
Fordító: Rubin Péter
364 oldal
szépirodalom

Amikor még gimnazista voltam, és terveim között szerepelt a magyar szak a jó kis ELTE bölcsészkarán, elterveztem, kiktől fogok majd olvasni, és a listámon valahogy mindig szerepelt Kundera. Akkor még egy rövidke novellán kívül semmit nem olvastam tőle, mégis ilyen érzésem volt.

Azóta elvégeztem egy szakot az ELTE bölcsészkarán, bár nem a magyar szakot. Mégis kezembe került végre egy könyv tőle, és szerettem. És egyáltalán nem elvont, vagy nehéz nyelvezetű, mint ahogy képzeltem, hanem frappáns és életszagú.

A Tréfa egy nagyon szomorú és kissé kiábrándító történet, íme a fülszöveg:

Az ötvenes évek Csehszlovákiájában játszódó történet főszereplője, Ludvik Jahn egyetemista képeslapot küld pártiskolára vezényelt menyasszonyának. A nyitott képeslapra írt, tréfásnak szánt mondataiért barátjának vélt évfolyamtársa feljelenti, s Ludvikot kizárják a pártból, eltávolítják az egyetemről. Ezzel nem csupán az érvényesülés lehetősége szűnik meg számára, hanem különböző megpróbáltatások is kezdetüket veszik. Végül Ludvik elhatározza, hogy bosszúból gonoszul megtréfálja álnok barátját, ám tréfája ismét visszájára fordul.

A regény nagyon erősek kifigurázza az adott kor politikáját, tehát a jó kis közép-kelet európiai szocializmust. A történet a második világháború után kezdődik, amikor a Párt még csak kialakulóban van. Végignézhetjük, ahogy egy fiatal, értelmes, szeretetre és szerelemre éhes egyetemista átalakul egy megtört, bizalmatlan, bosszúszomjas és szomorú férfivá. Persze, a könyv címe Tréfa, és az egész történet arra van kiélezve, hogy egy apróság milyen nagy dolgokhoz vezethet. De itt nem apróságokról van szó. Itt a szocializmust átitató kirekesztés, beskatulyázás, előítélet és szűklátókörűség uralkodik, és teszi tönkre főhősünk életét, ahogy tette tönkre ezrekét akkoriban.

Nem csak a történet, és a főszereplő karaktere érdekes, hanem a forma is. A cselekmény több szálon fut, a különböző főbb szereplők szemszögéből is megismerhetjük a történetet. Ez egy nagyon jó megoldás, mert így nem fogjuk azt érezni a végén, hogy egy ember nyafogását hallgattuk végig, és ki tudja, mikor színezte ki a történteket, hanem objektíven tudjuk szemlélni azt. A különböző fejezetekben nincs rögtön kimondva, melyik szereplő gondolatait, emlékeit olvassuk, így egy kissé meg kell mozgatni agyunkat. Ez az egyik tényezője annak, miért mondható a Tréfa modern regénynek.

Akit érdekel ez a korszak, a cseh - vagy általában a modern európai - irodalom, esetleg a pillangó-effektus, vagy csak egyszerűen Kundera-rajongó, és ez még kimaradt, azoknak nagyon ajánlom a Tréfát, nekem nagyon tetszett.

"Igen, ez így van: az emberek többsége kettős téves hiedelemmel csapja be magát: hisz (az emberek, dolgok, tettek, nemzetek) örökkévalóságában és (a tettek, tévedések, hibák, sérelmek) jóvátehetőségében. Mindkét hiedelem hamis. A valóságban éppen fordítva van: minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. A jóvátétel (bosszú és megbocsátás) szerepét a feledés veszi át. Senki sem teszi jóvá a megtörtént sérelmeket, de minden sérelem feledésbe merül."

Elmaradós, sajnálkozós, időhiányos poszt

Bizony, hogy el vagyok maradva magamhoz képest, nem is kicsit. Ki tudja, mióta nem írtam blogot... (én tudom, egy nap híján egy hónapja). Pedig három könyvet is elolvastam azóta, és mindről szeretnék írni végre, csak hát nem értem rá. Egy csepp időm sem volt, mert a vizsgafilmemet forgattam. Ami legalább nagyon szép lesz.

Na de igyekszem utolérni magamat, és hamarosan írok Milan Kundera Tréfájáról, Cecelia Ahern Ahol a szívárvány véget ér és Háy János Xanadu című könyvéről.

Boldog karácsonyt szeretnék kívánni addig is mindenkinek!

Jodi Picoult soha ki nem fogyó tolla

Jodi Picoult : Vezeklés

2013
Athenaeum Kiadó
Fordító: Babits Péter
578 oldal
kortárs szórakoztató szépirodalom

"Nem számít, mi után marad bennünk az űr. A lényeg, hogy ott van."

Már félek attól, hogy valaki Jodi Picoult beépített sajtósának fog nézni, annyi könyvéről írtam már. De hát a Vezeklést sem lehet kihagyni a sorból, na.

Nehéz a sztorit, illetve annak egy kis részét úgy ismertetni, hogy ne lőjek le fontos poénokat, ez azért általában igaz szokott lenni Picoult könyvére. Én a Vezeklést például úgy olvastam el, hogy a fülszövegét sem olvastam, és semmilyen információm nem volt a történetéről, így hatalmas meglepetések érhettek a 10. oldaltól az 500.-ig.

Íme a fülszöveg: Sage Singer egy pékségben dolgozva próbálja elfelejteni édesanyja tragikus halálát és saját boldogtalan magányát. Egy önsegítő csoportban megismerkedik Josef Weberrel, akivel életre szóló barátságot köt. De egy nap az idős Weber szörnyű titkot árul el a múltjából, és olyan szívességet kér Singertől, ami komoly erkölcsi dilemmába taszítja a nőt. Ki ez az ember, akit barátjának hitt, hol van a határ bűn és bűnhődés, megbocsájtás és kegyelem között? Hogyan védjük meg a családunkat, és miként léphetünk ki az ördögi körből, hogy végre ne a múlt diktálja a jövőt?

Most, hogy a könyv után végre a fülszöveget is megismertem, azt kell mondanom, hogy végre jár a piros pont az Athenaeumnak. Egészen keveset árul el, pedig egy-két kulcsszó behozatalával sokkal nagyobb érdeklődést tudna kelteni, mégis megmarad az ízléses határon belül.

Ez a könyv most nem pont úgy van szerkesztve, mint a tipikus Picoult-k, hogy 6-10 oldalanként váltunk narrátort, bár itt is cserélődnek, de inkább olyan 50-150 oldalanként. És éppen ebben rejlik az a jellemzője a könyvnek, ami nekem nem annyira tetszett. Saget hisszük főszereplőnknek, mellékszereplőnek Josefet, majd Leo-t, a nyomozót, és ekkor bejön a képbe Sage nagymamája, Minka, aki átveszi a főszerepet egyik pillanatról a másikra, és elragad 200 oldalt a könyvből mindenféle figyelmeztetés nélkül.

Még egy jópont: Ebben a könyvben végre nincs bírósági tárgyalás. Nincs benne ügyvéd, csak nyomozó, és nem annyira épül a tipikus Picoult-sémákra. Viszont a - már szinte elvárható - Picoult-hatás itt is megvolt: bizony, megkönnyeztem a könyvet, nem is egyszer. Amit még imádtam benne, az az volt, hogy ebben a könyvben majdnem szó szerint mindenki pék. És mindenki imád enni, és imádja a finom és gyönyörű péksüteményeket. És persze mindegyik szereplő olyan érzékletesen tudja elmesélni, mit sütött, hogy sütött, milyen illata volt, hogy dagasztotta, és a többi, hogy az embernek már szinte folyik a nyála. :) 

!!!SPOILER veszély!!!

Így, hogy fogalmam nem volt arról, hogy ez egy holocaust történet lesz, eléggé meglepett, de tetszett ez a fordulat. Az egész történet, amit Minka mesél, megható, szörnyű, és rettenetesen érdekes, csak úgy falja az olvasó, mert - bár sokat tanultunk erről, olvashattunk könyveket (Anne Frank naplója, Sorstalanság, stb.), dokumentumfilmeket is nézhettünk, mégis - úgy gondolom, hogy sosem lesz teljes a kép. És aki inkább felejtene, és továbblépne, annak nem is kell többet tudnia, de akit érdekel, az mindig hálás lesz egy-egy ilyen regényért (amiben rengeteg kutatómunka van, ez Picoult jellegzetessége, amit imádok benne). Mégis kicsit átverésnek tartom ezt a fajta szerkesztést. Megismerjük Sage-t, megkedveljük, érdekel a sorsa, a sebhelye, aztán Josef, és a vele való kapcsolata, a nős Adam személyisége is jobban érdekelne, kíváncsi lennék mindenkire részletesen, és hogy mi fog itt történni, erre egyszer csak jön Minka, és elmeséli nekünk a gyerekkorát, és a negyvenes évek szörnyűségeit. Nem érzem igazságosnak, hogy ha holocaust, vagy bármilyen szörnyű téma van egy műben, akkor azt nem lehet kritizálni, mert meg lesz kövezve a kritikus. Én kicsit úgy érzem, hogy Sage csak egy eszköz volt arra, hogy Picoult-Minka elmesélhesse történetét. Itt nem a vezeklésen és a megbocsátáson, hanem a második világháborún volt a hangsúly. És most jövök rá, hogy ezt a furcsa érzést bennem leginkább a magyar cím hozta létre: Vezeklés. Ezt olvasva ey szenvedés folyamatára, egy  ember vezeklésének részletes leírására számítok, nem pedig egy történetre. Ehhez képet az amerikai kiadás címe The Stroyteller volt, ami nem vert volna így át. Szép a magyar cím, csak nem annyira helytálló. 

Ettől függetlenül baromira tetszett, most minek tagadjam? Így is 578 oldal, sokan rámondanák, hogy vastag könyv, de mint már mondtam, én szívesen olvastam volna még legalább 200 oldalt, hogy jobban megismerjem a házasságában boldogtalan temetkezési vállalkozó Adamet, vagy a belevaló, kitért apáca Maryt.

Ó, Maryről jut eszembe, a Jézuscipó nekem már nagyon sok volt. Meg a térítéses része is. 

!!!Najó, így befejezésül SPOILER VÉGE!!!

"A mennyben és a pokolban az emberek ételekkel gazdagon megrakott asztaloknál ülnek, de senki sem tudja behajlítani a könyökét. A pokolban mindenki éhezik, mert nem tud enni. A mennyben mindenki pukkadásig tele van, mert ahhoz nem kell behajlítani a könyökünket, hogy egymást etessük."

Túl a poszton - Az elszúrt idő nyomában

Jennifer Egan : Az elszúrt idő nyomában

2013

Libri Kiadó

Fordító: Simon Márton

470 oldal

kortárs szépirodalom

Szeretem a kritikáimat a történet rövid összefoglalásával, vagy egy afféle ajánlóval kezdeni. Amikor zavarba jövök a feladat nehézségétől, egyszerűen fogom, és bemásolom a könyv fülszövegét. Ez esetben nem szeretném, mert úgy érzem, a fülszöveg nem sikerült olyan jól, amit meg tudok érteni. Az igazán nagy remekműveket (hacsak nem valami realista műről van szó), nehéz tömören összefoglalni.

Az elszúrt idő nyomában A és B oldalra (mint a régi kazetták), és összesen 13 fejezetre osztható. Ezek különálló történetekként is megállják a helyüket, de igazából összefüggenek. Az egyik novellában mellékszereplő tini a következő fejezetben már kétgyerekes családanya, és az ő testvére a kettővel későbbi történet főszereplője. A regény egy fél évszázadot fed le (még a közeli jövőbe is elkalandozik); zenei producerek, menedzserek, zenészek, orvosok, újságírók, színésznők és elcseszett életművészek történetén keresztül. De ezeket nem sorrendben kapjuk meg, és nincs is mindig meg az eleje meg a vége. Azért össze lehet rakni őket, bár néha csak egy-egy elejtett félmondatból (azért aki már olvasta a könyvet, az mindenképp nagyítsa ki a jobb oldali képet, mert nagyon jó kis térkép a szereplők közti kapcsolatrendszerről).

És igen, van itt szó rock'n'rollról és átfüvezett éjszakákról, keményebb drogokról, piáról és féktelen bulizásról, de a könyv lényege nem ez. Valami olyasmiről szól ez a könyv, hogy amit fiatalkorunkban eltervezünk, amilyen reményekkel telve megyünk haza egy jól sikerült nap után, ezek az érzések hogyan tűnnek el az évtizedek alatt, és egyszer csak hogyan döbbenünk rá arra, hogy milyenné is váltunk? És hogyan? Mi történt A és B között?

Már kiderülhetett, hogy odáig voltam a könyvért, szóval dicsérni is fogom. Először is a stílust. Nyelvhasználat, dramaturgia, szerkesztés - ezektől lesz ez a könyv ilyen fantasztikus. És az utolsó fejezetet olvasva (ami a kedvencem volt) úgy éreztem, nem is tudom besorolni ezt a könyvet egy korszakba (posztmodern?), vagy egy stílusirányzatba. Kicsit úgy éreztem, hogy Az elszúrt idő nyomában nem a már meglévő irodalmat darabolja széjjel és rakja össze máshogy, mindenre reflektálva,  hanem mintha ez a könyv túllépne a posztmodernen, és valami új korszakot nyitna. De lehet, hogy túlzok, és ezt már rajongásnak hívják, amit művelek.

A fordítás szerintem nagyon jól sikerült. Bár nem olvastam az eredetit, de a magyar verzióban fel-felfedezhető a fejezetek közti nyelvhasználati, stílusbeli különbség, ami magyar nyelven például a névelő elhagyásában, vagy esetenként tőmondatokban mutatkozik meg. Simon Márton, fordító nem fogta vissza magát, sőt a címmel kapcsolatban tovább is ment. Az eredeti cím ugyanis úgy szól, hogy A Visit From The Goon Squad, ami tükörfordításban valami olyasmit jelentene, hogy A verőlegények látogatása, vagy valami ilyesmi. Ennek a könyvből származó egyik mondat  ("Az idő egy rablóbanda") értelmet is ad, de szerintem a magyar cím valahogy jobban idézi a regény hangulatát (piros pont a kiadónak). És ezen kívül még szép intertextualitás is, csodásan rájátszik Proust végenincs regényének címére, Az eltűnt idő nyomábanra, amiből az első oldalon idéz is.
A kiadással talán csak annyi gondom volt, hogy jópár elütés belecsúszott, de sajnos manapság ez majdnem minden új megjelenésre igaz. A borítót viszont már csak a következő idézet miatt is imádom, annak ellenére, hogy én pontosan abban dolgozom, amit ő elítél.

"... Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abból, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon."