Könyv a könyvben - Háromszor hajnalban

Alessandro Baricco : Háromszor hajnalban

2013
Helikon Kiadó
Fordító: Gács Éva
98 oldal
kortárs olasz szépirodalom

Alessandro Baricco Mr. Gwyn című regényének főszereplője egy író, aki fel akar hagyni foglalkozásával. Valami nagyon másba, különleges dologba kezd, portékat készít. Csak ő nem festményekbe foglalja mások személyiségét, hanem megírja őket. Később azonban álnéven megjelenik még egy könyve, amiben szerepel is az egyik portréja, és ennek a könyvnek a címe Háromszor hajnalban.

A vékonyka könyv három részre tagolódik, és mindegyikben egy-egy hajnali találkozást fest le az író, hosszas belső monológokat, és sorsfordító párbeszédeket olvashatunk. Egyszer egy szálloda halljában találhatjuk magunkat, ahol a bulizás után ténfergő fiatal nő hozza ki komfortzónájából a középkorú mérlegkereskedőt. Másodszor egy idős portás próbál megmenti saját magától és barátjától egy tinilányt, a harmadik történetben pedig egy rendőrnő szeretne segíteni egy árván maradt kisgyereken.

Így, hogy ilyen sokat elárultam a 98 oldalas könyvből, még mindig "nem lőttem le semmit". Baricco könyveit még akkor is érdemes elolvasni, ha elejétől a végéig ismerjük a sztorit, mert nála a szófordulatok, a mondatok koherenciája számít. Az, ahogy a túldíszítettség feloldódik az egyszerű mondatokban, és az, ahogy bekezdéstől közel kerülünk a szereplőkhöz, és átérezzük a problémáikat, megértjük, és sajnáljuk vagy szeretjük őket.

Sokat ültem ezen a bejegyzésen, mert nehéz egy ilyen vékonyra könyvről írni. Meg mert nem is tudtam eldönteni, mit is gondolok róla. A Mr. Gwyn olvasása után természetesen én is remegő kezekkel ragadtam magamhoz a Háromszor hajnalbant, hiszen ez a könyv a másikban született meg. 

Valószínűleg én értettem félre valamit, mert hogy egész végig Rebecca portréját kerestem benne, úgy rémlett, hogy erről volt szó a Mr. Gwynben. Nem jöttem rá, hol lehet a portré, mégis találtam apró kapcsolódási pontokat, és ezt az egész intertextualitást imádtam benne. A három történet közül a kisgyerekes volt a kedvencem. Nagyon rövid történet, egy fél nap alatt le is zajlik, és a rendőrnő mintha mégis jellemfejlődésen menne keresztül. 

Összességében tehát nem lesz ez a kedvenc Baricco-könyvem, de ez nem jelent semmi rosszat, inkább úgy érzem, nem tisztességes ezt a könyvecskét külön bírálni, nekem ez hozzátartozik a Mr. Gwynhez, kiegészíti azt, és ez így szép és jó.

"– Igen, jó, szeretek gonosz lenni, megvéd a világtól, és pont ennek köszönhetem, hogy nem félek semmitől. Mi nem tetszik magának a gonoszságban?
A férfi egy kis ideig elgondolkodott. Azután azt mondta, hogy vigyázni kell, amikor fiatal az ember, mert a fény, amelyben fiatalkorában él, az a fény lesz, amiben egész életében élni fog, és ez valami olyan okból kifolyólag van így, amit neki soha nem sikerült megértenie. De tudja, hogy így van. Azt mondta, hogy sokan például fiatalkorukban depressziósak, és ennek az lesz az eredménye, hogy egész életükben azok maradnak. Vagy pedig félárnyékban nőnek fel, és ez a félárnyék egész életükben követni fogja őket. Ezért kell vigyázni a gonoszsággal is, mert fiatalkorban olyan luxusnak érezheti az ember, amiről azt hiszi, hogy megengedheti magának, de az igazság máshol van, mert a gonoszság olyan hideg fény, amelyben minden elveszíti a színét és ráadásul örökre."

 

Krimiírásból ötös

Tom Wood : A BÉRGYILKOS

Európa Kiadó

2013

Fordító: Bajnóczy Zoltán

592 oldal

krimi

Engedje meg a nyájas olvasó, hogy a dicsérő szavak előtt kiadjam magamból a bennem felgyülemlett negatív kritikát:

Egyetértek a barátnőmmel, aki 60 oldal után visszaadta nekem a könyvet, mondván, hogy ez egy tökéletes iparosmunka, minden benne van, ami egy krimibe kell, de egyáltalán nem keltette fel az érdeklődését. És igen, tényleg olyan, mintha Tom Wood elővette volna a vaskos "Krimikézikönyvet", és minden pontját betartva megírta volna A bérgyilkost. De 2013-ban, amikor már minden krimi tele van hetvenhárom csavarral és tizenkét meglepő fordulattal, akkor ez szerintem kevés.

Részletezném, mik idegesítettek a könyvben.

1. Az emberek tényleg odafigyelnek a testükben zajló biológiai folyamatokra, amikor valami szokatlan történik velük? Szerintem nem. Tom Wood szerint igen.

"A lövés következtében hidrosztatikus sokk hullámai futottak szét testében, megzavarva szívverésének fokozatos ritmusát. Teste nem értette, mi történt, és azt tette, amit intenzív sokk vagy trauma esetén szokott."

Vagy:

"Sykes szívére tette kezét, és érezte , hogy a megnövekedő savmennyiség hirtelen égetni kezdi a mellkasát."

2. Valamiért a szerző úgy érezhette, nem elég, ha iszonyatosan részletesen végigkövetjük az összes küzdelmét, gyilkolását, menekülését, felkészülését a lecsapásra. Neeeem, mi olvasók ebből biztos nem fogunk rájönni, hogy egy igazán profi bérgyilkosról van szó, ki kell ezt még emelnie mind a narrátornak, mind mindegy egyes szereplőnek, aki találkozik vele, vagy beszél róla. Lehet, hogy egy önbizalom hiányos gyilkos bácsival állunk szemben?

3. Hosszú. Túl sok a verekedős, gyilkolászós jelenet. De az is lehet, hogy ezt a könyvet férfiaknak szánták.

4. A regényben semmiféle karakterfejlődés nem található. Néha felsejlik a remény, (persze ilyenkor is szájbarágósan) hol egy nő miatt, hol önmaga miatt, de a végén ugyanott tartunk, ahol elkezdtük. A könyvnek tehát semmi tanulsága.

A bérgyilkos középpontjában egy pendrive áll, amin titkos, de rettentő értékes információk találhatóak; ezt kell megszereznie Viktornak, a profi(!) bérgyilkosnak. A sikeres hadművelettel azonban nemhogy nincs vége, de történetünk ott kezdődik, hogy Viktorra hirtelen hét másik gyilkost is ráküldenek, de neki fogalma sincs, kik a megbízók. Elhatározza tehát, hogy kideríti, kik és miért akarták megöletni, és le is számol velük. Oroszország, Svájc, Franciaország, Anglia és az USA, valahogy mindegyik belekeveredik, és eljutunk Ciprusra, Magyarországra, és még számos helyre. A másik oldal sem tétlenkedik azonban, nekik sem érdekük, hogy Viktor életben maradjon, így - az egyébként mindig magányos farkas - bérgyilkosnak nagyon jól jön, amikor segítséget kap, ráadásul egy csinos és okos nőtől.

És vajon milyen információk vannak a pendrive-on?

Be kell vallanom, hogy azért ez nem volt egy rossz könyv. Számos dolog tetszett benne. Egyrészt a szerelmi szál nem is volt annyira szerelmi szál, nem lett se nyálas, se elcsépelt, ez a része nagyon magával ragadott, még akkor is, ha kicsit szomorkás lettem tőle olvasás közben. Számos összeesküvés-elmélet jelent meg a regényben, amikhez én egyébként is vonzódom, és itt az orosz SZVR-rel, az amerikai CIA-val kapcsolatban olyan durva dolgok merülnek fel, amiket élvezet volt olvasni. A hatalomvágy és a korrupció megjelenítésén keresztül mutatja meg nekünk a szerző azt a mai világot, ahol gyakorlatilag mindenki álszent, pénzéhes, és bármire képes az előbbre jutásért. A maffia mindenhol ott van.

"Néhány magyarral dolgozott együtt, akik ránézésre az alvilágból kerülhettek ki, meg néhány szerb törvényen kívülivel, akik közül az egyik nő volt. Alvarez rosszallóan csóválta meg a fehét. Röviden szólva, Szvjatoszlav összeverbuválta a Balkán és az Urál közötti pöcegödrökből a világ utolsó gennyládáit."

Első találkozás a skandináv krimikkel

Ninni Schulman : Lány a hóban

Animus Kiadó
2013
Fordító: Erdődy Andrea
368 oldal
skandináv krimi

Tudtam, biztos voltam benne, hogy odáig leszek a Skandináv krimik elnevezésű sorozatért. Nagyon sokat váratott magára, míg végre egy darabja a kezembe sodródott, de már ez megvett engem. Azóta sok helyen olvastam, hogy kicsit egy kaptafára épülnek ezek a regények, és hogy Ninni Schulman stílusa és témaválasztása nagyon hasonlít Åsa Larsson regényeire. Én ezt nem tudom, nincs még viszonyítási alapom, mindenesetre nekem nagyon tetszett a Lány a hóban.

Fülszöveg:

Magdalena Hansson újságíró viharos válása után hátat fordít Stockholmnak, és hatéves kisfiával gyerekkora színhelyére, Hagforsba költözik. Békét és nyugalmat remél a vidéki élettől, noha kissé tart az egyhangúságtól. Szilveszter éjszakáján azután nyoma vész a tizenhat éves Hedda Losjőnek. Jól nevelt, rendes lánynak ismerték, ám a rendőrség egykettőre rájön, hogy Hedda kettős életet élt. Nem sokkal később holttestre bukkannak egy erdei lyukpincében. A felismerhetetlen tizenéves lánnyal tarkólövés végzett. Ő volna Hedda Losjö? Magdalena azt veszi észre, hogy nem csupán mint újságíró érdeklődik az eset iránt; a gyilkosság mélyebben érinti, mint hitte volna. Ráébred, hogy a békésnek tűnő falunak megvannak a maga mocskos kis titkai, és néhányan bármit megtennének azért, hogy ezekre a titkokra sose derüljön fény.

Sokat gondolkoztam mostanában én is a külföldre költözésen, és két hely van, ahol el tudnám magam képzelni: Dánia és Svédország. De amikor a skandinávok szinte csak ilyen könyveket írnak, és hasonló filmeket készítenek (nem igaz, a skandináv filmművészet a szívem csücske!), akkor azért picit visszarettenek... Nemi erőszak, illegális bordélyházak, gyilkosságok az erdőben... elgondolkodtató.

Ninni Schulman regényében az tetszett nekem nagyon, hogy minden karaktert képes volt olyan részletességgel bemutatni, hogy el tudjam képzelni, és be tudjam sorolni a kis csoportjaim közül valamelyikbe: szimpatikus, antipatikus, gyanús, ártatlan, semmilyen, és a többi. Nem kellett ehhez oldalakat írnia, csak megmutatta őket egy-egy átlagos hétköznapi helyzetben. Viszont pont ettől, hogy a főszereplőn kívül szinte mindenkire ugyanakkora hangsúlyt fektetett, lett egyre nehezebb megtippelni, ki a gyilkos. Bevallom, szokásom szerint nekem megint nem sikerült eltalálnom.

A Lány a hóban könnyen, gyorsan olvasható, nyelvezete egészen egyszerű, főszereplője mégis intelligens, olvasott nő, így nem éreztem a könyvet egyszerű ponyvának (bár tudom, hogy ez a kettő nem feltétlenül van összefüggésben). Kicsit persze érezhető egyfajta sematizmus: gyilkosság, rendőrségi nyomozás, újságírónő, szerelmi szál, csavarok. Ha belegondolok, nem adódik ezekhez semmi plusz a könyvben, de ha végig élvezhető, tudok azonosulni valamelyik szereplővel, és a vége felé olyan fordulat következik be, amit - bár számítottam rá, - nem tudtam kitalálni előre, akkor mégis milyen többlet kéne még?

Gyengeségeként talán azt tudnám felhozni, hogy a pozitív és semleges szereplők gondolatvilágát, személyiségét megmutatta a könyv, de az igazán gonosz szereplők fejébe nem sikerült mélyen belelátnunk. De talán majd a többi skandináv krimiben. Alig várom a következőt.

      "- Leesett a kesztyűm. Gyere, segíts! Nem tudom kivenni.

      - Dehogynem, meg tudod csinálni! - kiáltotta biztatón az apja. 

      Hanna eszeveszetten ásott a másik kezével, a lyuk egyre mélyebb és nagyobb lett. És végül meglett a kesztyűje. De volt ott valami más is. Vajon mi?

     Egy sál? Finoman meghúzta. Amikor meglátta a kékre fagyott fület, felsikoltott."

Az év legjobb című könyve

Cserna-Szabó András :
Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Magvető Kiadó

2013

362 oldal

kortárs magyar szépirodalom

"Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Kicsinállak, elpusztítlak, kicsicsillag."

Cserna-Szabó Andrástól imádtam a Pusziboltot, néha hangosan nevettem a Félelem és reszketés Nagyhályogon olvasása közben, mulatságosnak találtam a Darida Benedekkel közösen írt Nagy Macskajajkönyvet, a szerző első regénye azonban csalódást okozott.

Megkurtított fülszöveg: "A regény a vak szenvedélyek karneválja. A fekete szerelem végigsöpör a budapesti Király utcán, Kolozsváron, Pécsen, az adriai tengerparton. Nemet változtató macsó, japán karddal hadonászó írósztár, bánatevésbe menekülő mizantróp apa, transzvesztita szerelemdémon és persze a westernt író főhős kergeti a boldogság kék madarát, vagy ahogy a könyv fogalmazza újra a toposzt: a szerelem pöttyös lasztiját. Mindeközben a Vadnyugaton is zajlik az élet: ármány és szerelem, bűn és bűnhődés, árulás és bosszú. A legendás Mocskos Tizenegyek Bandája az enyészeté lesz, kőkemény gengszterszívek törnek ripityára, de azért Blacklord messze földön híres kuplerájának (Eldorádó Kéjház) szalonjában minden hajnalban felcsendül a Szamár-induló..."

Csalódásomtól függetlenül egy ideig tudom sorolni a könyv pozitívumait, mert bizony az is akad. Örültem, hogy újra olvashatom őt, és ismét megízlelhetem a kissé beteges, szatirikus és nagyon modern stílusát, már hiányzott. Amivel minden író le tud venni a lábamról, az pedig az intertextualizálás, legalábbis olyankor, ha leesik, kit idéz, esetleg olvastam is az említett könyvet, vagy láttam a filmet, amire utal. Ez gyakran előfordult, és az elbeszélő rajongása a krimik iránt hamar megszerettette velem a karaktert. Nagyon szerettem még, hogy a western fejezetekből átjöttek a valóságba, vagy legalábbis Emlék képzeletébe a szereplők, és belefolytak a hétköznapokba (bár ezzel szerintem lehetett volna többet is kezdeni).

Mint ahogy az én címadásomból is látszik, odáig voltam a könyv címéért, és borítójáért is. Én kislánykorom óta szeretem a Star Warst, így csak ámultam, és rögtön belekezdtem. Nem sokkal, úgy 50-60 oldallal később jöttek a problémák, amikor is elkezdtem unni. Nagyon fárasztott. Nem történt semmi, ami mégis, az idétlen volt, nem láttam meg mögötte se az értelmet, a kicsavart logikát, se pedig az álmodozó romantikus lelket. Végig azt éreztem, hogy Cserna-Szabó szíve helyén regényírás alatt felépült a Halálcsillag.

Hogy kicsit konkrétabb legyek, többet között a western fejezetekkel volt bajom: az elején nem voltak érdekesek a szereplői, se a történet, (bevallottan) klisék sorakoztak fel, és semmi pluszt nem adott hozzá. Innentől mindig félreraktam a könyvet egy időre, ha visszatértünk a Vadnyugatra. Ezen kívül ez a regény bizony nem lett lezárva. De nem úgy, hogy meghagyott egy izgalmas vagy nyugtalanító nyitott véget, bár a nyugtalanító jelző végül is ráillik. A tökéletes nő, aki az elején szóba kerül, lakcímmel együtt, eltűnik a süllyesztőben, Zafír és Zafíra köddé válik, Bundás Emlék pedig begolyózik. Nem érzem sem összeszedettnek, sem egységesnek, sem pedig késznek ezt a könyvet. Jobban szerettem a novelláid, András.

Gondolataim alátámasztásául íme egy idézet a könyvből:

"Heller bevágta maga mögött az ajtót, még kapkodta a levegőt a lépcsőzéstől. Jött felém zihálva, kezében a karddal.

- Arra gondoltam, talán írhatnánk közösen egy regényt - hebegtem, nem jutott más az eszembe.

- De hát te nem is szoktál regényt írni, te egy elcseszett novellista vagy, Emlék.

Letette az utazótáskát. Már csak a kard volt nála.

- Nem kéne lebecsülni a rövidforma értékeit - mondtam."

Könyvtrailer

Háy János: Mélygarázs

Európa Könyvkiadó
2013
268 oldal
kortárs magyar szépirodalom

Elég hangos az olvasóknak azon csoportja, akik előnyben részesítik a mostani külföldi írókat a magyar szerzőkkel szemben. Ennek egyik oka, hogy érthetetlennek, zavarosnak és követhetetlennek tartják írásaikat, másik pedig talán az lehet, hogy rendkívül sok magyar regény ábrázolt szürke, kiábrándult karaktereket, reménytelen és fásult életeket.

Ezek persze sztereotípiák, és szerencsére nem is helytállóak, ugyanis a kortárs magyar irodalom teljesen szerteágazó, és bizony, teremnek kiemelkedő, maradandó alkotások.

Ilyen műveket hoz létre maga Háy János is (legalábbis szerény véleményem szerint), aki gyakran ír családokról, házasságokról, gyerekekről, mindenről, ami velünk, vagy ismerőseinkkel megtörténhet. A stílusa pedig egyszerre vicces és fanyar és tragikus, de elsősorban megunhatatlan. Hogy legújabb műve, A mélygarázs mennyire lesz humoros, azt nem tudom (nem tűnik annak), de drámára már sokkal inkább számíthatunk. A könyv a
20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon jelenik meg.

Részlet a fülszövegből:

"Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel."


És íme a friss és ropogós könyvtrailer, aminek készítésében közeli ismerőseim is részt vettek, és szerintem nagyon jól sikerült:

Könyv VS. Film: Pi élete

Yann Martel: Pi élete

Európa Könyvkiadó

2013

Fordító: Szász Imre, Gy. Horváth Lászó

400 oldal

kortárs szépirodalom

A Pi életéről szerintem már nem is kell mesélni, mindenki ismeri a sztorit: egy indiai fiú hajótörést szenved, és több mint fél évig hánykolódik a tengeren egy csónakban, amin egy bengáli tigrissel kell megosztoznia. Ha ez nem lenne elég érdekes, akkor Pi személyisége azzá teheti: a fiú ugyanis már egészen kicsiként megismerkedik a vallással, de eggyel nem is elégszik meg: egyszerre gyakorolja a muszlim, keresztény és hindu vallásokat, miközben gyakorlatilag állatok közt él (apja a Pondicherry-i állatkert igazgatója).

Könyv:
A történet, habár elég lassan indul be, lassan halad a végkifejlete felé, mégis izgalmas, és az elbeszélő kedvesen, izgalmasan mesél. Az író azonban nem nyughatott, és folyton kitekint. Ő ugyanis a létező, idős Pi elmeséléséből építkezik, és ezt nem bírja eléggé hangsúlyozni azzal, hogy néha megáll, hogy bemutathassa, milyen a mostani Pi, hogy él, van-e családja, és mégis milyennek látja ő, Yann Martell, ezt a kedves, szörnyen művelt, és nyugodt Piscine Molitor Patelt.

Ez volt a legnagyobb problémám, de a könyv harmadánál ezt is elhagyta. A befejezés akkor és ott nagyon kiborított. Kiábrándultam, ideges voltam, szörnyen szomorú, és nagyon sajnáltam Pi-t (akitől egy pár percre még undorodtam is). De nem ám a szenvedései miatt voltam ideges, hanem azért az egy mondatért, (SPOILER) amire Yann Martel értelmezésében az egész történet kifutott: "Így van ez Istennel is." Aki olvasta, tudja miről van szó, és én nem is a mondat tartalmával vitatkozom, mert azzal teljesen egyetértek, hanem azzal, hogy Martel képes volt úgy beállítani Pi történetét, mint ami képes megtéríteni egy ateistát. Én viszont úgy gondolom, hogy ami Pi-vel valójában megesett, az még egy mélyen hívőt is ki tudna ábrándítani Istenből.(SPOILER VÉGE)

Film:

Nem részletezem a véleményem, látvány: 10/10, történet 10/7. Itt is zavart, hogy sokszor láttuk a felnőtt Pi-t, viszont annyira elvarázsolt a CGI tigris, és a titokzatos mangusztás sziget, hogy nem is akarom többet kritizálni.

Amiben a film volt jobb:
Bár én olvasás közben is nagyon szép dolgokat képzeltem el, egy óriási mozivásznon látni mindezt mégis csak meggyőzőbb. Mindenkinek ajánlom, aki még nem látta, hogy 3D-ben nézze, mert én sem vagyok oda ezért a technológiáért, de a Pi életénél úgy éreztem, volt értelme, és hozzá is tett a filmhez érdemben. 
(SPOILER): Ez egy apróság, de amikor Pi az ölébe tette Richard Parker fejét, én elvesztem. Ez volt a legszebb jelenet a filmben szerintem, a könyvben azonban sajnos egyáltalán nincs ilyen. (SPOILER VÉGE.)

Amiben a könyv volt jobb:
Egyrészt a vallási szál. Ahogy Pi megismerkedik a különböző vallásokkal, majd összetalálkoznak a szent tanítók a szülőkkel, hát az a jelenet egyszerűen fantasztikus, és nagyon tanulságos. Sajnálom, hogy kihagyták, de persze értem is, így is nehéz volt beleférni az időbe. Mégis vitatkoznom kell magammal: ha a "szerelmi" szálat kihagyták volna, jutott volna idő az értékesebb részletekre is.
Nagyon nehezen tudok elvonatkoztatni a könyvtől, így itt is folyton mondogattam - hol magamban, hol a társaságomnak, hogy ez nem így volt a könyvben, de valójában a legtöbb helyen ez nem volt probléma.
És a befejezés. A könyv egy japán biztosító társaság jelentésével zárul, ami nem csak hatásos, de igazán megható is. A film azonban nagyon hollywoodian zárul. Didaktikus, kiábrándító és úgy egyben egy nagy szivárványhányás. De, ismétlem magam: a VFX-szel engem teljesen megvettek, nem panaszkodom. 

Összegzés:

Nálam talán egy hajszállal a könyv nyert, de csakis a vallási szál miatt, de nem szeretném újraolvasni. A filmet viszont bármikor szívesen megnézném újra. 
A Pi élete legnagyobb erőssége az a jól kiszámított, mesterien megtervezett felépítése (az utolsó 10 oldal kulcsfontossága), ami miatt - mindegy, hogy utálod, vagy imádod, - nem fogod elfelejteni soha.

"Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek." 

Baricco és az írói válság

Alessandro Baricco : Mr. Gwyn

Helikon Kiadó

2012

Fordító: Gács Éva

230 oldal

kortárs olasz szépirodalom

"Jasper Gwyn arra gondolt, hogy ez pontosan így van; az embereknek nincs bizodalma egy táska mélyén talált cukorka iránt."

Már a Novecento-ról írt kritikámból is kiderülhetett, hogy rajongok Bariccoért, a Selyem és a Vértelenül című könyveit is nagyon szerettem, de nem feltétel nélkül. Mindig találok apróságokat, amiket kritizálhatok műveiben, és ezt nem tartom problémának. Szeretem műveiben azt a cirkalmas egyszerűséget, ami általában hajszálvékony kötélen táncol a művészies-de-üres fecsegés és a klisés életbölcsességek (á la Coelho) osztogatása között, ám valahogy mindig sikerül megtalálnia az arany középutat. 

Soha nem lesz idegesítő, elcsépelt vagy unalmas, viszont mindig elvarázsol vagy megmozgat valahogy belül. A korábbi regényeire legalábbis ez volt jellemző. A Mr. Gwyn azonban valami újat hozott. Nehéz volt eldöntenem, örülök-e ennek, vagy visszavárom a régi Bariccot.

Mr. Gwyn, a középkorú, neves író egy nap úgy dönt, abbahagyja az írást, hátat fordít a múltjának, és valami teljesen másba kezd. Napokig, hetekig élvezi az újdonsült szabadságot, közben azonban hiányzik neki az írás. Így arra jut, hogy portrékat fog írni. Ha a festők meg tudnak festeni olyan embereket ábrázoló festményeket, amit az alany megpillantva  úgy érzi, hazaért, miért ne tudna hasonlót írni? Így hát kibérel egy tökéletes helyszínt, megszerzi a megfelelő zenét, világítást és bútorzatot, majd nekilát. 

Nem. Egyszerűen nem hangzik érdekesen ez az összefoglaló, és még így is azt érzem, hogy túl sokat árultam el az én egyszerű stílusomban; ezeket az információkat is inkább az elbeszélőnek kéne megosztania. Azt, hogy milyen az a műterem pontosan, mi a története a Medici lámpáknak, és miért meztelenek az alanyok azalatt a közel negyven nap alatt, amíg modellt kell állniuk, ülniük, feküdniük, esetleg járkálniuk. A rövid ismertető alapján tehát nem tűnik izgalmasnak, és valójában ez a félmondat még igaz is. Ez nem egy izgalmas történet, és mégis lenyűgöző. Mr. Gwyn kitalált egy új foglalkozást, vagyis inkább művészeti ágat, ami nem létezik a valóságban, csakis Baricco könyvében, pedig annak befejezése után (én úgy képzelem) a legtöbb olvasó szívesen venné kezébe a róla szóló portrét, és olvasná újra és újra halála napjáig. 

Az ötlet tehát jó, a magyar borító ötletes, a karakterek kedvesek (Tom Shepperd, az ex-író ügynöke a legszerethetőbb, az esernyős néni pedig kihagyhatatlan volt a történetből), a műterem berendezésének menete varázslatos, a könyv háromnegyedéig én mégis gyakran untam el magam. És ez még egyetlen Baricco-könyvnél se fordult elő velem. Ez nagyon megzavart, és elszomorított, a könyv végéig nem tudtam eldönteni, szeretem-e ezt a kötetet, vagy csak elfogult vagyok az íróval szemben, és szeretni akarom. Máig nem vagyok biztos a döntésemben, de azt hiszem, a végére nagyon megszerettem.  Bár továbbra is fúrja az oldalamat a kíváncsiság, először is az 52 pontból álló lista miatt, amiben Jasper közli a nagyérdeművel, hogy mit nem szándékozik tenni többet életében (többek között regényt írni), másodszor pedig az elkészült portrék okán. Szívesen olvastam volna a felsoroltakat teljes pompájukban.

Manapság (á, dehogy, már jó pár évtizede) kedvelt téma a művészeknél a kiégés, az ihlet elvesztése, az alkotói válság, és természetesen a Mr. Gwyn olvasása alatt gyakran felmerült bennem a kérdés, önéletrajzi ihletésű ez a könyv? És vajon benne van, szépen elrejtve az író saját portréja? És az olvasottak után, ha egy vadidegen, ismeretlen írónő könyve kerül a kezembe, amiért odáig leszek, gyanakodnom kell majd: lehet, hogy az egyik kedvenc íróm szerezte, csak álnéven? És vajon rólunk milyen portrét festene Mr. Gwyn?

"A könyvek írásáról való lemondása olyan vákuumot hozott létre benne, amit nem tud másképp kitölteni, mint hogy olyan tökéletlen és átmeneti szertartásokat talál ki, amilyen például mondatok fejben történő összerakása, vagy cipőfűzőjének abnormis lassúsággal való bekötése."