Justin Torres : Mi állatok

Justin Torres : Mi, állatok

2014

Európa Kiadó

fordító: Vághy László

192 oldal

kortárs amerikai regény

"Senki más nem bírta ilyen sokáig a szemhéján tartani a könnyeit, mint Anya; voltak napok, amikor órákon át így mászkált, kövér könnycseppekkel a szemében, és nem hagyta őket leesni." 

Amikor anyukám nyomta a kezembe a könyvet, miszerint ez egy szörnyűséges történet, rögtön tudtam, hogy én szeretni fogom. Így volt ez anno a Tajtékos napokkal vagy a Nyugalommal is. Mindenesetre aki Émile Ajar Előttem az élet című könyvét nem nagyon kedvelte a stílusa, atmoszférája miatt, az a Mi, állatokat se fogja szeretni.

Fülszöveg:

A regény középpontjában a család áll, annak minden szépségével és szörnyűségével együtt – vagyis egy család, az író-narrátoré: a Puerto Ricó-i apa és a fehér anya szinte még maguk is gyerekek, de már van három fiuk, akikkel egyik napról a másikra élnek, kegyetlen, követelőző, viharos szeretetben. A fiúk vadulnak, csavarognak, szilaj játékokban dolgozzák fel sérelmeiket, és ugyanezt teszik a kamasz szülők is. Az apa időnként eltűnik, kétségbeesésbe taszítva az otthon maradottakat, de csak hogy aztán újra előkerüljön, és újrakezdődjön a vérre menő játék meg a harc…

Justin Torres első regénye a Mi, állatok, ami rögtön be is zsebelt jó pár fontos díjat Amerikában, és én nagyon boldog vagyok, hogy az Európa Kiadó lefordította és behozta a könyvet Magyarországra, mert különben halvány esélye se lett volna, hogy én rátaláljak. Az pedig nagy kár lett volna. A könyv elég erősen önéletrajzi ihletésű, meglehetősen nagy port is kavart odaát, de Michael Cunningham szerette (mi pedig szeretjük Michael Cunningham-et, ergó...!?), és akinek még ez sem elég: 2011-ben Torrest választotta a Salon.com a legszexibb férfinak (csak ebből az okból lejjebb mutatunk róla még egy képet).

Bár ez egy rövid, egyszerű nyelvezetű könyv, mégsem könnyen fogyasztható. Ez a párosítás viszont nagyon is jól áll ennek a történetnek, családnak és korszaknak.

A Puerto Ricó-i családban egyszerre van meg minden, amire vágyunk: játékosság, szeretet, szenvedély és fiatalság; és ezzel egy időben minden, amitől rettegünk: pénztelenség, gyűlölet, a jövőkép hiánya, félelem, erőszak és túl sok alkohol.

A rövid, pár oldalas - egymáshoz csak lazán kapcsolódó - epizódok fantasztikus érzékiséggel és brutalitással mutatják be ennek a furcsa családnak a sorsát. A három gyerek korai játszadozásai idővel kamaszos lázadássá válik, bárhogy is könyörög a fiatal anya legkisebb fiának, hogy az maradjon meg hat évesnek, mert utána már minden gyerek elfordul a szüleitől, és minden megromlik. Hogy a könyv befejezését, végkimenetelét ki hogyan értelmezi, az már más kérdés. Én egyrészt tökéletesen megértem, miért is lehet megosztó ez a könyv sokak számára (a vége "csattanó" sokaknál kiverheti a biztosítékot), másrészt nekem pont azért tetszett nagyon ez a könyv, mert zseniálisan vezette végig a szálakat, és számomra nem volt meglepő egyik sors alakulása sem. Az már más kérdés, hogy talán feleslegesen drukkoltam.

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki:

• szereti a szókimondó és nyers fogalmazásmódot
• odáig van a latin-amerikai temperamentumért
• szereti, ha az emberi fajt kicsit kritikus és cinikus szemmel nézik

"Ott volt apus valahol, egy másik készüléknél, egy telefonfülkében, vagy valaki másnak az ágya szélén, részegen vagy józanon, és lárma és forróság van körülötte, vagy hideg volt és egyedül volt, vagy mások is voltak ott, mindenesetre minden egyes csörgés hazahozta, idehozta őt közénk. A csörgés hangszíne is változott, kétségbeesettből vádló lett, aztán lassú és bánatos, majd olyan, mint a szívverés, majd maga volt az örökkévalóság - mindig is csörgött, és ítéletnapig csörögni fog -, majd a vészharang dermesztő kongásba csapott át."

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Alessandro Baricco : Tengeróceán

2014
Helikon Kiadó
Fordító: Székely Éva
200 oldal
olasz kortárs szépirodalom

"Dira fölnézett a számításaiból. Azok ketten – Bartleboom meg a fiúcska – vigyázzban álltak előtte. – Ez a fiú olvas az álmaimban. – Ez az ember beszél álmában."

Baricco nekem nagy kedvencem. Olvastam már tőle olyan kiváló műveket, amiket felsorolnék a kedvenc könyveim között (Selyem, Novecento, Vértelenül), olyat, ami különleges és kísérletező volt (Mr. Gwyn, Háromszor hajnalban), de olyat, amit ne élveztem volna, olyat nem olvastam még tőle.

Márpedig a Tengeróceán 20. oldalánál járva ez a veszély fenyegetett.

Fülszöveg:

Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Aztán ahogy az elején átrágtam magam, hirtelen fordulatot vett a dolog, és magába szippantott ez a különös világ. Megkedveltem a reform gondolkodású papot, és a beteg kislányt, majd egyszer csak helyszínt váltottunk, és hajótörést szenvedtünk. Ilyen költői és fantasztikus leírást én még nem olvastam hajótörésről, vagy bármilyen katasztrófáról. A könyvnek csak ez a részlete külön is megjelenhetne novellaként. Bartis Attila Nyugalom című könyvének az a két oldala jutott eszembe, ami picit hasonlóan épül fel ("Most kéne gyökeret eresszek, gondoltam, mint a tölgyek, gondolta, inkább cédrus, az tovább él, gondoltam, szeretlek, gondolta, hallgass, gondoltam"). 

Már csak ezért a részletért is érdemes elolvasni a Tengeróceánt, de ahogy a könyv hátralévő részében összeérnek a szálak, az még szórakoztatóbb. Izgulhatunk a szerencsétlen Bartleboom-ért: vajon sikerül-e megkérnie a megfelelő lány kezét, meggyógyul-e a beteg lány a tengertől, vagy kiderül-e miért jött a különös férfi pont abba a szállóba, mint a többiek? 

Kedvenc részletem:

"Egyvalamire tanított meg egy öreg, Darrellnek hívták, mindig azt mondta, hogy háromféle ember van: az egyik fajta olyan, hogy szemben áll a tengerrel, a második benne van, a harmadik épségben visszatér a tengerből. Meglátod, mondogatta, mennyire csodálkozol majd, amikor rájössz, ki a legboldogabb."

Egy öngyilkosság története - Az üvegbura

 Sylvia Plath : Az üvegbura

2014

Európa Kiadó

Fordította: Tandori Dezső

288 oldal

20. századi amerikai szépirodalom

Az üvegbura egy olyan regény, ami a világirodalmi kánon egyik fontos eleme, épp ezért akartam már évek óta elolvasni, de a rövid beszámolók miatt féltem is tőle. A Zabhegyezőt ugyanis ki nem állhattam, és attól tartottam, hogy Az üvegbura is egy hasonló világképet, hasonló gondolkodásmódot fog leírni. Szerencsére egy hatalmas kellemes csalódásban lehetett részem, az első oldaltól kezdve az utolsóig imádtam. Ennek a könyvnek még a fülszövege is elnyerte tetszésemet (pedig azokkal nagyon kritikus vagyok), ezért be is másolom.

Fülszöveg:

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Amikor ezt a fülszöveget elolvastam (természetesen csak a könyv kivégzése után - elvem, hogy előtte nem olvasom el a fülszöveget, mert gyakran túl sokat árul el), kirázott a hideg. Ugyanis az utolsó mondata teljesen más hangulatot, utóízt ad a regénynek, és át kell gondolni még egyszer.

Sylvia Plath úgy játszott az idősíkokkal ebben a regényben, hogy azzal teljesen izgalmassá, fordulatossá tette a történetet. Faltam az oldalakat, csak hogy minél hamarabb visszajussunk a könyvbeli jelenbe, oda, ahonnan stílusosan egyik mondatról a másikra visszaugrott az időben pár évet, és elmesélt egy látszólag nem odavágó történetet. Természetesen mindennek volt értelme, és ebből a non-lineáris elbeszélésből végül egy teljesen egész, és mégis törött személyiség állt össze.

Holden Caulfield-del ellentétben Esthert könnyedén meg tudtam szeretni. Az ő depressziójával, problémáival még azonosulni is tudtam, és rettentően sajnáltam őt. Szerencsére körém még nem zárult üvegbura soha, és bízom benne, hogy nem is fog, de Esther története megérintett. Az üvegbura egy olyan regény, amit soha nem felejtek el.

Kiknek ajánlom:

• pszichológiával foglalkozóknak
• azoknak, akik szeretik a lélektani történeteket
• a divat iránt érdeklődőknek

"Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában és éhen halok pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé."

Merry Christmas!

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek! 

Akkor se essetek kétségbe, ha nem kerültetek karácsonyi hangulatba rögtön karácsony estéjén, íme pár könyv, ami segít megalapozni az ünnepi hangulatot:

Cecelia Ahern: Ajándék

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Oscar Wilde: A boldog herceg 

Gordon Ramsay: Karácsony Gordon Ramsay-vel

 

Egy izgalmas akció-utópia : Briliánsok

Marcus Sakey : Briliánsok

2014

Európa Kiadó
Fordította: Pap Vera-Ágnes

504 oldal

utópisztikus krimi

"AZ ÉLET NEM IGAZSÁGOS.

Adjon a gyermekének különleges induló tőkét!

Mindannyian a legjobbat akarjuk a családunknak. De a legodaadóbb, legjobb szülő is csak annyira sikeres, amennyire a genetika engedi.

Ezért a Ragyogó Fények Termékenységi Központ kizárólag olyan donorokat fogad, akik megfelelnek a következő követelményeknek:

– Minimum 120-as IQ-ra tesztelték őket.

– Nincs örökletes hajlamuk betegségekre.

Korábban a mesterséges megtermékenyítést azoknál alkalmazták, akik nem tudtak más módon teherbe esni. De ez megváltozott. És miért is ne?

Végül is, mi fontosabb – hogy a gyereke megkapja a lehető legjobb genetikai hátteret, vagy hogy rokonságban álljon önnel?"

Érdekes döntés volt a kiadó részéről, hogy fülszöveg helyett kiragadott egy nagyon figyelemfelkeltő részletet a könyvből. De akkor kicsit a történetről is. A könyv szerinti 2013-ban már nagyon előrehaladott a technológia, annak köszönhetően, hogy a nyolcvanas évek végén pár gyerek különleges képességekkel született. Számuk azóta is növekszik, és ők találtak fel orvosi gyógymódokat, tökéletesítettek biztonsági rendszereket, a tudomány minden ágában jeleskedtek, és egyértelműen jobban teljesítettek, mint az átlagemberek. Nem meglepő tehát, ha bizalmatlanság alakult ki az emberekben, főleg miután az egyik "elfajzott" meggyilkolt egy szenátort és vele együtt majdnem száz embert. Még szerencse, hogy ott a VEK (Veszélyelemző és Elhárító Központ), és megvédi a gonosz briliánsoktól az ártatlan embereket. Vagy a helyzet mégsem ennyire fekete-fehér?

A Briliánsok egy szórakosztató regény, a ponyva és a szépirodalom határáról származik. Éppen ezért gyorsan olvasható, izgalmas, de tele mondanivalóval, mély társadalomkritikával és élő karakterekkel. Arra kellett, hogy rájöjjek olvasás közben, hogy a tisztán szépirodalmi műveknél szeretem a hosszú leírásokat, vagy azt, hogy oldalakon keresztül nincs párbeszéd, de ha egy izgalmas kalandregény, ami ráadásul egy utópia és még akció is, szóval ha egy ilyen kerül a kezembe, akkor bizony nem bírok várni. Ilyenkor legszívesebben átugranám azokat a részeket, amik egy épület felépítését írják le, vagy az útvonalat egyik városból másikba, de végül mégsem teszem. És milyen jól teszem: nagyon sokszor, trükkösen ezekben a leírásokban olyan információk bújnak meg, amik később fontosak lehetnek.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, és rendkívül megörültem, amikor kiderült, hogy lesz folytatása, ettől még persze nem tökéletes a könyv. Főszereplőnk, Cooper, tényleg emberi, okos és bátor, de nagyon kiszámítható a jellemfejlődése. Az olvasó a tizedik oldalon tudja, mit gondol akkor Cooper, és mit fog a 300. oldalon. Ez több szereplőről, eseményről is elmondható, de szerencsére vannak csavarok a könyvben, és nem mindenre lehet előre számítani.

Marcus Sakey

A borító, Tabák Miklós műve szuper lett. Szépek a színei, figyelemfelkeltő és mégse túlzó. Bár én a borítóból ítélve ifjúsági irodalomra számítottam; nincs ezzel semmi baj: hátha a tinédzserek is bedőlnek, és leveszik a polcról. Megbánni nem fogják, annyira meg nem véres, hogy árthatna nekik. 

Aki szeretne egy izgalmas regényt olvasni, amiben van politika, szerelem, család, tudomány, kaland és közelharc, mindez egy utópiába csomagolva, annak melegen ajánlom Marcus Sakey könyvét. Ráadásul a könyvből film is készül a svéd tetovál lány, Noomi Rapace főszereplésével.

"- Van egy tucat jogsim. Zane-nek én T.S. Eliot voltam, itt a recepción Allen Ginsberg, és kisétálhattam volna Chuck Bukowskiként. De a VEK-ről van szó. Ha új életet akarok, új személlyé kell válnom. Új papírokkal, száz meg száz rendszerbe behackelt új háttértörténettel, új arccal, szóval az egész mindenség egyben."

Anna Gavalda : Édes életünk

Anna Gavalda : Édes életünk

2014
Magvető Kiadó
Fordító: Tótfalusi Ágnes
280 oldal
kortárs francia szépirodalom

Anna Gavalda is azon írók közé tartozik (azért nincsenek olyan sokan), akiknek ha megjelenik egy új könyve, rögtön meg akarom szerezni. Pedig olvastam már tőle kevésbé jót is, mégis: az Együtt lehetnénk akkora hatással volt rám anno, hogy azt nem tudom elfelejteni. Hátha valaki megunná a felénél kritikámat, még gyorsan idebiggyesztem: imádtam a könyvet, és mindenkinek ajánlom, de legfőképp az én generációmnak, a huszonéveseknek, és a harminc körülieknek.

A könyv két kisregényből áll. Az elsőben a 24 éves Mathilde egy nap elhagyja a táskáját, amiben a számára fontos kacatokon kívül éppen rengeteg pénz is lapult. Ez a borzasztó eset egy nagyon furcsa találkozáshoz vezet, ez pedig ahhoz, hogy a lány végre rájöjjön: olyat dolgozik, amihez semmi kedve nincs, azzal tölti az idejét nap mint nap, ami nem teszi boldoggá. Hiába bulizik, iszik és pasizik, a gondok nem tűnnek el, a szerelem nem találja meg. De talán még ebben a kilátástalan életben is van olyan, aki emberségével meglepetést tud okozni. 

A második kisregény Yannról szól, egy 26 éves fiatalemberről, aki nem érzi magát elég tehetségesnek ahhoz, hogy dizájner legyen, ezért tucatmunkát végez, barátnőjével évek óta együtt él, de kapcsolatuk nem lépett előrébb. A túl kedves és cseppet sem önző Yann életében elég egy borozgatás közben átbeszélgetett éjszaka az addig ismeretlen szomszéddal ahhoz, hogy végre magával is foglalkozni kezdjen, és meghozzon pár döntést, amit már rég meg kellett volna.

"Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják."

Pont azon a napon láttam egy új magyar filmet a moziban, amikor ezt a könyvet először kezembe vettem, és jót mosolyogtam, és közben nagyon értetlenkedtem. A könyv borítóján ugyanis a Senki szigetének egy jelenetfotója vagy werkfotója látható, amit Szilágyi Lenke fotózott, és ilyenre még nem láttam korábban példát. 

Aztán a könyv elolvasása után már számos okot találtam rá, és nagyon tetszik is a borító: egyrészt a Senki szigete is fiatalokról szól, akik önmagukat keresik, a helyüket a világban, és megváltoztatják egymás életét, amikor hármójuk útja keresztezi egymást. Másrészt Mathilde is folyamatosan biciklivel jár, ahogy Juli is a filmben. Azért bevallom: ez a könyv nekem sokkal inkább közvetítette a kétségbeesett fiatalok üzenetét, mint Török Feri filmje.

Szó ami szó: Az Édes életünk nálam telibe talált. A szerencsétlen Mathilde-ot eleinte nem kedveltem, de miután bejött a történetbe a rejtélyes pali a hiányzó ujjperccel, minden karaktere szerethetővé vált, és Mathilde is élni kezdett. Vele is tudtam azonosulni, voltak hasonló korszakaim nekem is. 

Yann történeténél viszont nem kellett gondolkodnom, az első pillanatban megkedveltem a fiút, a végére pedig jól bele is szerettem. A szomszéd család pedig engem is meghatott: igen, én is szeretnék egy férjet, aki tíz év házasság után is úgy néz rám, mintha az első csók után lennénk, és aki egyetért abban, hogy a gyereknevelés két szülő dolga, a nő helye pedig lehet, hogy a konyhában van, de akkor vele egy időben a férjnek is. 

A legjobb pedig a könyv vége volt. Yann hangfelvételének minden pontján nevettem, a lezáráson pedig örömömben el is homályosodott a szemem. Ez a kisregény egyszerűen csak szép.

Az emberi gyarlósággal és az emberek elhamarkodott megítélésével kapcsolatban pedig sokunknak lenne mit tanulni ebből a történetből, én néhol szőttem is az elhatározásaimat.

Ez is egy olyan mű, amiben nagyon könnyű idézhető részt találni, mert nagyon frappáns gondolatok, és örök érvényű kijelentések vannak benne. Íme egy azok közül, amiket azért jelöltem meg, mert ráismertem benne a saját problémáimra, a saját kis nyomorú életemre. :)

"És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentétezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget nem hozó nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek."

Cerna-Szabó András : Veszett paradicsom

Cserna-Szabó András:

Veszett paradicsom

Kibillent az elviselhetetlen normalitásból

2014

Magvető Kiadó

316 oldal

kortárs magyar novellás kötet

Én minden Cserna-Szabó András könyvre ráhajtok, amint megjelenik, na de azért ennél megjegyezném, hogy annyira szuperre sikerült a borító, hogy akkor is kellett volna, ha nem ismerném a szerzőt. Egy hatalmas csillagos ötös Baranyai Andrásnak a borítótervért. Örültem, hogy a kötetből már két novellát ismertem korábbról (Körképekből), az egyik (a Gerda című) nagy kedvencem is lett .

Úgy emlékszem, már korábban is kijelentettem: márpedig szerintem Cserna-Szabó sokkal inkább novellista, mint regényíró. Ez a rövid műfaj jól áll neki, itt kieresztheti a humorát, gyakran gyárt ütős csattanókat, a saját szereplőinek szívatásában pedig ő a legjobb. 

Fülszöveg:
Réges-rég történt már, hogy kiűzettünk a Paradicsomból. Hisszük is, meg nem is, hogy az Éden létezett egyáltalán. Talán elveszett, talán megveszett, talán még mindig ott vagyunk, s újra és újra bűnbe esünk. Ebben a könyvben a férfiak kallódó ádámok, akik hol léhán, hol elképesztő elszántsággal vetik bele magukat az önpusztításba, az apokalipszisbe, a nők pedig csábító, rafinált évák, akik hol ifjú perditák, hol érett szépasszonyok bőrébe bújnak, de mindig taszítanak egyet a lejtőn lefelé csúszó (elvileg) erősebbik nemen. Persze ez a pusztulás egyáltalán nem lehangoló, inkább groteszk, abszurd és vicces. Nemcsak szánjuk hőseit, hanem bizony velük (sokszor rajtuk) nevetünk, s közben nem feledkezünk meg a kulináris és az altesti élvezetekről sem. Cserna-Szabó András ezúttal a végzetes szenvedélyek női nevek mögé bújtatott katalógusát írta meg.

A fülszöveg érzékletesre és találóra sikerült, pedig novellás kötethez általában elég nehéz ilyet írni.

Persze minél egységesebb egy ilyen könyv, minél több kapcsolat van a különböző novellák között, annyival könnyebb dolga van a kritikusnak is. Itt a női nevek, és a szomorú férfi sorsok tartották össze őket, de ezen kívül valójában nem sok minden. De ami úgy általában az íróra jellemző, itt sem hiányozhatott: majdnem mindegyik novellában ittak, és zsírosabbnál zsírosabb ételeket ettek szereplőink, amit gyakran bögyös nők főztek.

Bár Cserna-Szabó Andrást nagyon jó novellistának tartom, azért ebben a kötetben is nagyon ingadozó a különböző történetek minősége. Sokszor azt éreztem, hogy volt egy szuper ötlet, amiből kiindulhatott, de mire a végére ért, teljesen elfogyott az ereje, és semmilyen lett. Volt azonban pár novella, amit megint szívembe tudtam zárni, mert különleges volt, több szinten értelmezhető vagy egyszerűen ötletes és vicces. Szeretem az intertextualitásokat, és ha nem is direkt játszott rá egyik novellájában (Mia) például Bret Easton Ellis-re, akkor is az ő hatását lehetett érezni benne, és nem ez volt az egyetlen. Egy másikban pedig elhitette velünk, hogy ő nem írja meg azt a bizonyos történetet, amire megkérték, és mire a végére értünk, rá kellett döbbenünk, hogy bizony mégis azt olvastuk, és jól át lettünk verve. 

Gyengébbeknek ezeket tartottam: Regehű, Júlia, Zsuzsa.

Viszont ezeket imádtam: Vénusz, Mia, Arabella, Jolán, Szilvia, Gerda.

Nagyon jó a könyvnek a marketingje is, ezen a linken például végig csinálhatsz egy tesztet, ami végül megmondja, melyik nőszemély vagy a könyvből. Én Delila lettem, és nagyon meg vagyok elégedve az eredménnyel.