Beszédes testek

Joe Navarro : Beszédes testek

Egy FBI-ügynök emberismereti kézikönyve

Libri Kiadó

2012

Fordító: Bánföldi Tibor

384 oldal

Joe Navarro több mint harminc éve foglalkozik a nonverbális kommunikáció tanulmányozásával, az FBI egyik kémelhárító ügynöke volt. Több könyve is megjelent már a témában, az egyik ilyen a Beszédes testek, ami egészen az alapoktól indul. Bemutatja, miért fontos a testbeszéd, hogyan működik az agyunk, miért is irányítja a testünket, és végigveszi az egész emberi testet talptól fejtetőig. Megtanulhatjuk könyvéből azt is, hogy mit figyeljünk ismerkedésnél, vitáknál; olyan helyzetekben, ha beosztottunkkal, vagy főnökünkkel beszélgetünk. És olyan hétköznapi példákat is hoz, mint a zsúfolt tömegközlekedésben előforduló testbeszéd vagy egy kínos randin felismerhető gyanús jelek.

Engem azért érdekelt nagyon a Beszédes testek, mert többször láttam már sorozatokban, filmekben, hogy mennyire hasznos lehet, ha valaki olvas a mások testbeszédéből, ráadásul én is megkaptam már, hogy milyen könnyű leolvasni rólam, ha zavarban vagyok. Ehhez képest én soha, senkin, semmit nem veszek észre, pedig figyelek arra, amit mond, és az arcára is, de a testbeszéd eddig kimaradt. Márpedig mint a könyvből megtudtam, néha sokkal többet elárul egy-egy lábmozdulat, mint egy hosszú, mély monológ. 

A Beszédes testek rendkívül hasznos volt, csupa jót tudok róla mondani, mert én tényleg rengeteget tanultam belőle, és meghozta a kedvem hozzá, hogy még nyitottabb szemmel járjak, de egy-két negatív tényezőt is megemlítenék. Először is, a könyv hátulján olvasható rövidke ismertető Joe Navarroról szerintem nagyon meggyőző, az első oldaltól fogva nem kételkedtem: ez az ember aztán tudja, miről beszél. És mégis olyan érzést keltett bennem, mintha Navarro folyton bizonygatni akarná szakértelmét. 

Nem szeretem az ilyen "tanítós", "bölcsesség átadós" könyvekben azt, amikor az írók sztárolják magukat, márpedig itt elég sok példa sztoriban ezt éreztem. A másik problémám az volt, hogy nagyon sokszor ismételgette magát, és nem csak úgy, hogy amit leírt, és volt hozzá illusztráció, ott a kép alatt is olvashattuk a hozzátartozó információt (ezt a fajta ismétlést nagyon jónak tartom, mert így nem kellett jegyzetelnem, elsőre megjegyeztem a legtöbb jelet, testtartást és a hozzájuk kapcsolódó jelentést). Inkább az zavart, amikor általánosságokat ismételt, mint például azt, hogy miért fontosak a lábak, és miért voltak már az ősembereknél is azok. Picit úgy éreztem magam, mint az óvódás, akinek hangosan, affektálva és túlartikulálva próbálják elmagyarázni, hogy a labda pöttyös.

De ettől a két apróságtól eltekintve imádtam a könyvet, és fogom még lapozgatni, mert valójában olvasmányos és érdekes, sőt elengedhetetlen ahhoz, hogy jobban ki tudjuk ismerni az embereket, és megtanuljuk kezelni a saját testünket.

A Libri Kiadónál most nyáron jelenik meg ráadásul Joe Navarro új könyve, az Árulkodó jelek, ami már specifikusabban foglalkozik a testbeszéddel, méghozzá a munkahelyi és az állásinterjúkon előforduló hasznos és elkerülendő jelekről ír benne. Akit érdekel a téma, vagy akinek tetszett a Beszédes testek, annak ajánlom a könyvet, én mindenképp felírtam a listámra.

"Azért hazudunk az arcunkkal, mert gyerekkorunk óta erre tanítanak minket. „Ne vágj ilyen képet!” – szokták mondani a szülők, valahányszor őszinte fintorral tekintünk a felszolgált ételre.
„Próbálj meg mosolyogni, hisz mégiscsak az unokatestvéredék jönnek vendégségbe!” – hangzik el nemegyszer, és mi megtanulunk mosolyt erőltetni magunkra. A szüleink és a társadalom lényegében azt sugallja, hogy rejtőzzünk el, csaljunk és hazudjunk arcunkkal a társadalmi harmónia fenntartása érdekében."

44Négy44!!!

Agatha Christie: A nagy négyes

Európa Kiadó
2013
Fordító: Neményi Róza
242 oldal
bűnügyi krimi

"– Milyen bátor ember! – kiáltott fel Poirot elragadtatva. – Ha nem az utcán lennénk, megölelném."

Fülszöveg: Hastings kapitány több év argentínai tartózkodás után végre ismét Londonban találja magát. Első útja öreg barátjához, Hercule Poirot-hoz vezet. De jaj: Poirot csomagol, indulóban van Dél-Amerikába! Ám ekkor egy férfi zuhan be az ajtón, aki csak a négyes számot rajzolja gépiesen egy papírra. Amikor az ismeretlen magához tér, rövid ismertetést ad négy gonosztevőről. Egy kínairól, aki a társaság esze. Egy amerikairól, akit a dollár jele szimbolizál. Egy francia nőről és a negyedikről: a gyilkosról. Poirot tehát marad, és fölveszi a harcot a Nagy Négyes ellen.

Végre egy normális fülszöveg! Pont annyi információt csöpögtet, amennyi kell ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet, felkeltse az érdeklődésemet, de nem rontja el az élményt, nem spoilerez. A Poirot-sorozatnak ez az 5. darabja, de hogy őszinte legyek, bevallom, eddig csak a Gyilkosság az Orient expresszent olvastam a sorozatból. Agatha Christievel semmi bajom nincs, de a televíziós Poirot-t ki nem állhattam világ életemben. Szerintem ennek csak a színészválasztás lehetett az oka, és tudom, hogy kisebbségben vagyok ezzel, mindenesetre a könyvek sokkal szimpatikusabbak.

Itt (mármint a könyvben, írott formában) viccesnek érzem, ahogy Poirot folyamatosan a szürkeállomány használatára próbálja meg felhívni a figyelmünket, Hastings pedig mindenért lelkesedik, és rajong a kis belgáért. Ketten együtt aranyosak, és megható a barátságuk.

Az meg, hogy Christie 1927-ben írta ezt a könyvet, lehengerlő. El sem akartam hinni, mert egyrészt már a szovjetekről és az atombombáról elmélkedik, másrészről olyan összeesküvés-elméleteket talált ki, amik nem álltak olyan távol a valóságtól.

A történet egyébként izgalmakban gazdag, de Poirot mintha mégse lenne olyan agyafúrt, tévedések, és átejtések sorozata következik, senki sem az, akinek tűnik, és senki sem a logikus utat választja. Hastings kapitány bebizonyítja, hogy még a síron túlról is számíthat rá a kis belga, akitől természetesen a legnagyobb bűnözők is rettegnek. Néhány szappanoperába illő jelenet is belepottyant sajnos a regénybe, amitől veszít a színvonalából.

Bár eddig nagyon kevés Agatha Christie könyvet olvastam, mégis ki merem jelenteni, hogy A nagy négyes nem tartozik a jól sikerült darabok közé. Ettől függetlenül nyári olvasmánynak, a strandra tökéletes, és jókat lehet mosolyogni az udvariaskodó párbeszédeken.

"– Nem sok híja volt! Bár ugyanakkor ügyetlen, hiszen nem is… vagy alig gyanakodtam. Én nagyon szemfüles vagyok, olyan szemfüles, mint egy macska. Hercule Poirot mostanra már megsemmisült volna – ami szörnyű csapást jelentene a világ számára. És maga is, mon ami – bár az nem lenne akkora nemzeti katasztrófa."

Újabb skandináv krimi

Kristina Ohlsson : Elnémítva

Animus Kiadó

2013

Fordító: Torma Péter

352 oldal

skandináv krimi

Fülszöveg: "Alex Rechtnek és különleges nyomozócsoportjának két ügye is akad egyszerre. Stockholm külvárosában halálra gázolnak egy férfit, akit a hatóságok képtelenek azonosítani. A boncolás alapján egyértelmű, hogy szándékosan ütötték el. A tettes és az indíték ismeretlen. Ezzel egy időben holtan találnak egy lelkészt és a feleségét. Felmerül, hogy a férfi esetleg nem tudta elviselni lánya halálának hírét, s ezért lőtte agyon a feleségét, majd lett öngyilkos. A házaspár ismerősei ezt teljes képtelenségnek tartják. A nyomozás során kiderül, hogy a lelkész menekülteket bújtatott vidéki nyaralójuk pincéjében. Ali Irakból menekült Svédországba. A titokzatos szervezet, amely átcsempészte őt a határon, érdekes ajánlatot tesz neki. A fizetségnek csak egy részét kell pénzben törlesztenie, feltéve, ha vállal egy kis szívességet..."

Az Elnémítva Kristina Ohlsson Fredrika Bergman-sorozatának második darabja. Az első címe Mostohák, a harmadiké Őrangyalok. Nekem egyelőre a második részhez volt szerencsém, és egyáltalán nem volt gond, hogy nem olvastam az első részt, annak ismerete nélkül is érthető, követhető volt a történet, ha hozzá tudtunk szokni a rengeteg furcsa svéd és arab névhez. 

A könyv története, az alapfelvetés, és maga az első pár oldal igazán ötletes, és figyelemfelkeltő. A bevándorlós téma pedig, az egyházat, a maffiát és a rendőrséget is bevonva, szörnyen érdekes. Sajnos a karaktereket azonban nem tudtam megszeretni, egyikhez sem kerültem igazán közel, és akihez mégis tudtam volna, ahhoz nem akartam, mert tele volt csupa rossz tulajdonsággal.

Így aztán nem is örültem annak, hogy ennyi magánéleti szál volt a könyvben, főleg, hogy ezek nagy része kifejtetlen és elvarratlan volt. Persze, erre lehet magyarázat a folyatás.  

A gyakori térbeli váltás sokat lendített a könyv olvashatóságán, szerettem Stockholm és Bangkok között ugrálni, mindig vártam, hogy visszatérjünk a másikba, így általában belefért az időmbe még 1-2 fejezet. 

Az olyan történetek, amikben benne van a rendőrség, és végig ott a gyanú, hogy van egy tégla, általában jól sülnek el. Itt is tetszett a korrupció ábrázolása, és az, hogy pénzért mennyi mindenre képesek még azok is, akikről mások akarnak példát venni becsületességből és tisztességből. A könyv tehát izgalmas volt, érdekes témával, és jó felépítéssel, a végső csavar azonban nekem illogikus volt és erősen a dél-amerikai szappanoperákat juttatta eszembe. Sajnáltam a végét, nem így kellett volna ezt megoldani, de ettől függetlenül ez is egy újabb izgalmas skandináv krimi volt.

"Azt hiszik, így tervezték, amikor ideutaztak? Vegyük azokat, akik tizenötezer dollárt fizettek, hogy a lángoló Irakból Svédországba jussanak. Arról álmodtak, hogy egy ócska hatvanas évekbeli panelben fognak élni az "Otthont a millióknak" programból, egy bűzlő telken valahol a város legszélén? Tíz másik felnőttel összezsúfolódva egy háromszobás lakásban, munka nélkül, a családjuktól elszakítva? Egyedül? Ez a bizonyos tizenötezer dollár ugyanis csak egy ember ideszállításának az ára."

Folytatnám, de melyikkel? Sokan mondták, hogy Jo Nesbot kéne olvasnom, de tőle se tudom, hogy melyikkel kezdjem. Tippeket szívesen fogadok!

Az amisok igazsága

Jodi Picoult : Egyszerű igazság

Athenaeum Kiadó

2013

Fordító: Bihari György

484 oldal

kortárs krimi-dráma

"– A tökéletes világ az egyetlen hely, ahol az igazság megmentene az előre kitervelt emberölés vádjától. A tárgyalóterem távol áll a tökéletes világtól. Attól a pillanattól, hogy belépünk, nem az számít, hogy mi történt valójában. Az a fontos, hogy ki tud jobb sztorit eladni az esküdteknek."

Fülszöveg: Egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte az ártatlant. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol nem csak egy igazság létezik, és ahol a bűnhődés és a feloldozás nem az ítélőszék kezében van. Ellie egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügy hálójába, miközben saját félelmeivel is szembe kell néznie, mikor egy férfi tűnik fel a múltból, rég eltemetett érzéseket, vágyat és szenvedést hozva magával… 

Mint a legtöbben, én is azzal kezdem, hogy nagy Jodi Picoult rajongó vagyok, és elfogult vagyok a könyveivel, és bár tökéletesen egy kaptafára íródik mindegyik, mégis elolvasom mindet, amelyik megjelenik. Ezt a könyvet is faltam, izgultam rajta, a kezébe nyomtam másnak is, hogy olvassa el, mégis úgy érzem, hogy erősen meg kell kritizálnom az Egyzserű igazságot, mert rengeteg gyengesége van. Igaz, hogy ez a korai művei közé tartozik, így még valószínűleg nem forrott ki a stílusa, mégis zavart, hogy ennyire elnyújtotta a sztorit, nagyon a végére rakta a (már védjegyévé vált) tárgyalást, és addig rengeteget ismételte magát. A karakterek megint valóságosak voltak, viszont rettentő antipatikusak. A könyv második felétől egy-két mellékszereplőt megkedveltem (Coop, Samuel, Jacob), de a főszereplők újra és újra felidegesítettek (ezt azért írjuk a könyv javára, ha képes ilyen érzelmeket kiváltani valakiből, rossz nem lehet). 

Az amis életmód, amiről eddig semmit nem tudtam, rettentő érdekes volt számomra. Szívesen olvastam róluk, és szerettem eljátszani a gondolattal: milyen lenne 1-2 hónapot így élni? És vajon, ha egy ilyen családba születtem volna? Előbbi csábítóan és izgalmasan hangzik, utóbbi rettenetesen. Főként a vallási fanatizmus miatt, ami erősen jelen volt a könyvben. Azt szeretem nagyon Picoult-ban, ahogy a vallási kérdésekről tud írni, képes egy hitetlen gyaurt, mint jómagamat is elgondolkodtatni, és rábírni arra, hogy érdeklődve olvassam ebben a témában a szereplői gondolatait.

Volt egy szál a könyvben, ami sehogy sem áll össze a fejemben. Ez pedig a kísértet-szál. Bár teljesen meghökkentett, amiket erről írt, a fizikáról, arról, hogy valaki ebből doktorálhat, és megható is volt ez a szál néha, mégis végig azt hittem, valamit rejteget, és a végső megoldásnak a kísértetekhez lesz köze. Furcsa, hogy nem lett mégse semmi jelentősége ennek a szálnak, de a legfurcsább mégis a csattanó volt. Nem is jó ez a szó rá, inkább irracionális és önellentmondásos volt. A könyv utolsó mondata megsemmisítette az addigi majdnem 500 oldalt. Mindezeknek ellenére faltam a könyvet, és alig várom, hogy megjelenjen a következő Picoult.

És ebben a percben tudtam meg, hogy a könyvből film is készült (poszter jobbra látható), méghozzá 2004-ben, és IMDB-n 6,3-asra értékelték, ami egészen jó, szóval én a közeljövőben biztosan meg fogom nézni. Szerintem az összes Picoult könyv filmre való, egyszer a távoli jövőben én is vászonra viszek egyet, mondjuk a Házirendet, mert talán az volt a kedvencem.

Aki még mer, és tud is beszélni róla

Erdős Virág : ezt is el

Magvető Kiadó

2013

72 oldal

kortárs verseskötet

Nem szeretem, amikor egy könyvet túlhájpolnak már jó előre, utoljára a Százéves ember, aki blablablánál éreztem ezt, aminél azt írták, hogy az év legviccesebb könyve, aztán én meg csalódhattam egy nagyot. Erdős Virág verseskötetéről azt írták, hogy az év egyik legjobban várt könyve. Nem tudom, ez mennyire felelt meg a valóságnak, de felcsigázta az érdeklődésemet, azt biztos. Ráadásul úgy, hogy én már korábban is szerettem a költőnő verseit.

Aztán jött egy szép júniusi nap: forróság, langyos szellő, épp utazom a - nem éppen nyugis - 9-es buszon; elővettem a vékonyka kötetet, és belekezdtem. Eleinte csak lelkiekben bólogattam, az ironikus enjambementeket megmosolyogtam, és megint felforrt ifjú forradalmár vérem, de ahogy előrébb jutottam, úgy lett egyre rosszabb kedvem. A változás iránti lelkesedés helyét átvette az elkeseredés, és a tömött buszon majdnem elhullajtottam pár könnycseppet.

De nem! Félreértés ne essék, nem akarom elvenni a kedvet a kötettől. Kiábrándító versek, igen, de mégiscsak rólunk szólnak. És az országról, a vezetőinkről, és mi magunkról. Nem lehet ezeknek hátat fordítani, néha beszélni is kell róluk, főleg akkor, ha Éjjel-nappal Budapesthez hasonló szeméttel van tele a tévé, amivel tökéletesen el tudják terelni a figyelmet arról, ami az országban megy. Régen sem volt ez nagyon másképp, most is így van: a szépírók mernek csak megszólalni, az ő szavuk azonban soha nem fog eljutni olyan széles körhöz, mint például A Gyanú árnyékában...

Visszatérve az ezt is el című verseskötethez, nem csak az aktuálpolitizálás, és az őszinteség miatt tetszett, hanem maguk a versek is megkapóak voltak. Pörgősek, skandálhatók, igazi forradalmár versek, meglepő ötletességgel és fekete humorral fűszerezve. Intertextualitás is van benne bőven, és amikor megláttam, hogy az egyik kedvenc dalocskámat, az Intim Torna Illegál Ezt is elviszem magammalt Erdős Virág írta, sajnáltam, hogy 10 pontból csak 10-et tudok adni.
Kedvenceim a már említetten kívül a "van egy ország", az "én vétkem" és a "na most akkor" voltak, legjobban azonban a "mikor" című versen hatódtam meg, ebből idézek is egy kicsit (más tördeléssel):

"ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre

ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve

ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni

ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni"

Könyv a könyvben - Háromszor hajnalban

Alessandro Baricco : Háromszor hajnalban

2013
Helikon Kiadó
Fordító: Gács Éva
98 oldal
kortárs olasz szépirodalom

Alessandro Baricco Mr. Gwyn című regényének főszereplője egy író, aki fel akar hagyni foglalkozásával. Valami nagyon másba, különleges dologba kezd, portékat készít. Csak ő nem festményekbe foglalja mások személyiségét, hanem megírja őket. Később azonban álnéven megjelenik még egy könyve, amiben szerepel is az egyik portréja, és ennek a könyvnek a címe Háromszor hajnalban.

A vékonyka könyv három részre tagolódik, és mindegyikben egy-egy hajnali találkozást fest le az író, hosszas belső monológokat, és sorsfordító párbeszédeket olvashatunk. Egyszer egy szálloda halljában találhatjuk magunkat, ahol a bulizás után ténfergő fiatal nő hozza ki komfortzónájából a középkorú mérlegkereskedőt. Másodszor egy idős portás próbál megmenti saját magától és barátjától egy tinilányt, a harmadik történetben pedig egy rendőrnő szeretne segíteni egy árván maradt kisgyereken.

Így, hogy ilyen sokat elárultam a 98 oldalas könyvből, még mindig "nem lőttem le semmit". Baricco könyveit még akkor is érdemes elolvasni, ha elejétől a végéig ismerjük a sztorit, mert nála a szófordulatok, a mondatok koherenciája számít. Az, ahogy a túldíszítettség feloldódik az egyszerű mondatokban, és az, ahogy bekezdéstől közel kerülünk a szereplőkhöz, és átérezzük a problémáikat, megértjük, és sajnáljuk vagy szeretjük őket.

Sokat ültem ezen a bejegyzésen, mert nehéz egy ilyen vékonyra könyvről írni. Meg mert nem is tudtam eldönteni, mit is gondolok róla. A Mr. Gwyn olvasása után természetesen én is remegő kezekkel ragadtam magamhoz a Háromszor hajnalbant, hiszen ez a könyv a másikban született meg. 

Valószínűleg én értettem félre valamit, mert hogy egész végig Rebecca portréját kerestem benne, úgy rémlett, hogy erről volt szó a Mr. Gwynben. Nem jöttem rá, hol lehet a portré, mégis találtam apró kapcsolódási pontokat, és ezt az egész intertextualitást imádtam benne. A három történet közül a kisgyerekes volt a kedvencem. Nagyon rövid történet, egy fél nap alatt le is zajlik, és a rendőrnő mintha mégis jellemfejlődésen menne keresztül. 

Összességében tehát nem lesz ez a kedvenc Baricco-könyvem, de ez nem jelent semmi rosszat, inkább úgy érzem, nem tisztességes ezt a könyvecskét külön bírálni, nekem ez hozzátartozik a Mr. Gwynhez, kiegészíti azt, és ez így szép és jó.

"– Igen, jó, szeretek gonosz lenni, megvéd a világtól, és pont ennek köszönhetem, hogy nem félek semmitől. Mi nem tetszik magának a gonoszságban?
A férfi egy kis ideig elgondolkodott. Azután azt mondta, hogy vigyázni kell, amikor fiatal az ember, mert a fény, amelyben fiatalkorában él, az a fény lesz, amiben egész életében élni fog, és ez valami olyan okból kifolyólag van így, amit neki soha nem sikerült megértenie. De tudja, hogy így van. Azt mondta, hogy sokan például fiatalkorukban depressziósak, és ennek az lesz az eredménye, hogy egész életükben azok maradnak. Vagy pedig félárnyékban nőnek fel, és ez a félárnyék egész életükben követni fogja őket. Ezért kell vigyázni a gonoszsággal is, mert fiatalkorban olyan luxusnak érezheti az ember, amiről azt hiszi, hogy megengedheti magának, de az igazság máshol van, mert a gonoszság olyan hideg fény, amelyben minden elveszíti a színét és ráadásul örökre."

 

Krimiírásból ötös

Tom Wood : A BÉRGYILKOS

Európa Kiadó

2013

Fordító: Bajnóczy Zoltán

592 oldal

krimi

Engedje meg a nyájas olvasó, hogy a dicsérő szavak előtt kiadjam magamból a bennem felgyülemlett negatív kritikát:

Egyetértek a barátnőmmel, aki 60 oldal után visszaadta nekem a könyvet, mondván, hogy ez egy tökéletes iparosmunka, minden benne van, ami egy krimibe kell, de egyáltalán nem keltette fel az érdeklődését. És igen, tényleg olyan, mintha Tom Wood elővette volna a vaskos "Krimikézikönyvet", és minden pontját betartva megírta volna A bérgyilkost. De 2013-ban, amikor már minden krimi tele van hetvenhárom csavarral és tizenkét meglepő fordulattal, akkor ez szerintem kevés.

Részletezném, mik idegesítettek a könyvben.

1. Az emberek tényleg odafigyelnek a testükben zajló biológiai folyamatokra, amikor valami szokatlan történik velük? Szerintem nem. Tom Wood szerint igen.

"A lövés következtében hidrosztatikus sokk hullámai futottak szét testében, megzavarva szívverésének fokozatos ritmusát. Teste nem értette, mi történt, és azt tette, amit intenzív sokk vagy trauma esetén szokott."

Vagy:

"Sykes szívére tette kezét, és érezte , hogy a megnövekedő savmennyiség hirtelen égetni kezdi a mellkasát."

2. Valamiért a szerző úgy érezhette, nem elég, ha iszonyatosan részletesen végigkövetjük az összes küzdelmét, gyilkolását, menekülését, felkészülését a lecsapásra. Neeeem, mi olvasók ebből biztos nem fogunk rájönni, hogy egy igazán profi bérgyilkosról van szó, ki kell ezt még emelnie mind a narrátornak, mind mindegy egyes szereplőnek, aki találkozik vele, vagy beszél róla. Lehet, hogy egy önbizalom hiányos gyilkos bácsival állunk szemben?

3. Hosszú. Túl sok a verekedős, gyilkolászós jelenet. De az is lehet, hogy ezt a könyvet férfiaknak szánták.

4. A regényben semmiféle karakterfejlődés nem található. Néha felsejlik a remény, (persze ilyenkor is szájbarágósan) hol egy nő miatt, hol önmaga miatt, de a végén ugyanott tartunk, ahol elkezdtük. A könyvnek tehát semmi tanulsága.

A bérgyilkos középpontjában egy pendrive áll, amin titkos, de rettentő értékes információk találhatóak; ezt kell megszereznie Viktornak, a profi(!) bérgyilkosnak. A sikeres hadművelettel azonban nemhogy nincs vége, de történetünk ott kezdődik, hogy Viktorra hirtelen hét másik gyilkost is ráküldenek, de neki fogalma sincs, kik a megbízók. Elhatározza tehát, hogy kideríti, kik és miért akarták megöletni, és le is számol velük. Oroszország, Svájc, Franciaország, Anglia és az USA, valahogy mindegyik belekeveredik, és eljutunk Ciprusra, Magyarországra, és még számos helyre. A másik oldal sem tétlenkedik azonban, nekik sem érdekük, hogy Viktor életben maradjon, így - az egyébként mindig magányos farkas - bérgyilkosnak nagyon jól jön, amikor segítséget kap, ráadásul egy csinos és okos nőtől.

És vajon milyen információk vannak a pendrive-on?

Be kell vallanom, hogy azért ez nem volt egy rossz könyv. Számos dolog tetszett benne. Egyrészt a szerelmi szál nem is volt annyira szerelmi szál, nem lett se nyálas, se elcsépelt, ez a része nagyon magával ragadott, még akkor is, ha kicsit szomorkás lettem tőle olvasás közben. Számos összeesküvés-elmélet jelent meg a regényben, amikhez én egyébként is vonzódom, és itt az orosz SZVR-rel, az amerikai CIA-val kapcsolatban olyan durva dolgok merülnek fel, amiket élvezet volt olvasni. A hatalomvágy és a korrupció megjelenítésén keresztül mutatja meg nekünk a szerző azt a mai világot, ahol gyakorlatilag mindenki álszent, pénzéhes, és bármire képes az előbbre jutásért. A maffia mindenhol ott van.

"Néhány magyarral dolgozott együtt, akik ránézésre az alvilágból kerülhettek ki, meg néhány szerb törvényen kívülivel, akik közül az egyik nő volt. Alvarez rosszallóan csóválta meg a fehét. Röviden szólva, Szvjatoszlav összeverbuválta a Balkán és az Urál közötti pöcegödrökből a világ utolsó gennyládáit."