Egy könyv, ami végre igazán megnevettetett

David Foenkinos :
Nathalie második élete

2012

Európa Kiadó

Fordító: N. Kiss Zsuzsa

212 oldal

kortárs romantikus szomorú-vidám regény

"Nathalie felé tartott… olyan szép volt… annyira szép, hogy győzze kitenni az ember a három pontokat…"

Először a filmről hallottam. Már megint Tatu (Audrey Tautou), akit nem nagyon szeretek, és már megint egy furcsa francia film. Félreértés ne essék, számtalan francia filmért rajongok, de ez valahogy egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Már el is felejtettem magát a filmet, amikor a tengerparton épp egy nagyon depressziós könyvet (Raana Raas : Időcsodák 2) olvasgatva arra lettem figyelmes, hogy a mellettem napozó barátnőm hangosan nevetgél egy könyvön, amit olvas. 

Még aznap befejezte, és a kezembe nyomta, mondván ezt mindenképp el kell olvasnom. Természetesen a Nathalie második élete volt az. Én is nekiláttam, és egy nap alatt befejeztem én is, hiszen ez egy vékonyka könyv. Nem tudom, milyen lett a belőle készült film, de hogy a bemutatójánál fényévekkel jobb a könyv, az biztos.

Az elejétől kezdve az Amelie csodálatos életére asszociáltam, és nem csak a borítón látható színésznő miatt, hanem a bolondos stílusból kifolyólag. És mivel azt a filmet imádtam, ezt is kezdtem megszeretni. Megkedveltem Nathaliet, és a szerelmét, Francois-t, és tökéletesen belemerültem a történetbe, elfeledkezve minden gondomról, amikor is a tökéletes szerelmespárt szörnyűség érte: egyikük halálos balesetet szenvedett.

Nem, nem, annyira nem spoilerezek, a könyv főként nem erről szól. Talán icipicit arról, amiről a P.S. I love you is mesélt, de azon inkább végig pityeregtünk, Nathalie történetén viszont - mi magunk sem fogjuk érteni valószínűleg, - tovább nevetgélünk, és bizony, néha hangosan (ami nálam könyveknél nagyon ritka) is. Gyönyörű főszereplőnőnkkel ugyanis egyik napról a másikra 180°-os fordulatot vesz az élet, és betoppan a sztoriba a jó kedélyű, esetleg Marcus és a Pez cukorkák, és egy idő után a gyász helyét átveszi újra a derű.

Nem hallottam még eddig soha David Foenkinosról (furcsa név egy franciának), de akinek ekkora humorérzéke van, amihez még üzenet is társul, és mindet ennyire fantasztikus stílusban tudja tálalni... hát attól nem várom el, hogy elefántcsonttoronyba vonultan írjon elvont szépirodalmat, szívesen olvasom tőle ezeket a könnyedebb, hétköznapibb csodákat.

"Három év nagyvárosi magány után, mivel kétségbeesetten vágyott a szerelemre, elhatározta, hogy részt vesz egy rapidrandin. Összehozzák hét nővel, hét perc jut mindegyikre. A magafajtának ennyi idő pokoli kevés: esküdni mert volna, hogy minimum egy évszázad rábírnia egy ellenkező nemű árumintát arra, hogy kövesse élete keskeny ösvényén. Ámde furcsa dolog történt; mindjárt az első jelöltnél úgy érezte, megtalálták egymással a hangot. A lány Alice(1) névre hallgatott, patikában(2) dolgozott, ahol olykor szépségkurzusokat(3) is vezetett.
(1) Furcsa, ha Alice névvel valaki ilyen esteken vesz részt férfiakkal való ismerkedés céljából. Az Alice-oknak általában nem szokott gondot okozni az ismerkedés.
(2) Furcsa, ha Alice névvel valaki patikában dolgozik. Az Alice-oknak általában könyvesboltokban és utazási irodáknál szokták alkalmazni.
(3) Itt már komolyan felvetődik a kérdés: Alice a valódi neve?"

 

Malevil - avagy óda a kedvenc szerzőmhöz

Robert Merle : Malevil

Európa Kiadó
2013
Fordító: Görög Lívia
736 oldal
szépirodalom






"És elmondom magamnak újra, ki tudja hányadszor: egyetlen férfi sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy boldog lett volna ezzel vagy azzal a nővel, míg ki nem próbálta. De mihelyt megkísérli, akár beválik, akár nem, a próba többé nem próba, hanem az élete.

Tizenkét éves voltam, amikor úgy igazán elkezdtem könyvmollyá válni olyan szempontból, hogy már nem csak a kötelező olvasmányokat olvastam el a suli miatt, hanem magamtól vettem le könyveket a polcról, és élvezettel faltam őket. Úgy gondoltam, első feladatom kiválasztani a kedvenc írómat. Nem sokkal később anyukám kezembe adta az Állati elmék című könyvet. 

Kissé talán durva egy ilyen kisgyereknek: van benne szex, háború, politika,de delfinekről szólt, és ha elsőre akkor nem is értettem mindent, mégis odáig voltam érte (későbbi újraolvasásnál már sokkal többet értettem meg belőle, és a rajongás is megmaradt). Kicsit később elolvastam a Majomábécét és a Mesterségem a halált is. Ekkor döntöttem úgy, hogy Robert Merle a kedvenc íróm. Ekkor lehettem olyan 14 éves. Lassan egy évtized telt el azóta, és nem olvastam tőle semmit. Hát így kell bánni a kedvenc szerzőnkkel? Mélyen elszégyelltem magam, és végre kezembe vettem a Malevilt. Teljesen mindegy, hogy a kedvenc íróm-e Merle, egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy fantasztikus író. A Malevil pedig egy fantasztikus író lenyűgöző könyve.

Fülszöveg:

Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak, és a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet.

Ha valaki most úgy érzi, túl sokat tudott meg a történetről, és így már nincs is értelme elolvasni, nagyot téved. A könyv fordulatoktól, izgalmas történésektől, érdekes hitvitáktól és fontos politikai döntésektől gazdag, a karakterek pedig szélsőséges érzelmeket válthatnak ki az olvasóból. A főszereplő, Emmanuel Comte egy-két kivétellel mindig úgy viselkedett, olyan döntéseket hozott, amit elvártam volna tőle, ami a megfelelőnek bizonyult, és az a pár kivétel is csak ahhoz kellett, hogy ne váljon túl tökéletessé. 

A könyv többi szereplője - bár a fontosabbak nem voltak tíznél többen, - megfelelően illusztrálta, milyen lenne a világ, ha nem egy tucat, hanem pár száz ember élné túl. Ismerhetjük az archetípusokat a Legyek urából, a Battle Royaleból, és itt a Malevilben is megvolt ez: különböző értékrendű, személyiségű emberek, akik máshogy gondolkodnak Istenről, a közös teherviselésről, a háborúról, vagy a monogámiáról, de ha van egy ember, aki irányítja őket, tökéletesen tudnak együtt dolgozni egy új világ felépítésén.

Bár a könyv 736 oldalas, mégis annyira olvasmányos, hogy a görög tengerparton fekve néha elfeledkeztem a tengerről, ami hullámozva csábított, vagy az égető napról, ami ellen be kellett volna kennem magam; a külvilágot kizárva faltam Robert Merle könyvét, aki lassan egy évtizede a kedvenc íróm.

Beszédes testek

Joe Navarro : Beszédes testek

Egy FBI-ügynök emberismereti kézikönyve

Libri Kiadó

2012

Fordító: Bánföldi Tibor

384 oldal

Joe Navarro több mint harminc éve foglalkozik a nonverbális kommunikáció tanulmányozásával, az FBI egyik kémelhárító ügynöke volt. Több könyve is megjelent már a témában, az egyik ilyen a Beszédes testek, ami egészen az alapoktól indul. Bemutatja, miért fontos a testbeszéd, hogyan működik az agyunk, miért is irányítja a testünket, és végigveszi az egész emberi testet talptól fejtetőig. Megtanulhatjuk könyvéből azt is, hogy mit figyeljünk ismerkedésnél, vitáknál; olyan helyzetekben, ha beosztottunkkal, vagy főnökünkkel beszélgetünk. És olyan hétköznapi példákat is hoz, mint a zsúfolt tömegközlekedésben előforduló testbeszéd vagy egy kínos randin felismerhető gyanús jelek.

Engem azért érdekelt nagyon a Beszédes testek, mert többször láttam már sorozatokban, filmekben, hogy mennyire hasznos lehet, ha valaki olvas a mások testbeszédéből, ráadásul én is megkaptam már, hogy milyen könnyű leolvasni rólam, ha zavarban vagyok. Ehhez képest én soha, senkin, semmit nem veszek észre, pedig figyelek arra, amit mond, és az arcára is, de a testbeszéd eddig kimaradt. Márpedig mint a könyvből megtudtam, néha sokkal többet elárul egy-egy lábmozdulat, mint egy hosszú, mély monológ. 

A Beszédes testek rendkívül hasznos volt, csupa jót tudok róla mondani, mert én tényleg rengeteget tanultam belőle, és meghozta a kedvem hozzá, hogy még nyitottabb szemmel járjak, de egy-két negatív tényezőt is megemlítenék. Először is, a könyv hátulján olvasható rövidke ismertető Joe Navarroról szerintem nagyon meggyőző, az első oldaltól fogva nem kételkedtem: ez az ember aztán tudja, miről beszél. És mégis olyan érzést keltett bennem, mintha Navarro folyton bizonygatni akarná szakértelmét. 

Nem szeretem az ilyen "tanítós", "bölcsesség átadós" könyvekben azt, amikor az írók sztárolják magukat, márpedig itt elég sok példa sztoriban ezt éreztem. A másik problémám az volt, hogy nagyon sokszor ismételgette magát, és nem csak úgy, hogy amit leírt, és volt hozzá illusztráció, ott a kép alatt is olvashattuk a hozzátartozó információt (ezt a fajta ismétlést nagyon jónak tartom, mert így nem kellett jegyzetelnem, elsőre megjegyeztem a legtöbb jelet, testtartást és a hozzájuk kapcsolódó jelentést). Inkább az zavart, amikor általánosságokat ismételt, mint például azt, hogy miért fontosak a lábak, és miért voltak már az ősembereknél is azok. Picit úgy éreztem magam, mint az óvódás, akinek hangosan, affektálva és túlartikulálva próbálják elmagyarázni, hogy a labda pöttyös.

De ettől a két apróságtól eltekintve imádtam a könyvet, és fogom még lapozgatni, mert valójában olvasmányos és érdekes, sőt elengedhetetlen ahhoz, hogy jobban ki tudjuk ismerni az embereket, és megtanuljuk kezelni a saját testünket.

A Libri Kiadónál most nyáron jelenik meg ráadásul Joe Navarro új könyve, az Árulkodó jelek, ami már specifikusabban foglalkozik a testbeszéddel, méghozzá a munkahelyi és az állásinterjúkon előforduló hasznos és elkerülendő jelekről ír benne. Akit érdekel a téma, vagy akinek tetszett a Beszédes testek, annak ajánlom a könyvet, én mindenképp felírtam a listámra.

"Azért hazudunk az arcunkkal, mert gyerekkorunk óta erre tanítanak minket. „Ne vágj ilyen képet!” – szokták mondani a szülők, valahányszor őszinte fintorral tekintünk a felszolgált ételre.
„Próbálj meg mosolyogni, hisz mégiscsak az unokatestvéredék jönnek vendégségbe!” – hangzik el nemegyszer, és mi megtanulunk mosolyt erőltetni magunkra. A szüleink és a társadalom lényegében azt sugallja, hogy rejtőzzünk el, csaljunk és hazudjunk arcunkkal a társadalmi harmónia fenntartása érdekében."

44Négy44!!!

Agatha Christie: A nagy négyes

Európa Kiadó
2013
Fordító: Neményi Róza
242 oldal
bűnügyi krimi

"– Milyen bátor ember! – kiáltott fel Poirot elragadtatva. – Ha nem az utcán lennénk, megölelném."

Fülszöveg: Hastings kapitány több év argentínai tartózkodás után végre ismét Londonban találja magát. Első útja öreg barátjához, Hercule Poirot-hoz vezet. De jaj: Poirot csomagol, indulóban van Dél-Amerikába! Ám ekkor egy férfi zuhan be az ajtón, aki csak a négyes számot rajzolja gépiesen egy papírra. Amikor az ismeretlen magához tér, rövid ismertetést ad négy gonosztevőről. Egy kínairól, aki a társaság esze. Egy amerikairól, akit a dollár jele szimbolizál. Egy francia nőről és a negyedikről: a gyilkosról. Poirot tehát marad, és fölveszi a harcot a Nagy Négyes ellen.

Végre egy normális fülszöveg! Pont annyi információt csöpögtet, amennyi kell ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet, felkeltse az érdeklődésemet, de nem rontja el az élményt, nem spoilerez. A Poirot-sorozatnak ez az 5. darabja, de hogy őszinte legyek, bevallom, eddig csak a Gyilkosság az Orient expresszent olvastam a sorozatból. Agatha Christievel semmi bajom nincs, de a televíziós Poirot-t ki nem állhattam világ életemben. Szerintem ennek csak a színészválasztás lehetett az oka, és tudom, hogy kisebbségben vagyok ezzel, mindenesetre a könyvek sokkal szimpatikusabbak.

Itt (mármint a könyvben, írott formában) viccesnek érzem, ahogy Poirot folyamatosan a szürkeállomány használatára próbálja meg felhívni a figyelmünket, Hastings pedig mindenért lelkesedik, és rajong a kis belgáért. Ketten együtt aranyosak, és megható a barátságuk.

Az meg, hogy Christie 1927-ben írta ezt a könyvet, lehengerlő. El sem akartam hinni, mert egyrészt már a szovjetekről és az atombombáról elmélkedik, másrészről olyan összeesküvés-elméleteket talált ki, amik nem álltak olyan távol a valóságtól.

A történet egyébként izgalmakban gazdag, de Poirot mintha mégse lenne olyan agyafúrt, tévedések, és átejtések sorozata következik, senki sem az, akinek tűnik, és senki sem a logikus utat választja. Hastings kapitány bebizonyítja, hogy még a síron túlról is számíthat rá a kis belga, akitől természetesen a legnagyobb bűnözők is rettegnek. Néhány szappanoperába illő jelenet is belepottyant sajnos a regénybe, amitől veszít a színvonalából.

Bár eddig nagyon kevés Agatha Christie könyvet olvastam, mégis ki merem jelenteni, hogy A nagy négyes nem tartozik a jól sikerült darabok közé. Ettől függetlenül nyári olvasmánynak, a strandra tökéletes, és jókat lehet mosolyogni az udvariaskodó párbeszédeken.

"– Nem sok híja volt! Bár ugyanakkor ügyetlen, hiszen nem is… vagy alig gyanakodtam. Én nagyon szemfüles vagyok, olyan szemfüles, mint egy macska. Hercule Poirot mostanra már megsemmisült volna – ami szörnyű csapást jelentene a világ számára. És maga is, mon ami – bár az nem lenne akkora nemzeti katasztrófa."

Újabb skandináv krimi

Kristina Ohlsson : Elnémítva

Animus Kiadó

2013

Fordító: Torma Péter

352 oldal

skandináv krimi

Fülszöveg: "Alex Rechtnek és különleges nyomozócsoportjának két ügye is akad egyszerre. Stockholm külvárosában halálra gázolnak egy férfit, akit a hatóságok képtelenek azonosítani. A boncolás alapján egyértelmű, hogy szándékosan ütötték el. A tettes és az indíték ismeretlen. Ezzel egy időben holtan találnak egy lelkészt és a feleségét. Felmerül, hogy a férfi esetleg nem tudta elviselni lánya halálának hírét, s ezért lőtte agyon a feleségét, majd lett öngyilkos. A házaspár ismerősei ezt teljes képtelenségnek tartják. A nyomozás során kiderül, hogy a lelkész menekülteket bújtatott vidéki nyaralójuk pincéjében. Ali Irakból menekült Svédországba. A titokzatos szervezet, amely átcsempészte őt a határon, érdekes ajánlatot tesz neki. A fizetségnek csak egy részét kell pénzben törlesztenie, feltéve, ha vállal egy kis szívességet..."

Az Elnémítva Kristina Ohlsson Fredrika Bergman-sorozatának második darabja. Az első címe Mostohák, a harmadiké Őrangyalok. Nekem egyelőre a második részhez volt szerencsém, és egyáltalán nem volt gond, hogy nem olvastam az első részt, annak ismerete nélkül is érthető, követhető volt a történet, ha hozzá tudtunk szokni a rengeteg furcsa svéd és arab névhez. 

A könyv története, az alapfelvetés, és maga az első pár oldal igazán ötletes, és figyelemfelkeltő. A bevándorlós téma pedig, az egyházat, a maffiát és a rendőrséget is bevonva, szörnyen érdekes. Sajnos a karaktereket azonban nem tudtam megszeretni, egyikhez sem kerültem igazán közel, és akihez mégis tudtam volna, ahhoz nem akartam, mert tele volt csupa rossz tulajdonsággal.

Így aztán nem is örültem annak, hogy ennyi magánéleti szál volt a könyvben, főleg, hogy ezek nagy része kifejtetlen és elvarratlan volt. Persze, erre lehet magyarázat a folyatás.  

A gyakori térbeli váltás sokat lendített a könyv olvashatóságán, szerettem Stockholm és Bangkok között ugrálni, mindig vártam, hogy visszatérjünk a másikba, így általában belefért az időmbe még 1-2 fejezet. 

Az olyan történetek, amikben benne van a rendőrség, és végig ott a gyanú, hogy van egy tégla, általában jól sülnek el. Itt is tetszett a korrupció ábrázolása, és az, hogy pénzért mennyi mindenre képesek még azok is, akikről mások akarnak példát venni becsületességből és tisztességből. A könyv tehát izgalmas volt, érdekes témával, és jó felépítéssel, a végső csavar azonban nekem illogikus volt és erősen a dél-amerikai szappanoperákat juttatta eszembe. Sajnáltam a végét, nem így kellett volna ezt megoldani, de ettől függetlenül ez is egy újabb izgalmas skandináv krimi volt.

"Azt hiszik, így tervezték, amikor ideutaztak? Vegyük azokat, akik tizenötezer dollárt fizettek, hogy a lángoló Irakból Svédországba jussanak. Arról álmodtak, hogy egy ócska hatvanas évekbeli panelben fognak élni az "Otthont a millióknak" programból, egy bűzlő telken valahol a város legszélén? Tíz másik felnőttel összezsúfolódva egy háromszobás lakásban, munka nélkül, a családjuktól elszakítva? Egyedül? Ez a bizonyos tizenötezer dollár ugyanis csak egy ember ideszállításának az ára."

Folytatnám, de melyikkel? Sokan mondták, hogy Jo Nesbot kéne olvasnom, de tőle se tudom, hogy melyikkel kezdjem. Tippeket szívesen fogadok!

Az amisok igazsága

Jodi Picoult : Egyszerű igazság

Athenaeum Kiadó

2013

Fordító: Bihari György

484 oldal

kortárs krimi-dráma

"– A tökéletes világ az egyetlen hely, ahol az igazság megmentene az előre kitervelt emberölés vádjától. A tárgyalóterem távol áll a tökéletes világtól. Attól a pillanattól, hogy belépünk, nem az számít, hogy mi történt valójában. Az a fontos, hogy ki tud jobb sztorit eladni az esküdteknek."

Fülszöveg: Egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte az ártatlant. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol nem csak egy igazság létezik, és ahol a bűnhődés és a feloldozás nem az ítélőszék kezében van. Ellie egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügy hálójába, miközben saját félelmeivel is szembe kell néznie, mikor egy férfi tűnik fel a múltból, rég eltemetett érzéseket, vágyat és szenvedést hozva magával… 

Mint a legtöbben, én is azzal kezdem, hogy nagy Jodi Picoult rajongó vagyok, és elfogult vagyok a könyveivel, és bár tökéletesen egy kaptafára íródik mindegyik, mégis elolvasom mindet, amelyik megjelenik. Ezt a könyvet is faltam, izgultam rajta, a kezébe nyomtam másnak is, hogy olvassa el, mégis úgy érzem, hogy erősen meg kell kritizálnom az Egyzserű igazságot, mert rengeteg gyengesége van. Igaz, hogy ez a korai művei közé tartozik, így még valószínűleg nem forrott ki a stílusa, mégis zavart, hogy ennyire elnyújtotta a sztorit, nagyon a végére rakta a (már védjegyévé vált) tárgyalást, és addig rengeteget ismételte magát. A karakterek megint valóságosak voltak, viszont rettentő antipatikusak. A könyv második felétől egy-két mellékszereplőt megkedveltem (Coop, Samuel, Jacob), de a főszereplők újra és újra felidegesítettek (ezt azért írjuk a könyv javára, ha képes ilyen érzelmeket kiváltani valakiből, rossz nem lehet). 

Az amis életmód, amiről eddig semmit nem tudtam, rettentő érdekes volt számomra. Szívesen olvastam róluk, és szerettem eljátszani a gondolattal: milyen lenne 1-2 hónapot így élni? És vajon, ha egy ilyen családba születtem volna? Előbbi csábítóan és izgalmasan hangzik, utóbbi rettenetesen. Főként a vallási fanatizmus miatt, ami erősen jelen volt a könyvben. Azt szeretem nagyon Picoult-ban, ahogy a vallási kérdésekről tud írni, képes egy hitetlen gyaurt, mint jómagamat is elgondolkodtatni, és rábírni arra, hogy érdeklődve olvassam ebben a témában a szereplői gondolatait.

Volt egy szál a könyvben, ami sehogy sem áll össze a fejemben. Ez pedig a kísértet-szál. Bár teljesen meghökkentett, amiket erről írt, a fizikáról, arról, hogy valaki ebből doktorálhat, és megható is volt ez a szál néha, mégis végig azt hittem, valamit rejteget, és a végső megoldásnak a kísértetekhez lesz köze. Furcsa, hogy nem lett mégse semmi jelentősége ennek a szálnak, de a legfurcsább mégis a csattanó volt. Nem is jó ez a szó rá, inkább irracionális és önellentmondásos volt. A könyv utolsó mondata megsemmisítette az addigi majdnem 500 oldalt. Mindezeknek ellenére faltam a könyvet, és alig várom, hogy megjelenjen a következő Picoult.

És ebben a percben tudtam meg, hogy a könyvből film is készült (poszter jobbra látható), méghozzá 2004-ben, és IMDB-n 6,3-asra értékelték, ami egészen jó, szóval én a közeljövőben biztosan meg fogom nézni. Szerintem az összes Picoult könyv filmre való, egyszer a távoli jövőben én is vászonra viszek egyet, mondjuk a Házirendet, mert talán az volt a kedvencem.

Aki még mer, és tud is beszélni róla

Erdős Virág : ezt is el

Magvető Kiadó

2013

72 oldal

kortárs verseskötet

Nem szeretem, amikor egy könyvet túlhájpolnak már jó előre, utoljára a Százéves ember, aki blablablánál éreztem ezt, aminél azt írták, hogy az év legviccesebb könyve, aztán én meg csalódhattam egy nagyot. Erdős Virág verseskötetéről azt írták, hogy az év egyik legjobban várt könyve. Nem tudom, ez mennyire felelt meg a valóságnak, de felcsigázta az érdeklődésemet, azt biztos. Ráadásul úgy, hogy én már korábban is szerettem a költőnő verseit.

Aztán jött egy szép júniusi nap: forróság, langyos szellő, épp utazom a - nem éppen nyugis - 9-es buszon; elővettem a vékonyka kötetet, és belekezdtem. Eleinte csak lelkiekben bólogattam, az ironikus enjambementeket megmosolyogtam, és megint felforrt ifjú forradalmár vérem, de ahogy előrébb jutottam, úgy lett egyre rosszabb kedvem. A változás iránti lelkesedés helyét átvette az elkeseredés, és a tömött buszon majdnem elhullajtottam pár könnycseppet.

De nem! Félreértés ne essék, nem akarom elvenni a kedvet a kötettől. Kiábrándító versek, igen, de mégiscsak rólunk szólnak. És az országról, a vezetőinkről, és mi magunkról. Nem lehet ezeknek hátat fordítani, néha beszélni is kell róluk, főleg akkor, ha Éjjel-nappal Budapesthez hasonló szeméttel van tele a tévé, amivel tökéletesen el tudják terelni a figyelmet arról, ami az országban megy. Régen sem volt ez nagyon másképp, most is így van: a szépírók mernek csak megszólalni, az ő szavuk azonban soha nem fog eljutni olyan széles körhöz, mint például A Gyanú árnyékában...

Visszatérve az ezt is el című verseskötethez, nem csak az aktuálpolitizálás, és az őszinteség miatt tetszett, hanem maguk a versek is megkapóak voltak. Pörgősek, skandálhatók, igazi forradalmár versek, meglepő ötletességgel és fekete humorral fűszerezve. Intertextualitás is van benne bőven, és amikor megláttam, hogy az egyik kedvenc dalocskámat, az Intim Torna Illegál Ezt is elviszem magammalt Erdős Virág írta, sajnáltam, hogy 10 pontból csak 10-et tudok adni.
Kedvenceim a már említetten kívül a "van egy ország", az "én vétkem" és a "na most akkor" voltak, legjobban azonban a "mikor" című versen hatódtam meg, ebből idézek is egy kicsit (más tördeléssel):

"ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre

ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve

ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni

ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni"